A Kökényerdő boszorkánya V.

BEFEJEZŐ RÉSZ.

Hát, nem mondom, hogy nem felkavaró érzés lezárnom az első önálló, original munkámat az Astrid óta. Több mint fél évtizede nem volt ilyesmire példa (egy-két hamvában holt novella, meg a nyúlfarknyi A patak mossa el mellett.) Mint a sok kiesett időből is látszik, amellett, hogy rengeteg dolgom volt (egyetem, jogsi, ésatöbbi), nagyon sokat dolgoztam ezzel a résszel. Nincsenek szavak rá, mennyire örülök, hogy ennyire szerettétek ezt a történetet - a kommentjeitek, a merengős kiemelés, Aranypenna jelölés mind óriási megtiszteltetések voltak számomra.

A történetet szeretném Nelonnak ajánlani, aki töretlen hűséggel kísért végig ezen az úton, és minden résznél megörvendeztetett egy hozzászólással. Köszönöm! ♥

Természetesen a szokott hálarebegésem az én drága Shadow Wandereremnek sem maradhat el: köszönöm, sis, hogy mindig támogatsz! A Facebook oldalon szavazást is hirdettem, nagy örömömre szolgálna, ha minél többen reagálnátok rá :3

Ennyi rizsa után jó szórakozást kívánok az utolsó fejezethez, amit 18 éven aluliaknak nemigen ajánlok nyílt és brutális erőszak miatt. Avagy Richard nagy bajban van, amit tud még fokozni, viszont tényleg itt volna vége a történetnek, ennyi lett volna Ivy Claimond terve, vagy ami Sloewick ácsmesterére vár, minden eddigieknél borzalmasabb?

mix (8tracks, youtube)

Ötödik

Az akasztott ember lánya

Jéghideg víz zúdul az arcomba, ez ébreszt fel. A következő sújtást a koponyámba hasító fájdalom méri rám, nyelvemen híg vér íze terjed szét. A látásom ködös, de nem tudom kidörgölni a szememből a nedvességet, mert a kezeim láncokban.

– Ébresztő, kutyafattya!

Recsegő hang förmed rám, ami egy hatalmas, durva férfihoz tartozik. Jobban emlékeztet vadkanra, mint emberre, odvas fogainak bűze fintorgásra késztet, ahogy az arcomba hajol. Nem fogom fel azonnal, mi történik velem, elkínzott fejem csak nehézkesen rakja össze az események láncolatát, melynek következtében idekerültem, ebbe a szűkös, homokkal felszórt aljú, ablaktalan helyiségbe, egy roskatag székhez kötözve.

Legelőször a velem kiabáló, félmeztelenre vetkőzött férfit ismerem fel: gyakori vendége az apósom kocsmájának, ahol a többség ódzkodik a társaságától, mert mindenkinek ugyanazt juttatja eszébe: a kötelet, a fájdalmat, a megszégyenülést. Egyszerre reszketek a félelemtől és amiatt, mert csuromvíz vagyok, a falakra aggatva különös, vérfoltos szerszámok sorakoznak, fogók és fogazott eszközök, amikkel seperc alatt levághatnák az ujjaimat vagy a férfiasságomat, megnyomoríthatnának egy életre. A sarokban tűz pattog, a piszkavas végét benne hagyták, vérvörösen izzik, készen arra, hogy elvegye a szemem világát, vagy a testem valamely nyílásába fúrva elképzelhetetlen gyötrelmet okozzon. A mellette levő, alacsony asztalon további, rettentő kínzószerszámok hevernek, némelyik akár a műhelyemben is elférhetne: kalapács, szeg, fűrész, ámde ezeket pusztításra, nem alkotásra használják. A törvény épületének pincéjében raboskodom, élve temettek el ide, ahol a börtönök is vannak, és a… és a…

– Tudod, hol vagy, igaz-e? – vicsorog rám a hóhér. – Látni a pofádon, fehérebb vagy, mint amikor becipeltek ide.

Jól látja, most már mindenre emlékszem: Kökény nyihogására, ahogy lerántottak a hátáról, a tarkómnak csapódó kardlapra, és John Carver lesújtó, lenkék tekintetére, aki most is itt van, a kínzókamra és a jelenlevők külleméhez képest kirívóan előkelően. Gondosan ügyel, hogy ne érjen semmihez, főként ne ahhoz a kis alakhoz, akit a törvényszolgák arccal előre a falhoz szorítanak, hogy ő megszemlélhesse. Egy fiatal lány az, hátát obszcénul lecsupaszították, füstszürke ruhája és fehér alsóinge feltépve csügg a karjain és a csípőjén, haját félretűrték a nyakából, hogy a segédpüspök alaposan megnézhesse magának.

– Én nem csináltam semmit! Hagyják ezt abba, engedjenek haza!

– Kár tagadnod, tetten értek. Bár, meg kell hagyni, boszorkányfoltjaid valóban nincsenek.

– Ott van a hátán, ni, egy sötít’ folt! – szól oda a vadkan-férfi.

Carver úgy néz rá, mintha legszívesebben kiküldené innen.

– Az nem boszorkányjegy. Elhiteti, képes vagyok különbséget tenni.

Grace halkan szipog. Nem próbálja kitépni magát a markos férfiak szorításából, tudván, hogy azzal csak megsebezné magát, de vállait kiegyenesíti, igyekezvén megőrizni méltósága, ártatlansága látszatát. Ez az egyetlen, amibe kapaszkodhat, mert amíg Ivy talán képes volna kitörni innen, becsapni, megfélemlíteni Carvert, és világraszóló vérengzést csinálni, ő, aki tizenhét éve tökéletesedik odabent a Kökényerdőben, az én szilaj, gyerek lányom semmiképp.

– Grace! – Rettenettől elfúló hangon ejtem ki a nevét, mire szőke fejecskéje felém rebben, és amit a szemeiben látok, mindennél, még az éles tárgyak látványánál is jobban felkavar: bűntudat, esengés a bocsánatomért, amiért abbéli igyekezetében, hogy jóvátegye egy hibáját, ekkora slamasztikába kevert minket. – Kankalinom…

A segédpüspök intésére a katonák engedik, hogy ellépjen a faltól, és visszaigazítsa magára megtépett ruháját, a haja kócos, arca duzzadt a sírástól, mintha megbecstelenítették volna.

– Minek vallja a lányát s magát, Brandon? – lép elém Carver. – Mint hallhatta, a lánya nem átallja ártatlannak nevezni önnönmagát, miközben varázslásra való holmikat találtak nála, az otthonában, a maga házában pedig egy övre leltek, amin csupa ördöngös relikvia, madártollak és miegyebek függtek. Ott volt akkor is, amikor megdelejezték a sírásót, tucatnyian tanúsíthatják.

– Az egész falu ott volt! – tiltakozik Grace vakmerően. – És ami a kosaramban volt, csak játék, a sírásó lányaival játszottunk sokszor jövendölőst, ártatlan móka csupán!

– A sírásó leányai már napok óta nincsenek Sloewickben.

– Hiányoznak. – Grace lesunyt fővel fogja össze magán rojtos posztót, és bár fél, megdöbbentően ügyesen hazudik. – Velük nevelkedtem, hiányolom őket, és olyasmit akartam csinálni, amit együtt szoktunk.

Megindítóak a szavai, a látványa, de Carver átlát rajta, szemben a törvényszolgákkal, akik láthatóan megsajnálják, hogyne tennék, hisz csinos, megszeppent, a legkevésbé sem idevaló, mint egy törékeny kismadár egy vasketrecben. Mégis, amikor parancsolójuk rájuk dörren, hogy vonják kínpadra a lányomat, habozás nélkül cselekszenek, semmi sem tartóztathatja fel őket, sem Grace kétségbeesett rúgkapálása, se az én tehetetlen kiáltozásom, mert ezt látnom elviselhetetlen, görcsösen feszegetem a láncaimat, zajongok és vergődöm, mint egy őrült.

Megkötik mindkét kezét és mindkét lábát, de egyebet nem tesznek, várnak, és úgy hiszem, tudom, mire: arra, hogy a félelemtől valamelyikünkből kibukjon a beismerés.

– Újból megkérdem: minek vallja magát és a lányát, Brandon? Ideje bevallania, hogy bújtatta őt, tagadta a közösség előtt, hogy boszorkány, és hagyta, hogy ördögi ténykedéseit folytassa, úgy, ahogy Jerome Claimond tette annak idején.

– Nem! – rázom meg csatakos fejemet, ami ettől még inkább sajogni kezd. – Bárkit is kérdez, meg fogják mondani magának, hogy ártatlanok vagyunk, soha, senkinek nem ártottunk. – Képes vagyok ezt megtorpanás nélkül végigmondani, bármekkora hazugság is, hisz van tapasztalatom az ilyesmiben: naponta vagy’ tucatszor lódítok, hogy ezzel az emberek szeretetét és bizalmát megőrizzem. – Könyörgöm…

Nem kapok választ, csak a tűzre vetett, nyirkos fa sziszegését, kifeszített lányom zihálását és a hajamból csöpögő víz kopogását hallom. Kis híján könnyekben török ki, annyira rettegek mindkettőnkért, és olyannyira elkeserít ez a helyzet, aminek gondolata hónapok óta kísért, és ami mintha csak annak tükörmása lenne, mint amit Ivy és édesapja elszenvedett. Vajon Jerome is úgy küszködött, akárcsak én, ő is éppígy félt, hazudott, reménykedett? Ő is ugyanily dermedté vált a rémülettől, amikor a vad külsejű hóhér megindult feléje, kezében egy fogóval, és ugyanilyen hangosan kezdett kiáltozni, rimánkodni a kegyelemért?

Aligha. Amilyen kistermetű volt, olyan bátor.

– Ne, ne, ne, kérem, ne! – Ne, ne, ne, kérem, ne, úgy ismételgetem ezt a pár szót, mint más a Miatyánkot, menekülnék, mint egy sarokba szorított patkány, de nem tudok, kínzóm megragadja leláncolt csuklómat, és egy mozdulattal letépi a körmöt a középső ujjamról. Vér folyik a homokra és a tenyerembe, üvöltök, akár egy vajúdó asszony, míg Grace zokogva néz; a szeme előtt válok egy vonító ebbé.

A segédpüspök biccent, mire a férfi a hüvelykemről is leszaggatja a körmöt, és a tűzbe veti, mint holmi szemetet. Csupasszá lett húsom vérzik, izzik és lüktet, és nem tudom, meddig fogom bírni.

– Ismerje be, Brandon, mit műveltek, addig innen úgysem távoznak. A falubíró magától is így rendelkezett, még csak az én javaslatom sem kellett hozzá. Maga és a pokolfajzat lánya ennek a falunak a fertője, egy üszkös végtag, amit az én feladatom eltüntetni, ha már Leverer plébános túl büszke és elvakult volt ahhoz, hogy ezt észrevegye.

– Ő ismer engem – bőgök, minden porcikám remeg. – Kérdezze… kérdezze meg! – Carver erre lesajnálón közli velem, hogy teljességgel értelmetlen Leverert emlegetnem, mivelhogy egy héttel azután, hogy elindultam Brettenhambe, az öregember meghalt a cellájában. – Könyörgöm… ártatlanok va-vagyunk…

Az egyházfi felsóhajt, mintha untatnám, aztán hagyja, hogy a hóhér folytassa a dolgát. Azt hiszem, ismét az egyik körmömet szemeli ki áldozatául, de nem, félrerakja a véremtől ragacsos fogót, és kalapácsot ragad, melynek láttán tágra nyílnak a szemeim, és elvesztem a maradék józanságom is. Grace felvinnyog a kínpadon, jóllehet őt még nem kezdték el gyötörni, mintha tudnák, hogy én messzemenően megtörhetőbb vagyok nála. Kötelékei a bőrébe vájnak, ahogy megfeszül, érzem, a levegő egyre forróbbá és forróbbá lesz, mint nemrég a műhelyemben, a tűz olyatén hévvel lobog a sarokban, mintha ez a hely maga lenne a Pokol, bár ennél rosszabb az aligha lehet.

– Ne… – Világos előttem, hogy ez egyszerre könyörgés a fogvatartóinknak és nekem, hisz ha beismerem, mit tettünk, ha nem tudok tovább hazudni, mindkettőnket a halálba küldöm. Ismerem a következményeket (Ivy véresre vert arca és velőtrázó sikolya és a két sámli Jerome Claimond rövid lábai alatt), de hogy gondolhatnék minderre, amikor a pribék a magasba lendíti a kalapácsot, és iszonyatos ütést mér vele a bal karomra, ami ettől szilánkosra törik a bőröm alatt, fehéren izzó fájdalom önt el tetőtől-talpig, az ajkamból vér fakad, ahogy belekapok a fogammal, és nem akarok mást, csak hogy vége legyen.

– ELÉG! ELÉG! – ordítom, mire Carver felvonja fél, sötétarany szemöldökét. – Én… elmondom. Elmondom… – Ne, ne, ne, kérem, ne, tátogja Grace, esedezik, hogy maradjak eszemnél, ne adjam ki magunkat, de nem tudok gondolkozni, magam vagyok a színtiszta kín. – Amikor Holbbbb-brook lova legázolta Grace-t, bev-vittem őt az erdőbe. Megkértem Ivyt…

– A Boszorkányt – javít ki a segédpüspök.

– A Boszorkányt – helyesbítek vérezve, sírva. – Megkértem, hogy… hogy mentse meg a lányomat. De becsapott. Megtévesztett… segített rajta, de bo-bo-boszorkányt csinált belőle. – Tompítottan hallom csak hallgatóságom szörnyülködő horkanásait, minden erőmet abba fektetem, hogy képes legyek kipréselni magamból a vallomásomat. – Ami történt, az… nem Grace műve. Iv… A Boszorkány telebeszélte a fejét, nem… nem mondta el neki, mi a jó, és mi-mi a rossz… ez az Ő bosszúja… A Kökényerdő boszorkányáé, nem a lányomé…

Bármerre pillantok, viszolygó ábrázatokba ütközöm, akkor is, amikor Grace tekintetét keresem. Moccanatlanul mered rám, könnyben ázó vonásai először mélységes döbbenetet tükröznek, ezt váltja a rémület és hitetlenkedés. Bárhogy is remélte, hogy elég erős leszek, elbuktam ezen a próbán, és bármennyire is emlékeztet mindez arra, amit Claimondék átéltek, én nem vagyok Jerome. Nem az vagyok, akinek látni akart, akinek hitt, s csalódottságában a fal felé fordítja a fejét.

Ó, Istenem. Megöltem.

Épp most öltem meg.

*

– Grace…

Immár csaknem századik alkalommal próbálom megszólítani az enyémmel szemben levő cellában kuporgó lányomat. Az ő oldalán nincs ablak, így alig tudom kivenni alakját a sötétségben, nekem is csak egy kicsinyke, berácsozott lék jut, melyen át kilátok a főtérre, és kapok némi világot, ám cserébe a szakadó eső felázott földet, ürüléket, aszott gyümölcshéjakat és szénát zúdít be a cellámba, az ablakmélyedésbe pedig egy kutya felfúvódott teteme sodródik, ott megakad, és onnantól állandó, egyszersmind egyedüli társaságommá válik.

Három napja már, hogy itt ülök a fal tövében, nyomorultul, fájdalmak közt, bűzhödten. Megcsonkított ujjaim seperc alatt elgennyedtek a ruhám ujjából készített, hitvány kötés alatt, összezúzott alkarom lilásvörössé vált, és a másfélszeresére duzzadt. Alig bírok enni, mind az étel borzalmas milyensége, mind a sérüléseim, mind a rettegés miatt, ami súlyosan üli meg a gyomromat, és szorítja el a torkomat, pont úgy, ahogy a kötél fogja hamarosan. Nem kell okosnak lennem ahhoz, hogy tudjam, ezt az ítéletet rója majd rám Isaac Hughes, aki két nappal ezelőtt ledöcögött hozzám a legszebb, rézpaszomántos zekéjében, hogy rám ömlessze a gyűlöletét.

– Dicsértelek, az asztalomhoz ültettelek, elhitetted velem, hogy az ócskaságaid képesek megvédeni a gyerekeimet, hogy az Úr áldását hordozzák! – Kényes öltözék ide vagy oda, nem zavarta a szagló pocsolya, amibe bele kellett gázolnia azért, hogy arcon köphessen, ez ennél többet is megért neki. Ha nem a falubíró lett volna, és nem látott volna minket senki, talán még belém is rúgott volna. Nem néztem fel rá, csak dédelgettem tönkretett karom, nedves, gubancos hajam eltakarta a szemeimet. – És te hagytad, hogy ez a kis boszorka meggyilkolja kettejüket, a harmadikat pedig nyomorékká tegye! Nincs benned szégyen? Rosszabb vagy, mint bármely átokverés, ami Sloewicket valaha érte, egy hazug szemfényvesztő, aki maga ajándékozta az ivadékát az Ördögnek, és lelkiismeret nélkül hagyta, hogy dúljon itt, a faluban, ami az otthonod volt, ahol tiszteltek és szerettek, jól tartottak a semmiért. A Pokol legmélyebb bugyraiban fogsz égni ezért!

Mindennél azonban százszorta letaglózóbb Grace megvetése, aki tán soha nem fogja megbocsátani nekem a gyengeségemet, hogy nem bírtam elviselni a kínzatást, még érte sem. A hallgatásával büntet, mintha ebben is Ivyt akarná utánozni, alig pillant rám, csak gubbaszt a cellája tőlem legtávolabb eső szegletében, lábait az álláig felhúzva. Csupán akkor nyílik alkalmam hallani azt a drága hangját, amikor valamely felvigyázónk bemegy hozzá, hogy enni adjon neki, amiért ő minden alkalommal köszönetet mond. Az egyik törvényszolga meg is kívánja, ott sertepertél a celláink körül folyvást, s a szeme mohósággal telik meg, ahányszor csak ő a soros a száraz kenyércafatok és a keserű bor hordásában. Dőreségeket ígérget a lányomnak, többek közt azt, hogy ha neki adja magát, akkor ő majd megszökteti, gazdaasszonyt csinál belőle valahol északon, ám Grace határozottan visszautasítja, és mikor a férfi egy ízben a szoknyája alá próbál nyúlni, orrba is vágja, akár azt az ifjút a piacon.

– Majd kiélvezem a sikoltozásod, amikor megégetnek, szuka. Hiába kerül sokba a fa, a te kivégzésedre rááldozzák – veti oda egyszer Grace-nek, mire minden erőmet összeszedve rárivallok, hogy hagyjon nyugtot neki. Újabb adag meleg nyálat kapok az arcomba, de ezzel még olcsón megúszom.

Csak szólnál végre hozzám, kislányom…

– Nem tudom elmondani, mennyire sajnálom. – A szavaim még számomra is bántóan szánalmasnak hatnak. Mit számít ugyan, mit sajnálok én, amikor halálra ítéltem őt is, éppúgy, mint Ivyt egykoron? Hogy hihetné el nekem, hogy mindennél jobban szeretem, hogy ő az életem, ha egyszer képes voltam ily rútul elárulni őt? – Bocsáss meg, kérlek. A Poklot még kibírom, de azt nem, hogy te gyűlölj.

Nem felel, épp csak egy oldalpillantást sikerül kicsalnom belőle. Nem sokkal később elfekszik a hideg kövön, és aludni tér; hamar elragadja az álom, ami nem meglepő, hisz az elmúlt napokban szinte le sem hunyta a szemét. Vele szunnyad a falu, a börtön, az őrök is, bár nekik nem volna szabad. Én magam reszketve gunnyasztok a sáros-ganés-szemetes lében, a fejem olykor le-lebukik, de mindig felriadok, vagy egy lidérces képfoszlány miatt, ami az elmémet kísérti, vagy a fájdalom következtében. A karom sohasem lesz a régi, gondolom, utána emlékeztetem magam, hogy ez a kar, bármilyen is legyen, már úgysem fog túl sokáig szolgálni engem.

A fáklyák ellobbantak a folyosón, az eső vadul veri a falakat és a dögöt az ablakomban, a rácsok között koszlott patakocskák csorognak alá. Ezt a szüntelen zajt hallgatva elszenderülök, de hamar visszatérek a valóságba, és az első dolog, amit észreveszek – azon túl, hogy lassacskán belepi a lábaimat a víz –, hogy az elhullt eb eltűnt a helyéről, valami más üldögél ott, ami azonban nagyon is eleven. Hallom szapora, csikorgó lélegzetvételeit, a legkeményebb tölgydeszkák csiszolásának zajára emlékeztet, hatalmas, görbe szarvai alól emberi, mi több, azon túli értelemmel fénylő szemek szegeződnek rám. Világosszürke, ázott szőre ragyog a holdfényben, már-már kísértetalakká teszi, amit csak a fáradtság, az éhség, az őrület mutat nekem, mégis tudom, hogy itt van, ő is és mindaz, amit képvisel, a bőröm alatt érzem.

Grey Geoffrey. A „bestia”, Ivy állandó kísérőtársa, a robusztus bakkecske, ami játszi könnyedséggel öklelte fel úrnője ketrecét, ami a sloewicki szóbeszéd szerint balszerencsét hoz arra, aki meglátja, és amit alkalmasint maga az Ördög száll meg.

– Félsz az eljövendőtől?

Nem mozdul meg az ajka, nem beszél hozzám a szó szoros értelmében, mégis hallok egy hangot, valaki másét a fejemben; halk, nyugodt és átható, mint az éjszakai szellő, amint átsiklik a fák levelei között, és besurran a megvetemedett ablaktáblán át. Borzongás fut végig rajtam, de ez csak egy szempillantásnyi ideig tart; az, hogy Grey Geoffrey szóba elegyedjen velem, már nem is tűnik akkora képtelenségnek a mostanság átéltek után.

– Ki… ki vagy? – Nem tudom visszafogni ezt a megilletődött kérdést, hisz az eszem valahol mégiscsak lázadozik a gondolat ellen, hogy egy jószág értse az emberek nyelvét.

– Jól tudod, ki vagyok.

Nem vagyok benne biztos, villan az eszembe, de ezt inkább megtartom magamnak. Levedző ujjaimmal nyöszörögve végigsimítok megdagadt karomon, ami aggasztóan hepehupás, és elviselhetetlenül fáj.

– Azért jöttél, hogy kiszabadítsd Grace-t? – A hangom elgyötört, ugyanakkor gyermekien reménykedő, már a puszta gondolat elég ahhoz, hogy egy sóhajnyit megkönnyebbüljek, a bakkecske azonban nem moccan, csak üldögél a földön és figyel, némán, mint akinek nincs mitől félnie itt, a falu legközepén sem, ahol tucatnyian ronthatnának rá vasvillákkal és fejszékkel. – Ő nem érdemli meg ezt a sorsot.

– Vért ontott. Könnyeket fakasztott.

– De mindez nem az ő műve!

– Ez már elhangzott egyszer. – Valóban, ezt mondtam a vallatóinknak is, és cseppet sem kellene meglepődnöm azon, hogy Ivy bakkecskéje tisztában van ezzel. – Kinek szólnak ezek a szavak? – Olyan lassan és fojtottan beszél, hogy erőlködnöm kell, hogy minden szavát ki tudjam venni, pedig nem is kintről szól, hanem bentről. – Az ezüstkolompos csuhásnak? Vagy ezeknek? – Szarvával a mögötte magasodó épületek felé bök, és tudom, egész Sloewickre céloz. – Vagy Neki?

Először nem értem, kire gondol, de kis töprengés után rájövök.

– Ő… Ő tudja az igazat. – Rajtam és Ivy Claimondon túl talán Ő az egyetlen. – Nincs szüksége az én bizonygatásomra.      

– Talán túlbecsülöd őt. A bölcsességét, kegyelmét, amiről nap, mint nap hallasz, de oly keveset látsz belőle. – Ennél kisebb istenkáromlásért is voltak már, akik a vérpadon végezték, de azok emberek voltak. Grey Geoffrey annál jóval több.

– Énnemtudom – motyogom, a szavaim egymásba folynak, ostobák és csapongók a gondolataim, pláne a bakkecskéhez képest. Krisztusom, én csak egy nyomorult ács vagyok, akinek mindene fáj, és haza akar menni a lányával! – Ezt… ezt akarja Ivy? A vesztünket? Hogy Grace… – Elfúl a hangom, kis híján ismét elfog a zokogás, de férfi akarok maradni, így visszafojtom a könnyeimet. – … Hogy elkárhozzon? Hogy ne kapjon feloldozást…

Eláll az eső, Grey Geoffrey suttogása mindazonáltal még a hirtelen csendességben sem hat hangosabbnak.

– Kérdeztem, féled-e az eljövendőt. Nem adtál választ. Most azt kérdezem: félsz-e a kárhozattól, vagy tán csak a gidádat mentenéd tőle?

– Attól mindenki fél.

Felszusszant, mintha el akarna hessenteni valamit, fogai kivillannak, kiismerhetetlen állatszeme követ engem, ahogy nagy nehezen talpra küzdöm magam, és a szennyesvödröt felborítva annak tetejére ülök, megunva, hogy a pocsolyában tegyem ugyanezt.

– Nem – súgja. – Nem mindenki.

Nem tudok másra gondolni, csak azokra, akik már életükben elígérkeztek a Gonosznak, kötéseket eszközölnek, megrontják a termést, holtak hájából fabrikált kenőccsel kenik be a seprűiket és a testüket, hogy a szél szárnyán utazhassanak, akik a paktum által nyert, vagy Ivyhoz hasonlóan természet adta erejüket rosszra használják. Banyák.

– Nekünk van vesztenivalónk – mondom. – Grace nem… olyan. Ártatlanabb nálamnál is.

– Csakugyan?

– Bolond fejű gyerek még, könnyű az orránál fogva vezetni, nem érthette, hogy ez nem szórakozás, nem jótétemény…

Grey Geoffrey türelmesen végighallgat, de nem tűnik úgy, mintha meggyőztem volna.

– Élvezi a hatalmat. – Ezzel, bárhogy akarnék, nem tudok vitatkozni. – Amit ez a hely, ez a világ nyújtani tud, kevés neki: a szellem, a lehetőségek, a gyönyör. Tudod jól.

Halálosan kétségbe ejt, amit hallok, jobban, mint az akasztófa gondolata, Hughes szavai, a műhelyembe bűvölt egérsereg, vagy a hamut okádó Barty.

– Énnemtudom – nyögöm újra. – Énnemtudom.

*

Újabb nap telik el, és senki még csak ránk sem pillant, nemhogy a segédpüspök, még a bakó sem jár erre, hogy megtudakolhassam, mikor lesz a tárgyalásunk, hogy meddig kell még idelent nyomorognunk, nem tudván, milyen sorsot szánnak nekünk. Esetemben világosabb a dolog, errefelé minden elítéltet felakasztanak, ami a legegyszerűbb, legolcsóbb, mégis kellően megalázó módszer. Grace-t azonban boszorkánysággal vádolják, azon túl is olyan vétkekkel, amelyek látványos elszámolásért kiáltanak. Nem tudjuk elfeledni a férfiasságában megsértett törvényszolga kijelentését azt illetően, hogy hiába a fahiány, a lányomnak azért megépítik a máglyát. Retteg a tűzhaláltól, óráról órára egyre sápadtabbnak tetszik, ahogy le-föl sétál a cellájában, cipője már kihasadt az orránál, félig leszakadozott öltözéke látni engedi a vállait és kulcscsontjának vonalát.

A rácshoz húzódom, arcomat a hideg fémnek támasztom. A karom nem olyan dagadt már, mint volt, de csúf, hetek kellenének, hogy összeforrjon. Az eső szerencsére elállt, s leszállt az alkony, bágyadt fénye besugárzik az ablakrésen, engedve, hogy még egy kis ideig láthassam Grace-t, mielőtt beesteledik.

– Hogy van a karja?

Megugrom, amikor meghallom a hangját, s felfogom, hogy hozzám beszél. Rámosolygok, dacára minden szenvedésünknek, amit nem viszonoz, de nem is fordul el tőlem, csak csendben letelepszik a maga rácsa mellé, szemben velem.

– Gyógyul – felelem. – Apránként.

– Helyrehoznám, ha tudnám. – Karja, válla libabőrös, ajka kékes színű; hiába tapodjuk még csak a küszöbét a szeptembernek, idelent didergető a levegő. – Csakhogy nem tudom.

– Erre most ne gondolj. Inkább… – Tekintetem börtöne zárára terelődik, majd kikukkantok a folyosóra, felmérvén, közeledik-e valaki, de csak messziről hallani a törvényszolgák hangját, akik épp vacsorálnak, ide érzem a szalonna és hagyma szagát. Megkordul a gyomrom. – Próbáltad már…?

– Még szép, hogy próbáltam! De képtelen vagyok rá.

Mint ahogy azt a kínzókamrában töltött időnk alatt megállapítottam, mindaz, amit tud, nem elég ahhoz, hogy megmentse, de minduntalan fel-felszegi bennem a remény a fejét, hogy talán tévedek. Hiszen honnét is érthetnék én ezekhez a dolgokhoz?

– De hát a lovak… magad mondtad, csak akarnod kellett, hogy szárazra vérezzenek. És Barty… hatalmas erőd van, sikerülhet ez is.

Elszíneződött ajka megrándul, amiből tudom, hogy badarságokat hadoválok, legalábbis szerinte.

– Ez nem olyan egyszerű. Robinsot a familiárisom szállta meg. – Nem szívesen osztja meg ezt velem, és én nem is szívesen hallom, de ez nem a legjobb alkalom a finnyáskodásra. – A szolgaállatom. Egy kisegér, ami álmában belébújt. Egy emberre jó, többre nem. Kevés.

– De a lovak…

– Jóságos ég, azok lovak! Nekem pedig móka volt, ami kijárt azok után, hogy majdnem kiadtam a lelkem! – Ezt még inkább nincs ínyemre hallani, mert óhatatlanul a bakkecske szavai jutnak róla eszembe, hogy szerinte a lányom örömét leli az erőszakban, a hatalom fitogtatásában, hogy mohó és nagyravágyó. – Töredéke annyi hatalmam sincs még, mint Ivynak. Ahhoz még valaminek történnie kellene. Ahhoz még talán bizonyítanom kellene… de úgysem fogok már.

– Ivy csak rontásokat tanított neked? – kérdem, bár sejtem a választ. Ha egyszer fegyverként akarta használni Grace-t, mi másra is okította volna, mint hogy miként bűvöljön feketeséget az ég helyére, és költöztessen felheccelt darázsrajt néhány főtt tojás belsejébe?

– Nem – válaszolja. – Csak én azokra voltam kíváncsi. Én kértem, hogy mutassa meg őket, vagyis, a módjukat. Mindazok után, amiket elmesélt, csak az járt a fejemben, hogy megtanítsam ezt a sok birkát kesztyűbe dudálni. És tudja, mit? Sajnálom Bibiéket, sajnálom a porontyokat. De az apákat nem. Megérdemelték, amit kaptak. – Hangja oly érzelemmentes, oly fagyos, hogy szinte rá sem ismerek. Nem, mert az én kislányom nem ilyen volt, csak virgonc, egy nyughatatlan lélek, akit mindig vonzott a több, a nagyobb, aki, bár megtette a kötelességét, mint a nő a háznál, sosem ábrándozott a menyegzőjéről, nem szédítette a legényeket úgy, mint ahogy a többi leány, mert ezek, apám, annyira semmilyenkék, nem félt ütni, karmolni, és egy betöretlen lovat sem ingerelni.

– Kérlek – lehelem. – Kérlek, mondd, hogy nem gyönyörködtetett… hogy csak azért tetted, mert igazságot akartál…

– Miért mondanám? Számít talán? Eleinte még számított, de maga tett róla, hogy így is, úgy is kivégezzenek. – Ez a legszörnyűbb dolog, amit valaha mondott nekem, s nem pusztán azért, mert kegyetlen, hanem, mert igaz.

Aznap éjjel sem alszom.

*

Egy patkány szemet vet az ebédem maradékára, de elhessegetem a lábammal. Akármilyen undorító is ez a moslékból főzött kása, nem engedhetem meg magamnak, hogy elvesztegessem. Félálomban ácsorgok, hátamat a falnak vetve; szerencsére a mai egy verőfényes, meleg nap volt, így a víz egy része elillant a cellámból, ám a bűz változatlan. Már sötétedik, és még mindig nem kaptunk hírt, nem tudatott velünk senki semmit azon túl, amit eddig is hajtogattak nekünk az őrök, hogy miféle aljanép vagyunk, csalók és gyilkosok.

Grace a rácsba kapaszkodik, úgy kukucskál ki a folyosóra, arcán fekete nyomot hagy a vasra telepedett piszok. Összerezzen, ahogy én is, amikor sebes lépteket hallunk közeledni, és a kőfalak közt felzeng Carver segédpüspök hangja. Tárgyilagosan utasítgatja a nyomában loholó törvényszolgákat, semmit sem mond el kétszer, minden bizonnyal azon a véleményen van, épp eléggé leegyszerűsíti a beszédét ahhoz, hogy mi, a vidéki csőcselék is megértsük. Izzadtságtól csapzott a haja, fáradtnak, kialvatlannak látszik, de ez a legkevésbé sem fogja vissza. Ahogy a kamrában sem, itt sem nyúl semmihez, a katonákra bízza az ajtók kinyitását, ő csak áll karba tett kezekkel, ujjaival a könyökén dobog türelmetlenül, mintha sietnie kellene valahová.

– Most lesz a tárgyalásunk? Miért ilyen kései órán? – kérdezősködöm megrökönyödötten. Az egyik férfi megragadja a karomat, méghozzá a töröttet, mire felhördülök.

– Tárgyalásra számított? – cicceg Carver. – Ugyan, mi szükség volna arra a maga és a lánya esetében? Az ügy teljességgel egyértelmű. Maga bevallott mindent, azonfelül a bizonyítékok magukért beszélnek. Itt nincsenek kérdések. Nem kell felhajtás, nem kell pálcatörés, és legfőképp, nem kell még több napot eltöltenem ebben a szarfészekben.

Ő tényleg nem olyan, mint Leverer. Nem akarja, hogy szentként tiszteljék, nem tesz úgy, mintha Isten közvetlen szószólójaként az ő ajkát kizárólag a Bibliában leírt szavak hagynák csak el, és megadja a népnek, amit az akar: a gyors igazságszolgáltatást.

– Mi?

– Magát felkötik, Brandon. A lányát máglyára vetjük, hogy elrettentésül szolgáljon, és a tűz megtisztítsa elcsúfított lelkét. Ez a legtöbb, amit tehetünk érte. Már a bebörtönzésük másnapján végrehajtattam volna az ítéletet, ha nem lett volna ilyen átok körülményes fát hozatni Hebbingből, vagy hogy is hívják azt a másik szarfészket. Indulás!

Vasra vernek, akárcsak a lányomat, aki utálkozva próbál kitérni a rárontó törvényszolga elől, sikertelenül. Nem finomkodnak, engem fájós karomnál, Grace-t a hajánál fogva cibálják végig a folyosón, előttünk Carver halad, fürgén dübörög fel a lépcsőkön, ami a pincéből kivezető ajtóhoz vezet, egyenesen a tárgyalóterembe, ami ezúttal kongóan üres.

– Nem! Nem! ERESSZ! – A lányom fékevesztetten visong, tusakodik felvigyázójával, láncai fülsiketítően zörögnek a csuklóin. Belekapaszkodik az egyik padba, úgy kell letépniük onnan, még inkább megszaggatva a ruháját, körmei nyomot hagynak a fán, és az ülőalkalmatosság kis híján felborul.  – VEDD LE RÓLAM A KEZED!

– Eszelős szuka – morogja az őr, aki pár napja még el akarta csábítani.

Én nem tudok már sírni, belekövültem a döbbenetbe és a rettegésbe. Mint akit elhagyott a lélek, úgy vonszolom magam előre, és mikor a segédpüspök kitárja a törvény épületének ajtaját, éppolyan tajtékzó tömeggel szembesülök, mint ami Leverer igaztalan tárgyalásán is összegyűlt. Mind ott vannak, és izzó hévvel gyűlölnek, egész Sloewick, a férfiak, akikkel együtt ittam és kártyáztam, az orvos, aki a kenti tájszólásával közölte velem egykor, hogy a lányomért már csak imádkozni lehet, és Deers elöljáró is a fiaival, akik közül a legidősebbnek én ácsoltam tetőgerendát a házához, ahová asszonyt vihetett volna.

– Halál rá! Halál a boszorkányra!

– Mocskos gyilkosok!

– Égj a Pokolban! Sátán szolgái!

Grace-t nem zökkenti ki az átkozódó tömeg, fáradhatatlanul viaskodik, mint egy nőstényfarkas, ruhája lecsúszik, kilátszik a melle, melynek láttán sokan látványosan öklendezve elfordulnak, szajhának, paráznának nevezik, gonosz boszorkának, akinek halál a jussa. Egy kisfiú, aki az egészből mit sem érthet, felnevet, ujjal mutogat harciaskodó lányomra, akit a katonák szó szerint behajítanak egy vasból kovácsolt ketrecbe, és rázárják az ajtót. Nem követik el kétszer ugyanazt a hibát, nem kockáztatják, hogy ezt is szétzúzza a démoni bakkecske, a banyák barátja.

Két ökör húzza a szekeret a ketreccel, amik bőgve indulnak meg, amikor a kocsis a farukra cserdít. A falusiak helyben vernének agyon minket, ha nem lennének a fegyveresek, ám a köveknek és rohadt gyümölcsöknek nem állják útját: cefreszagú alma, kásás körte csattan szét a vállamon, a mellemen, a lábaimon, büdös répa vágódik az arcomba, amint a szekeret követve a faluhatár felé bukdácsolok. Olyanok is akadnak jószerével, akik értetlenül állnak szurtos, meghurcolt, nyomorúságos állapotunk előtt, többek közt az új plébános, aki, bár megtagadta tőlünk az utolsó gyónást, olyan képpel léptet mögöttem a szamarán, mintha azt hinné, ez valami rossz vicc, és Holbrook is, aki elsőként szenvedte el Grace bosszúját, ennek ellenére csak bámul ránk, részegen, mint amilyen többnyire, és fintorog, mintha nem értené azt a bizonyos rossz viccet.

Mindazonáltal, a többség nem kételkedik, és nincs is miben. Hughes tekintete, ami épphogy kivehető tollas fövege és tömött bajsza közt, mindent elárul (ott leszek, és végignézem, ahogy kiszenvedsz), a gulyáslegény a lábam elé köp, az ifjak és fiatal leányok pedig, akik oly buzgón keresték Grace társaságát, most kövekkel sorozzák a ketrecet. A legtöbb visszapattan a fémről, de van, amelyik célba talál, és olyankor a tömeg harsányan felujjong. A lányom apróra összehúzza magát börtöne sarkában, összeláncolt kezeivel a fejét védve, meztelen válla rázkódik, és nekem megszakad a szívem. Alig bírok járni, de ha nem tenném, a sárban húznának a bitóig, még inkább megalázva, még több fájdalomnak kitéve. Eszement bolondnak érzem magam, amiért azt mondtam Ivynak az erdőben, iszonyatos félelem kínzott, mikor elárultam őt és az apját, olyasféle rettenet, amit nehéz elképzelni. A szánalmas fejemnek akkor még fogalma sem volt arról, milyen az igazi félelem.

Fáklyák lobbannak a minket közrefogó sokaságban, semmiről sem akarnak lemaradni, márpedig egyre sötétebb és sötétebb lesz, a szél feltámad, süvítve söpör végig az utcán, rászárítva az arcomra a romlott gyümölcsök levét. Egy másodperc erejéig elkapom az apósom tekintetét: ő, könnymázas orcájú felesége és Osbert minden erejükkel igyekeznek áttörni a tömegen, a lányomat szólongatják, de hangjukat elnyeri a ricsaj. Őket sem engedik közelebb a ketrechez, mint bárki mást – egy boszorkánynak nincsenek szerettei, nincsenek jogai, sem esélye a búcsúra, a bűnbocsánatra.

Sloewick hangosan követeli a kivégzésünket, ég a vágytól, hogy végre a vesztőhelyhez érjünk, ami az erdőtől nem messze vár ránk. A vadkanszerű bakó már ott posztol az emelvényen, a fején csuklyával, vaskos, szőrös karjait a magasba lendítve üdvözli az akasztófa köré hömpölygő embertömeget, akik felordítanak a láttára, mintha maga a király volna, szájukból nyál fröcsög, letapossák a szende réti virágokat, zsenge, arasznyi fácskákat, még egymást is, hogy minél közelebbről csodálhassák a végóránkat. A szívem vadul dörömböl odabent, mintha menekülni próbálna, eltorzul az arcom a pániktól, úgy kell feltuszkolniuk a lépcsőkön, miközben a szekeret a bitóval szemben összehordott, hatalmas farakáshoz vezetik. Ugyanúgy akarják csinálni, mint Claimondékkal: előbb engem veszejtenek el, hogy Grace végignézze az apja halálát. Csak utána rángatják ki a ketrecből, és kötözik a máglyához, amit aztán meggyújtanak, és mohó elégedettséggel figyelik, ahogy a lányom porrá és hamuvá válik, akárcsak abban a szörnyűséges álmomban, hónapokkal, de inkább évszázadokkal ezelőtt.

– Ez a férfi, az ácsmesteretek – kezd bele a mondandójába Carver, igyekezvén túlkiabálni az embereket, akik fokozatosan némulnak el, észlelve, hogy a segédpüspök úr megszólalt –, semmibe vette az Úr döntését, amikor az úgy határozott, magához szólítja a lányát. Bevallotta, hogy bevitte a lányt a Kökényerdőbe, és kiszolgáltatta az ott lakó boszorkánynak, aki ugyanoly fúriát csinált belőle, mint amilyen önmaga.

A sloewickiek elborzadva szitkozódnak, grimaszolnak és köpködnek, és mégis, valahol élvezik ezt a tortúrát, hisz látványosság, elégtétel, valami sokkalta mulatságosabb, mint a vásári mutatványosok bohóckodása. Rogyadozó térdekkel állok fel a sámlira, és nézek farkasszemet a dühöngőkkel; alig akad köztük számomra ismeretlen arc, hisz itt éltem le az életem, nemigen volt olyan, aki ne tért volna a boltomba, ne koccintott volna velem a kocsmában, ne dolgozott volna együtt velem egy építkezésen, ne váltott volna velem pár szót a templomkertben. Olyan jó életem volt itt, és oly nagyon szerettem volna a megbecsülésük tárgya maradni, akiben megbíznak, akire szeretettel gondolnak…

„Rád bízhatok egy titkot, Richard?”

–  Én nem akartam bajt – szepegek. – Nem akartam rosszat…

– Azt állítja, nem akart rosszat! S mégis hagyta, hogy a lánya mesternője parancsát követve a gyerekeiteket ölje, feldúlja az ivótokat, megdelejezze a sírásótokat, árvává téve a saját társnéit, és pusztulásba hajtsa a plébánosotokat, mindnyájatokat orvul megvezetve! – Olybá tűnik, azt mindenki kegyesen elfeledte, mily vehemenciával kiáltottak kígyót-békát a hatalmaskodó, megboldogult Levererre, mi vagyunk az egyedüli bűnösök, az egyedüli gyilkosok. – Az ítélet, melynek értelmében az apa kötélen, véres kezű leánya pedig tűz által ölessék meg, megkérdőjelezhetetlen és jogos, Isten minket úgy segéljen, és irgalmazzon Richard és Grace Brandon lelkének.

A vadkan-férfi a nyakam köré hurkolja a száraz kenderkötelet, és megszorítja rajta, hogy tökéletesen ráfeszüljön. Még mindig elkerülnek a könnyek, mintha már mindet elhullattam volna, mikor elárultam Grace-t, s mikor szembesültem a ténnyel, hogy meg fogok halni, de ami a legrosszabb, azzal, hogy az egyetlen gyermekem szemében immáron sokkalta kevesebb vagyok. Kár az ellenkezőjével álltatnom magam: hiába szeret, a történtek csak azt bizonyították számára, hogy nem vagyok méltó a bálványozására.

„Az a férfi olyan volt, mint maga, egy lány jó apja…”

Engem néz, és én őt. Kivörösödött orcákkal sírdogál, mindkét kezével a rácsot markolva; elfordíthatná a fejét, de nem teszi, mintha attól tartana, hogy ha egy pillanatra is szem elől téveszt, megtörténik, Hughes jelt ad, és én perceken belül, vagy épp azonnal odaveszem. Tűzfény árasztja el a mezőt, derengőn táncol végig a kökénykatonákon és a fák széltől hajladozó alakján, az ég fölöttünk koromfekete, de látszanak a csillagok, erőtlenül, sápadtan világolnak, mintha afölött keseregnének, hogy látniuk kell ezt, akárcsak Grace-nek. 

– Gyerünk, lógjon csak! – bömböli valaki. – Aztán pedig égjen a boszorkány!

Nem, ezt olvasom le a kislányom szájáról, teste megfeszül, akár az íjhúr, ahogy minden erejével feszegetni kezdi a vaspántokat, amik közé rekesztették, magából kikelve őrjöng, olyannyira, hogy a körülötte állók még távolabb vonulnak, mint eddig voltak. Felzúgnak, mint a darazsak az ivóban, mikor fényesség villan az ujjai alatt, felizzik a vas, akár a kovácsműhely forró tüzében, de Grace nem sikolt fel, és nem is rántja el a kezeit úgy, mintha megégette volna magát. Nyakra-főre küszködik, nem törődve az elszörnyedt falusiakkal és a ketrecet a kardjaikkal csapkodó, ijedt katonákkal, közszemlére teszi erejét, ami azonban még mindig kevés, nem elegendő ahhoz, hogy megolvassza, meggörbítse a rácsokat, csak annyira, hogy még inkább meggyűlöljék, és még inkább rettegjenek tőle.

– SZÖRNYETEGEK! – kiáltozik, ököllel püfölve a vörösre hevült vasat. – Megérdemeltetek mindent, amit kaptatok, és annál még rosszabbat is! ÁLLATOK, KÉPMUTATÓK, GYILKOSOK VAGYTOK!

Lettice a földre rogy Joe mellett, akinek végre-valahára sikerül utat fúrnia magának a bitóhoz. Szembesülvén a teljes zűrzavart okozó látvánnyal, babonás rémület ül ki az arcára, majd rám pillant, úgy, mintha most látna életében először. Mit műveltél?, az ő ajkai ezt formálják.

Lehunyom a szemeimet.

Nem látom már a sokaságot, élén az uraságokkal, nem hallom a rémüldözés és megbotránkozás lármáját, a civakodó katonákat, akik képtelenek megegyezni, hogy melyikük vigye majd a máglyához felbőszült lányomat. Különös érzések fognak el, itt, a halál torkában, hangok, arcok, színek sorjáznak az elmémbe, a rég- és közelmúlt emlékei, mintha álmot bocsátottak volna rám. Egyszeriben vézna suhanc vagyok, és a kőkerítésen heverészem, élvezve a későtavaszi nap simogató melegét, a hajamban és az ujjasomon faforgács, míg az egyik barna tollú tyúk lelógó kezemet csipkedi kíváncsian; látom apámat, amint a szerszámait élezi, és hallom Leverer hangját, latinul prédikál, miközben én a lábaimmal harangozva ücsörgök anyám mellett a huzatos templomban. Látom Jerome-ot, amint két, egymásra állított székre hágva nyújtózkodik az ivó mennyezetéről aláfüggő gyertyatartó felé, hogy világot csempésszen az egyre zsúfoltabbá váló helyiségbe, és amikor kis híján lezuhan, berzenkedés helyett nevetés tör fel belőle. Ott van Agnes is, csupán egy vékonyka hálóingben és kibontott hajjal áll a nászágyunk előtt, puha ujjaival gyér szakállamat simogatja, majd a fülemhez hajol, azt suttogván: „Ugye gyengéd leszel?” „Persze”, feleli ifjú énem, és így is volt. Érzem Patsy szőrének tapintását, látom a totyogó Grace erőlködő kis arcát, ahogy bébifogaival egy cipó haját próbálja elrágni, és hallom Barty fújtatását, amint a mező harmatos füvében ülve belekortyol a piacon vett, erős borba. Lánykáink felhúzott szoknyával kergetőznek, viháncolnak a tündöklő nap alatt, piciny kezükkel koszorút fonnak a színes virágokból, és kacarászva a fejünkre teszik őket. Érzem a friss fa, a fűrészpor és a gyanta illatát, és látom Ellent, ahogy rám kacsint, félmeztelenül, kipirultan, göndör fürtjei közt néhány, a párnából kiszabadult szalmaszállal. Azt hittem, elfedtem a szemei színét, de most minden további nélkül fel tudom idézni: kékek voltak, kékek, mint a kökény.

Csend.

Kinyitom a szememet, konstatálva, hogy még mindig élek. A sámli recseg alattam, a kötél a bőrömbe mélyed, ugyanakkor már senki sem pocskondiáz, és ennek okát nem kell sokáig keresgélnem. A falusiak, Grace és a segédpüspök egyaránt az erdő szélére merednek, oda, ahol Ő áll, pőre testét imbolygón világítja meg a sok-sok fáklya meleg fénye, haja palástként lobog telt alakja körül a rakoncátlan szélben. Egyedül van, nem látom mellette sem Grey Geoffreyt, sem vérszomjas farkasokat, egymaga néz szembe egész Sloewickkel, ámde a látszat ellenére a mérleg az ő javára billen. Hiába tartanak egyesek maguknál kést, vagy rejtettek a csizmaszárukba bicskát, mit sem érnek, ahogy a törvényszolgák fegyverei sem többek játékszereknél, ellene nem.

Arcizma sem rezdül, amikor a tömeg ismét megtalálja a hangját, és sikoltozásban, fújolásban tör ki, sokak a kezük mögé rejtik az arcukat, mintha már Ivy látványa is kárhozatba taszítaná őket, keresztet vetnek, imát harsognak, vagy épp inuk szakadtából rohannak a látszólagos biztonságot jelentő falu felé. Hughes tátott szájjal egyensúlyoz keménykötésű ménjén, mint valami ormótlan tuskó, a máskor szószátyár plébános elnémulva markolássza elődjétől rámaradt fakeresztjét, míg Carver láthatóan a lélekjelenlétét keresi – hiába rátermettebb, mint Leverer, nyilvánvalóan ez az első alkalom, hogy ténylegesen szembekerült a természeten túlival, vagy, ahogy ő mondja, a Gonosszal.

– Fogják el! – Deers elöljáró az első az urak közül, aki megnyikkan, de ő maga nem mozdul, csupán ficereg a nyeregben, meg abban az aranygombos mellényében, amit csak örökölt, megvenni sosem tudta volna. – Törvényszolgák!

Akárhányszor ráparancsolhatna arra a maroknyi férfira, azok már Grace ketrecétől is messzire elhátráltak, beleolvadtak a tömegbe, mintha még a létezésüket is le akarnák tagadni. A falu nagy szájhősei, a kocsmatöltelékek, akik fennszóval hangoztatták mindig, hogy miként is bánnának el a Boszorkánnyal, ha összetalálkoznának vele, most szótlanul, sóbálvánnyá dermedve rostokolnak. Majdnem két évtizede rettegnek még a puszta nevétől is, sokak a róla szóló rémmeséket hallgatva nőttek fel, a mindennapjaik része, az ok, amiért éjjelente mindenki bezárja ajtóit és ablakait, és óva inti a gyermekeit attól, hogy belépjenek az erdőbe, s most itt áll előttük, elevenen.

Ivy ugyanakkor rájuk sem hederít, mintha jelen sem lennének. Grace-re függeszti a tekintetét, és noha nem szól, pillantásában sokkal több van, mint amit egy hozzám hasonló, egyszerű senki felérhetne ésszel. Bátorítás és erő, lehengerlő erő, ami úgy tűnik, a lányomét is felbirkózza, mert a következő pillanatban Grace újfent nekiveselkedik a rácsnak, a vaspántok szemkápráztatóan szikráznak a markában, és egy percbe sem telik, hogy éppoly tűzszínűvé váljanak, mint a Kökényerdő boszorkányának haja, azután egészen világossá, szinte sárgává, mint a tanítványáé, de akkor már meg is hajlanak.

– Mi a... – hápog a pribék mellettem, és minden oka megvan rá. Grace ugyanazzal a két kezével, amelyekkel egykor koszorút font nekem a mezőn, most szétfeszíti börtöne rácsait, épp csak olyan szélesre, hogy kiférjen a résen. Jobb vállával előre oldalaz ki a csálé, tűzforró vasrudak közül, amik egy-két helyütt súrolják a ruháját, megperzselve azt, de ez a legkevésbé sem zavarja: egyszerűen lerázza magáról a megtépázott kelmét, hagyva, hogy az a földre hulljon, felfedve a rabság miatt mocskos, mezítelen valóját, és lerúgja elrongyolódott cipőit, arca ekkor már ugyanoly kifejezéstelen, mint Ivyé.

Az emberek ekkor már átkozódni sem mernek, csak morgolódnak és undorodón prüszkölnek, mintha látványa hányingerkeltő volna. Döbbenetes, hogy egyes férfiakat mekkora riadalommal tölt el egy olyan nő, akit nem tudnak irányítani; ezek sokkal kétségbeesettebben húzódnak félre az erdő felé tartó Grace útjából, mint bármely asszony, jelentéktelenségük ténye látszólag még a semmitől megolvadt vasnál is rémületesebb számukra, és ezt nem tudják sem a foguk ádáz csikorgatásával, sem bicskáik biztos távolból való villogtatásával elkendőzni. Egyre többen és többen iszkolnak vissza a faluba, mi több, a plébános is megfordítja a szamarát, nem törődve Carver háborgásával, és elszelel, amilyen gyorsan csak lehetséges.

Ivy szeplős arcán halvány mosoly tűnik fel, jobbjában egy pengét szorongat, ugyanazt a nagy kést, mint amivel átvágta a szajkó torkát, és aminek én készítettem új nyelet. Nem látom tisztán, de mintha most is vér szennyezné be a kés élét, melynek egyetlen suhintás is elég, hogy átmetssze Grace láncait, akár a meleg vajat. Gyengéden fésüli odébb a lányom szabadon aláomló, szőke tincseit a fülétől, hogy aztán belesuttoghasson valamit, valamit rólam, aki még mindig ott árválkodom az emelvényen, kötéllel a nyakamban, egy mozdulatnyira a végzettől. Grace felém fordítja a fejét, majd lassan, nyugodtan a bitó felé veszi az irányt, átvágva a fogyatkozó sokaságon, ami úgy nyílik szét előtte, mintha egy, a habokat hasító hajóorr volna.

– Kérlek, ne bántsd – pityereg egy asszony összekuporodva, csecsemőjét két kézzel, görcsösen szorítja a melléhez. – Kérlek, ne bántsd, ne rontsd meg…

A lányom nem törődik sem az anyával, sem a gyermekével, félelmetes hidegvérrel lépdel fel a falépcsőkön. A vadkan-férfi úgy ugrik félre az útjából, mint egy megvert kutya, mialatt az emberek odalent jobbára hallgatnak, egy-két nagyotmondó emel csak szót, de ahhoz, hogy cselekedjenek, mind gyávák. Sokan bizonyára úgy hiszik, a Boszorkány megbűvölte őket, megbénította tagjaikat, csomót kötött a nyelvükre – ezzel próbálják nyugtatni magukat, mintha ez volna az egyetlen oka annak, hogy nem kerül ki egyetlen mesebéli hős sem közülük.

Grace elém lép, elfeledtetve velem minden és mindenki mást. Feláll mellém a sámlira, és lábujjhegyre emelkedve kibújtatja a fejemet a hurokból, ujjai, dacára előbbi tettének, langyosak, ahogy a tarkómhoz, az arcomhoz ér.

– G-Grace… – nyöszörgöm. Lemászom a fellépőről, a hangom rekedt, lábaim reszketegek és zsibbadtak, mint egy vénemberé. Hosszú napok óta nem voltam hozzá ilyen közel, rácsok, láncok, fegyveresek választottak el minket, de mindenekelőtt a csalódottsága, a haragja és az én szégyenem.

– Csss. – Az ajkamra szorítja azokat a langyos ujjait, én pedig rögvest elcsendesülök, mintha én volnék az ő gyermeke. Szabadulása óta üres arckifejezése felenged, szája őszinte, édes mosolyra görbül, amit az eszem nem képes összeegyeztetni a helyzetünkkel. – Ne féljen, rendben lesz. Ivy látta. Ivy tudja.

– De…

– Nem fogják bántani magát – jelenti ki, tenyereit az arcomra simítja, és felágaskodva az enyémhez támasztja a homlokát. Kavargó haja véres-szutykos orcámat, fél oldalt fedetlen karomat cirógatja, és bár nagyon szeretném, egyszerűen nem merem megérinteni, visszafog a szemérem és a megrázkódtatások okozta esetlenség. – Én viszont búcsúzom, apám.

Alig értem, fel sem fogom, mint szinte semmit ebben a pillanatban, ami nem csoda. Az előbb még kötél tekeredett a nyakam köré, csaknem az egész falu a halálomat akarta, és én a nászéjszakámról, vadvirágokról, boldog tavaszi reggelekről ábrándoztam. Most azonban a lányom, az én szépséges, merész és kétségkívül veszedelmes lányom itt áll előttem, minekutána puszta kézzel kiszabadította magát fémből, tűzből és gyűlöletből készült börtönéből, és azt mondja, elhagy, miközben Ivy lankadatlanul figyel minket, mintegy őrszemként, aki biztosítja, hogy senki se kíséreljen meg ránk támadni, egyszersmind türelmesen vár. Vár Grace-re.

– Veletek… veletek megyek – krákogom, mire Grace felcsuklik.

– Nem.

– Nem…?

– A maga helye itt van. – Elhúzódik, és a kezemért nyúl. Nem zavarja a kosz és a genny, lágyan ér hozzám, mégis kimérten, véglegesség hatja át minden rezzenését. – Ebben a világban. Mindig boldog volt itt, mindig közéjük akart tartozni, javarészt olyan is, mint ők. Én nem. Azt hittem, de mégsem. Többre vágyom, és meg is kaphatom. Látta, mire vagyok képes, mit hozott ki belőlem pusztán Ivy jelenléte. – Mosolya tovább szélesedik, már nem fél, nincs miért tombolnia, nincs miért könnyeznie. – Undorít ez a sok gyáva, álszent, ostoba tökfilkó, mind a paraszt, mind a cifrábbja. Azt hiszik, tudnak bármit is, pedig nem. Éppolyan ketrecekbe zárják egymást, mint amibe az imént engem, csak azok láthatatlanok. Nem, apám, engem senki sem fog többé bebörtönözni. Szárnyalni fog a lelkem, barátságot kötök a zúgó széllel, az önön erőmmel, a nappal és éjszaka teremtményeivel. Élni fogok.

Nem vagyok elég összeszedett ahhoz, hogy vitatkozni kezdjek vele, hogy Istennel, Mennyel és Pokollal érveljek, amúgy sem mennék vele semmire. Grace nem Isten kegyelméből szabadult ki a ketrecéből, ahogy Ivy sem tizenhét esztendeje, és az erejét, ami most oly kiteljesedetté teszi, szintúgy nem az Úrtól kapta.

– Lelkem… – Végül csak ennyit sikerül mondanom.

– Viszlát, apám. – Elengedi a kezemet. Hiába kapok utána, csak a levegőt markolom, kecsesen, változatlan higgadtsággal sétál le a lépcsőn, és tör át újból az elhűlt tömegen, meg sem állva a rengeteg határában szobrozó mesternőjéig. Az már előrenyújtott kézzel várja, amit Grace egy kisgyermek készségességével ragad meg, s mielőtt továbbhaladnának, Ivy a válla fölül még vet rám egy pillantást, ami egyszerre szelíd és könyörtelen.

Egy vagyok a bamba sloewickiek közül, akik tétlenül nézik végig, ahogy a két nő eltűnik a feketeségbe burkolózott fák közt, elnyeli őket a számukra biztonságos, élettel teli sötétség, ahol a magunkfajta birkáknak nincs helye. Sután megtapogatom a nyakamat, képtelenül levenni a szememet a Kökényerdőről, mintha azt remélném, tréfa az egész, és a lányom egykettőre visszaszalad hozzám, a falusiak pedig a térdüket csapkodva kikacagnak, amiért bedőltem ennek az egésznek. 

A zavart némaságot végül Hughes töri meg.

– POKOLRA VELE! – üvölti, mint aki megháborodott, vaskos ujjával felém mutogat. – Akassza föl, azonnal!

A hóhér bizonytalanul oldalog oda hozzám, de a tömeg szusszanásnyi késést követő, szenvedélyes helyeslése visszaadja a bátorságát, már nyúlna is a kötélért, hogy újra a nyakam köré vonja, amikor a mészfehér arcú Carver lekászálódik a lováról, és a karjaival hadonászva felszáguld a lépcsőkön.

– Nem, nem! – Szó szerint elrángatja a közelemből az immáron minden ízében összezavarodott félvadkant, aki erre lecibálja a fejéről a csuklyát, és káromkodva letrappol az emelvényről. Én csak állok egyhelyben, mint holmi rongybaba, amibe még a ménkű is belecsapott. – Elment az esze, idióta?! – dörren rá Carver Hughes-ra, akibe a lélegzet is beléfúl, valószínűleg még életében nem mondtak neki hasonlót. A segédpüspök ököllel csapkodja a bitó korlátját, hogy magára terelje a kiáltozó falusiak figyelmét, minden porcikájából őrült indulat árad; míg a falubírót az hozza zavarba, ahogy hozzászóltak, Carvert alighanem az, hogy pályafutása kezdete óta először képtelen volt győztesként kikerülni egy helyzetből. Bárhogy is, nem adja fel, láthatóan eszében sincs letenni arról, hogy egy nap megégesse a Kökényerdő boszorkányait, és legyőzze a Sloewicket sanyargató Gonoszt. – Ő az egyetlen, aki a nyomukra vezethet! Az egyik ringyónak ő az apja, jóemberek! 

Ez túl sok nekem, minden értelemben. Ugyanabban a kiszipolyozott csendben, ahogy a lányom hagyott, leülök a sámlira, láncoktól nehéz csuklóimat a térdemen pihentetem. Úgy érzem, mintha egyre távolabb és távolabb kerülnék ettől a helytől, ettől a perctől, mintha Grace a lelkemet is magával vitte volna új otthonába.   

Még egyszer felnézek: Carvert látom, ahogy ordítva győzködi a tömeget, ami azonban a véremre szomjazik, kevesek értik csak, mit tervez, hogy miért szándékozik megkímélni az életem. Az erdő mögöttük békés, mozgásnak nyoma sincs a fák és a tüskés bokrok között.

Oda minden, minden, minden.

*

Grace-nek igaza volt, valóban nem bántottak. Eddig még nem, sőt, Carver parancsára meghökkentően jól bántak velem. Nem a cellámba hurcoltak vissza, hanem a paplak egyik tiszta szobájába, így hát semmivel sem rosszabb állapotok közt alhattam ki megpróbáltatásaimat, mint amilyenek közt a plébános él, vagy amilyenekkel a segédpüspök az itt-tartózkodása során be kell, hogy érje. Az ajtómat természetesen őrök felügyelték, akik minden mozdulatomat figyelték, a láncoktól azonban megszabadítottak. A faluorvos kénytelen volt ellátni a sérüléseimet: megtisztította, és hozzáértően bekötözte letépett körmeim helyét, törött karomat helyre tette, bár jóformán beletébolyultam a fájdalomba, amivel ez járt. A meggyötört nyöszörgésen túl viszont egy árva hangot sem hallattam. Nem beszéltem senkivel, miután másnap virradatkor felébredtem, megmosdottam, és magamra öltöttem a ruhákat, amiket kikészítettek számomra. Csak ültem a szalmaderékaljas ágyon, a falon lógó dísztelen feszületet mustrálva, és az előző nap eseményein merengtem, mondhatni dagonyázva a keserűségben és önutálatban.

Elmondtam magamban egy imát reggel, egyet délben és egyet este, mielőtt Carver a szobájába vitetett volna. Fohászok ide, vagy oda, nemigen tudtam már, miért is imádkozhatnék, hisz a legrosszabb már megtörtént velem, a halált leszámítva. Megkínoztak, majdhogynem kivégeztek, kivetett magából a szülőfalum, egyik napról a másikra mindenki leggyűlöltebb ellenségévé váltam, egy páriává, akinek legszívesebben akármely törvényszolga elvágná a torkát, akárcsak Ivy a madárét odabent az erdőben. Leszerepeltem, mint Sloewick fia, leszerepeltem, mint Isten alattvalója, és leszerepeltem, mint apa. Legjobban ez utóbbi bánt, és az, amit ez magával vont.

Viszlát, apám.

Nem mondtam Carvernek semmit, még csak nem is köszöntem neki. Csak feszengtem a székben, amibe belekényszerítettek, és az asztala szélére rakott, aranysárga héjú körtét bámultam, aminek jobban örültem volna, ha nincs ott. Meglepő, de nem gurult dühbe, és nem küldött vissza a kínzókamrába, vagy a pincebörtönbe, ehelyett aznap este is a paplakbeli szobában éjszakáztam, és másnap kenyeret, sajtot és sört kaptam reggelire. Vasárnap lévén az egyházfik átmentek a templomba – én ugyanúgy, mint azt megelőzően, két dolgot csináltam: a harangkondulásokat számolgattam, és Grace utolsó hozzám intézett szavain gondolkoztam.

Ivy elvette őt tőlem, de előtte gondoskodott róla, hogy a lányom meglássa a valódi arcomat. Ez volt az én büntetésem, most már tudom, azon túl, hogy végigszenvedjem mindazt, amit Jerome-nak kellett. Nem akart megölni egy árva percig sem, nem akarta Grace-től elvenni az apját úgy, ahogy tőle elvették, és csupán a halál biztosabb annál, mint hogy előre látta, mikor fognak engem és Grace-t a vesztőhelyre citálni, és hogy mi vezet majd ehhez. Tudta, hogy gyenge és megalkuvó leszek, hogyne tudta volna, hisz a saját bőrén tapasztalta meg ezt tizenhét éve. De most már mindenki vezekelt. Most már talán vége.

– Brandon, ne vágja maga alatt a fát – mondja Carver, amikor aznap késő délután újra a szobájába hívat. A körte már nincs az asztalán, kétszárnyú ablaka tárva-nyitva, odakintről álmatag napfény és tömény füstszag árad a helyiségbe. – Szalmabábokat égetnek a főtéren. Boszorkánynak öltöztetett bábokat – világosít fel unottan. Kényelmesen ül amúgy kényelmetlen székében, reverendáján nem bújtatott be minden gombot, így rálátok megsárgult alsóöltözetére, és ráférne már egy borotválás. – El tudom intézni, hogy maga megússza ezt az egészet. Az én kezemben van az ügy, mindenestül. A püspök nem fogja beleártani magát, igazság szerint, a legkevésbé sem foglalkoztatja ennek a falunak a búja. Maga nyilvánvalóan erről mit sem tud, de az országnak jelenleg jóval sürgetőbb problémái vannak. Legalábbis, számukra sürgetőbbek. Netalántán a gróf megsegít minket néhány katonával ezek helyett a komédiások helyett, de ennél többet nincs értelme remélni.

– Miért akarná elintézni, hogy megússzam? – ráncolom össze a homlokom kétkedőn. – Azt állította, én vagyok Sloewick fertője.

– Aligha számít, mit mondtam. Azok után nem, amit láttunk. Maga az egyetlen fegyverem ellenük, Brandon, és ha él még a lelkiismerete, ha féli még az Urat, akkor együtt fog működni velem. Cserébe feloldozom minden vétke alól, mert maga nem velejéig romlott. – Nem tudtam róla, hogy az efféle dolgok ilyen szabadon értelmezhetők lennének, de már nem csodálkoztat el ez John Carvert illetően. Amíg Leverer plébános merev, kemény akác volt, mint amiből az ágyát is ácsoltam, addig a segédpüspök rugalmas fenyő. Nem értek én ezekhez a dolgokhoz, de talán ennek is lehet némi köze ahhoz, hogy előbbi miért meghűlésben múlt ki egy koszos cellában, és a másik miért lesz egy nap nagy eséllyel Shropshire püspöke. 

– Segítenem kellene elfogni Ivyt és Grace-t? Ez lehetetlen. Látta, mit tudnak. És az még semmi.

– Ezért maga a kulcs – erősködik. A főtéren az emberek hangosan kurjongatnak, szól a zene, sül a hús és pattog a tűz, mintha csatára lelkesítenék magukat. Alig figyelek Carverre, sokkal inkább foglalkoztat az, hogy bár becsukhatnám az ablakot. Nem akarom hallani őket. – Magát nem bántanák.

– Ivy épp csak a haláltól kímélt meg. – Egyáltalán nem szeretnék erről beszélni. A veszteség szívet-lelket szaggatóan emészt, nem nyílt még alkalmam rendesen elgyászolni semmit, és nem segít rajtam sem a kinti hangzavar, sem Carver vegzálása. – De Grace él. – Ez minden vigaszom, hogy, még ha tőlem távol is, és belőlem erőst kiábrándulva, de a lányom életben van, és talán boldog is.

Carver nem osztja az efölötti örömömet.  

– Ez egy jottányit sem jó hír. A lánya Isten ellenségévé vált, veszélyt jelent mindenkire, és nem kizárólag ebben a faluban – ugyan, mi szabna neki gátat? És ha maga nem segít megállítani, akkor a rémtettek, amiket az Ördög szolgájaként elkövet, a maga lelkén fognak száradni.  

– Grace nem az Ördög szolgája.

– Ide hallgasson – könyököl az asztalára, fél kézzel a hajába markolva. Nyugodt a hangja, de túl akar lenni ezen az egészen, pont úgy, ahogy a kivégzésünkön, és a mielőbbi sikerért nem átall felváltva fenyegetni és jutalommal kecsegtetni engem. – Sok felkent pappal ellentétben én tisztában vagyok azzal, hogy a varázsképesség nem egyenlő a gonoszsággal. Ellentmondana a logikának: valamennyien halhatatlan lélekkel születünk a Szentírás szerint, és ezen mit sem változtat egy ritka adottság. De ettől függetlenül ugyanúgy azt vallom, hogy el kell pusztítani az összes igézőt, vajákost, kuruzslót és miegyebet. Megmondom magának, miért: mert örökös veszélyt jelentenek. Valami sérelem éri őket, vagy egyszerűen csak engednek az Ördög kísértésének, és máris fegyverré válik a kezükben az adottságuk, fegyverré a keresztény világ ellen. Ez a rizikó megengedhetetlen. Ivy Claimonddal ugyanez történt annak idején. A lánya viszont még rosszabb, benne már régóta ott a hajlam a rosszra. Maga is hallotta, miket beszélt, azt pedig, hogy mit tett… magánál jobban nemigen tudhatja senki. Maga volt az, aki végignézte, és aztán hallgatott róla.

– De…

– Szánalmas bolond, ha ezek után azt hiszi, a lányának nincs dolga az Ördöggel – vág a szavamba ingerülten, keze kicsúszik a hajából, hogy aztán az állát támassza meg benne. – Gondolja át, amit mondtam. Feltéve, hogy ezen bármennyit is töprengenie kell.

Kell töprengenem rajta, nagyon is, ami tulajdonképp azt jelenti, hogy ülök a feszület alatt, és üveges szemekkel számolom a repedéseket a falon (ha épp nem harangoznak kint). A segédpüspök gyakorta felkeres, vagy a szobájába vitet, hogy újra és újra átbeszéljük ugyanazt, amit legelőször is, mindkettőnk számára eredménytelenül. Több mint tíz napja tartanak fogva a paplakban, ami Carveren kívül mindenkit felháborít, de ő – egyelőre – ragaszkodik ahhoz, hogy többre megy észérvekkel és megvesztegetéssel, mintha a bakóval nyúzatna naphosszat, amíg meg nem bomlik az elmém. Hangsúlyozza, igen sokszor, hogy világos előtte, milyen nehéz lenne nekem a lányom ellen cselekedni, és elismerni, hogy „elkorcsosult”, de közel sem a kívánt hatást éri el ezzel nálam, inkább azon elmélkedem ilyenkor, vajon honnét tudhatja ezt, és hogy valószínűleg neki is élnek valahol törvénytelen gyermekei. Nem kérdezek rá, persze. Hagyom, hadd mondogassa, bizonygassa, hogy Grace megölése milyen fontos és elengedhetetlen dolog, s ezalatt azon morfondírozom, mit csinálhat most a Kökényerdő szívében a két nő, hogy vajon Ivy most, hogy már rendezte a számlát, jóra és szépre tanítja-e a lányomat, olyan csodás tudományokra, amik az átlagember számára ismeretlenek.

Az az utolsó estém a papok között, noha erről Carver sem tud. Az éj leple alatt osonkodnak be hozzám a törvényszolgák, mint két éhes róka, a szemeik villognak a gödreikben, ahogy leszorítanak az ágyra, és rongyot tömnek a számba, hogy ne kiálthassak. Nehézkesen gyógyuló kezeimet kötéllel rögzítik egymáshoz, és jóllehet ellenkezem, hánykolódom és zihálok, próbálván mégiscsak valami hangot kiadni, esélyem sincs ellenük. Két oldalról fognak meg, és ráncigálnak ki a szobámból, le a lépcsőn, csapunk is némi zajt, de még az alsó szinten lakó káplán sem ébred fel rá. Ivy tévedett volna? Vagy mindössze annyiról lett volna szó, hogy nem esik bántódásom egy ideig?

Az őrök nem szólnak sem hozzám, sem egymáshoz, utalást sem tesznek arra, mire készülnek. A kihalt utcára visznek, ahol nem látok lámpásokat vagy fáklyákat, csak a hold ragyog egy fodros, fekete felleg fátyla mögött, és egynéhány céltalanul keringő szentjánosbogár az esővizes hordók fölött. Ciripelnek a tücskök, a távolban fel-felvartyog egy varangy; jámbor az éjszaka, ám a rám váró férfiúk a legkevésbé sem.

– Itt van – vakkantja az egyik törvényszolga, és odalök a sötétségben rejtőző két alak elé. Kis híján elvágódom, ám végül sikerül talpon maradnom, hunyorogva igyekszem kisilabizálni, kik jöttek értem, és szinte rögtön rájövök, hogy ismerem őket, nagyon is jól ismerem.

– Itt meg a pénzetek. – A magasabb és daliásabb, akiben a sógoromra ismerek, egy zacskó pénzt dob oda a katonáknak, akik futólag belepislantanak az erszénybe, még ha sokat nem is láthatnak a fizetségből.

Nem beszélnek többet, Osbert íziben grabancon ragad égésnyomokkal teli markával, és vonszolni kezd egy irányba, mégpedig ugyanarra, amerre a kivégzési menet is tartott. Társa nem más, mint az apósom, fújtatva tud csak lépést tartani velünk, de nem panaszkodik, síri csendben haladunk az alvó házak között. Fel-felnyüsszögök, mintegy rimánkodva, hogy árulják el, mit akarnak tőlem (mert hogy szabadon engedni, erősen kétlem), de csak rám sziszegnek, hogy „fogjam be a pofám.” Émelygek a számba szuszakolt kendőtől, és félek, olyannyira, hogy már Joe egy hirtelenebb kézmozdulatától is összerándulok, pedig csak egy, a homlokára telepedett szúnyogot csap le. Kizsigerelő megvetéssel néz rám, de még nem mond semmit, nem akarja felzavarni sem a falunépet, sem a jószágokat.

A mezőhöz érvén megpillantom a bitót, magányosan magaslik a letaposott fűben, a jól ismert kötelet ide-oda lengeti a hűs, éjszakai szellő. Az apósom és a sógorom elhatározták volna, hogy ha más nem, hát ők fellógatnak? Még az eddiginél is vehemensebben próbálok szabadulni, de nem az akasztófához visznek, meg sem közelítjük, az erdő felé csörtetnek megállíthatatlanul, majd a közel teljesen szétbontott máglya mellett a földre hajítanak, jókora svunggal. Nagyot puffanok, fel is nyögök kínomban, másodpercekig csak kapálózom fektemben, mint egy félig eltaposott bogár.

– Nevetséges! – fortyog Joe, miközben kirántja a számból a nyálas rongyot, és a kötelékeimet is eloldozza, durván, fittyet hányva a sebesüléseimre. – Undorító és nevetséges. Ez vagy te, nem a vejem.

– Joe…

– Legszívesebben végeznék veled, de az én kezemhez nem fog vér tapadni, és az egyetlen megmaradt utódoméhoz se. A kisebbik fiam és a gyönyörű lányom amiatt a vörhenyes szajha miatt lett oda, az unokám pedig, mindenünk, ami Agnesből megmaradt, temiattad!

– Meghalt volna, ha nem viszem el Ivyhoz. – Csúnyán hadarok, magam is alig értem, amit mondok, a ruhám átázik a nyirkos fűben, és ettől még inkább rázni kezd a hideg. Bekötözött kezem alatt valami szilárdat tapintok: Grace fél pár cipője az, láttára felzokogok, és mint a sloewicki asszony a gyermekét, kétségbeesetten magamhoz szorítom.

– Inkább halt volna meg! – hörgi Osbert. – Inkább, minthogy gonosz banya váljék belőle!

– Ő nem… – Nem engedik végigmondani, de talán nem is volna értelme. Ahogy Carver sem, az apósomék sem hinnének nekem, ami valahol érthető, azok után, ami történt.

– Most szépen bemész oda, ahová az én Agnesem lányát hurcoltad – közli Joe. Belém is rúg egyet, hogy mozgásra ösztökéljen, mire kocsonyás térdekkel feltápászkodom, és hátrálok egy lépést. – Takarodj! Lássuk, mi lesz veled odabent a boszorkányszombat éjjelén! És Krisztus vérére megesküszöm, ha megfordulsz, vagy ha egyszer is meglátunk Sloewick környékén, kitapossuk a beled! Add azt ide! – Kitépi a kezemből Grace cipőjét, ami fáj, mind a testemnek, mind a lelkemnek. Megrendülten pislogok rájuk, nehezen hiszem, hogy ez nem valami kegyetlen próbatétel, hanem valóban, igazán azt akarják, menjek be az erdőbe, ami senkit sem lát szívesen. Nem tudok a lelkükre beszélni – amikor megpróbálom, Osbert csaknem agyoncsap, Joe tartja vissza, azt kiáltva, induljak. Eszelős dolog a veszedelembe futni a veszedelemből, de itt nem maradhatok, botladozva perdülök meg, és indulok el a tucatnyi falubéli vérével öntözött kökénybokrok felé. Minden lépésem ólomsúlyú, fogalmam sincs, mi vár rám, remegek, mint a nyárfalevél, ahogy az első levelek, ágak-bogak megreccsennek a csizmám talpa alatt. Az orromig is alig látok, most még a lámpásom sincs a segítségemre a lombsátor alatti félelmetes sötétségben, hogy legalább azt tudjam, mit hoz számomra a következő lépés. A Kökényerdő ezúttal nem hallgat el úgy, mint egy prédáját leső nagyvad, hallom a tücsköket és a békákat, döngnek a szúnyogok és a lomha éji bogarak, a fejem fölött egy bagoly huhog gyanakvón, mintha attól tartana, ráteszem a kezem a vacsorájára. Hiába nem látok senki és semmi rémeset, legszívesebben megfordulnék, de száműzőim szemmel tartanak, mintha gyökeret vertek volna ott, a mezőn.
Könnyeimtől fuldokolva bandukolok hát tovább, átszerencsétlenkedve magam egy kidőlt rönkön, és le-lebukva az alacsonyan nőtt ágak árnyalakjai előtt. Egyszerre remélem is, és nem is, hogy belebotlom Grace-be, hisz az egekre, bármit megadnék, hogy láthassam, ugyanakkor emlékszem, milyen megingathatatlanul állította, hogy nekem nincs keresnivalóm itt, és ezt érzem is, a csontjaimban, a zsigereimben, mintha minden, ami csak azzá tesz, ami és aki vagyok, menekülni akarna innen.

A bagoly lecsap valamire a bozótosban, ami riadtan felcincog, aztán rögtön el is csendesedik. Menedéket keresek, akár csak egy odút, ahol megvárhatnám a reggelt, vagyis, annak illúzióját, hogy biztonságos az erdő. Ilyesmi azonban, akármilyen messze is jutottam már, sehol sem kínálja magát. Nem látok mást, csak egy apró fénypontot a távolban, tűz meleg és éltető világát, és hangokat is hallok, emberi hangokat, talán éneket. Nem ment el az eszem, nem kezdek sületlen mód rohanni a fény felé, lassan közelítem meg, elhaladva a kicsiny tó mellett, ahonnan hónapokkal ezelőtt hármunknak halásztam. Ahogy közelebb érek, a hangok is felerősödnek: asszonyok dalolnak, az elaggott ugyanúgy, mint az ifjú, négykézláb térdepelnek az embermagas tűz körül, sokan, meg sem tudnám mondani, hányan, ide-oda billegnek ebben az embertől idegen állatpózban, ujjaikkal a földbe vájnak, fejüket olykor hátra-hátra vetik. Csupaszok mind, tetőtől-talpig, a vénasszonyok súlyos, megereszkedett mellei ráncos hasukat verik, megritkult, szürke hajuk nem fedi el foltos főjük, a fogatlan szájakból előbukó szavak egybeolvadnak a fiatalabbak csengő-bongó énekével. Végigsimítanak a mellkasukon, hosszú loboncuk előreomlik, egyik-másik bőre egészen mélybarna, némelyiké fehérebb, mint a tej.

Kicsi Bessie, bájos Bessie,

orcáját rózsásra festi

az öröm, az öröm.

Hajában szalag, koszorú,

anyja fűzte, szende, karcsú

kikericsből, kikericsből.

Kicsi Bessie, bájos Bessie,

cirmos kandúrját kergeti,

erdőn át, erdőn át.

Rózsás arcát didergeti,

talpát meggémberíti,

a hideg, a hideg.

A macska fürgén járja,
mögötte a gazdája,
de Uram, Uram!
Leszállt már az est, köd dereng
Bessie hajában elhervadt
a kikerics, kikerics.

Kicsi Bessie, bájos Bessie,

hová csábítja, mily messzi,

a macska, a macska?

Jó intésnek az okos hisz,

Állj, Bessie, hisz még elvisz

az Ördög, az Ördög!

Felkacagnak az utolsó szavakra, hosszan és oly élesen, hogy megfagy a vér az ereimben. Egy öles fa mögé bújva figyelem ezt a hajmeresztő tivornyát, tudva, ha megneszelnék, hogy itt vagyok, darabokra szabdalnának, talán élve falnának fel. Az asszonyok felállnak, és táncra perdülnek, önkívületben vihogva karolnak egymásba, és merítik kezüket a tűz fölé függesztett üstben fortyogó vérvörös, sűrű főzetbe, amit a testükre kennek, és ez látszólag földöntúli kéjjel tölti el őket. Nem azért nem tűnök el, amilyen gyorsan csak tudok, nem azért nem vagyok már árkon-bokron túl, mert megigézett volna ez az istentelen látvány, vagy, mert kiszippantotta volna izmaimból az erőt a rettegés, nem – azért nem tudom megtenni, mert a lányom is köztük van.

A földön elterülve nevet, mintha részeg volna, és amikor talpra szökken, a haja csupa-csupa falevél. Kézen fogja Ivyt, aki a többiekkel ellentétben nem hahotázik, az üst mellett áll, és egy óriási fakanállal kevergeti a kotyvalékot, amibe ki tudja, mi került, de az orromat megcsapó, egyszerre fűszeres és förtelmes szagok alapján sejtem. Odanyújtja a kanalat Grey Geoffreynak, aki egy gyümölcsökkel és véres hússal körberakott kövön ül, szeméből, ami emberibb, mint valaha, visszacsillan a lángok fénye. A bakkecske a főzetbe kóstol, torkából hátborzongató hang szökik elő, egyszerre mekegés és egy férfi reszelős röhögése. A boszorkányok hejehujázásuk közepette hozzátörleszkednek, végig-végigsimítanak a szarván, már-már buján, ujjaikkal a szőrébe túrnak, borszín kéznyomokat hagyva ezüstös szőrén. Néhány nő mindeközben kitárja a karját, akár valamiféle szárnyakat, mire, mintha a szél kapná a hátára őket, lábaik elválnak a talajtól.

Banyák, gonosz, gonosz banyák.

Sírok. Nem érdekel a fájdalom, a számba nyomom az öklömet, hogy visszafojtsam hüppögésemet, térdre esem a fa tövében, félelmemnél százszorta elsöprőbb a teljes megsemmisülés érzése, amit a tudat, a félremagyarázhatatlan tény gerjeszt bennem, hogy nem, nem volt elég, nem ért véget az egész ott a vesztőhelyen. Nem pusztán elvették tőlem a lányomat, nem pusztán kitéptek engem a szívéből, a valóság ennél sokkal, de sokkal rosszabb, miljomszor borzasztóbb, s az egyetlen vigaszom nem több, mint gyermekded ábránd. Úgy zúdulnak rám az ocsmányabbnál ocsmányabb képek, mintha valaki más rakná őket a fejembe; lemészárolt lovak, megvadulva tomboló marhák, a Barty szájából csepegő vér, a féregette dög, egerek és darazsak, utána pedig, mintha magam is jövendőmondóvá lettem volna, Szent Ferenc keresztjét látom a sárban, lángoló házakat, gyermekeik után síró anyákat saját maguk által véresre karmolt arccal és ruhátlan, pestisfoltos testekből lakmározó varjakat. Grace…

Ha az, ami a tűz körül zajlik nem volna elég bizonyság arra, hogy szörnyű felismerésem nem tévedés, ott van Ivy, aki egyenesen rám szegezi a tekintetét, és noha egyszer sem szólt hozzám, amióta csak újra kereszteztük egymás útját, szinte hallom a hangját a fejemben, hallom, ahogy egyre-másra azt kérdezgeti, rám bízhat-e egy titkot, de nem egy kislány szégyenlősségével, hanem éppolyan fölénnyel, mint ami a szemeiben parázslik. Viszonzom a pillantását, s azt hiszem, ez az a pillanat, amikor istenigazából megértem, miről szólt ez az egész, mit tervezett az első perctől fogva egészen idáig, és hogy mennyire lebecsültem a bosszúja kiszámítottságát. Éppen én, miközben mások jól tudták, mi a legutolsó tőrdöfése számomra. Egy penny, egy falás körte, ne vígy minket kísértésbe.
Kisvártatva a nevetéstől rázkódó Grace is észrevesz, mellkasát, vállát, fél arcát vörösség borítja be, épp, mint mikor hazaállított a lócsiszártól. Kacaja kuncogássá halkul, és ezúttal a saját ajkára szorítja az ujját. Csss. Eztán hátrahajtja a fejét, az ég felé nyújtja a karjait, majd, akárcsak a többiek, a levegőbe emelkedik.