Astrid V.

Igentudom, most már a Briliáns új részét is illene kipenderítenem ide, de jelenleg tokától-bokáig a Facebook oldalon már említett heavy herbál roadtrip sztoriban vagyok, amit nem sokára be is fejezek. Hozom nem sokkal utána Lokiék legújabb alakítását is, cserkész-becsszó, addig is hadd szórakoztassanak még titeket kicsit a svédek, pláne a svéd tévések. Roppantmód lelkesek. 

"− Nem mindig így kezelem a konfliktusaimat – fordultam vissza társamhoz.

− Úgy rendezed őket, ahogy szeretnéd, Kerstin. Tudod, hogy kedvellek.

− Perverz egy alak vagy, ha ilyen formákat kedvelsz… Mondjuk, nem annyira, mint Ohman felesége. Ki a franc megy hozzá egy ilyenhez? Ráadásul a nő heteken belül szül."

5.

Utnétól a kapitányságra vezetett az utam. Majdnem fél órába telt eljutnom odáig, mivel a Gustav Adolf térnél valami okból kifolyólag akkora torlódás alakult ki, hogy ha nem lettem volna kellően agresszív, bizonyosan ott élem le a fél életemet. Gazdagabb lettem néhány utalással az anyámat illetően, de ez a legkevésbé sem foglalkoztatott, csak rátapostam a gázra, és meg sem álltam a munkahelyemig.

Sikerült Björn mákszínű Fordja mellé parkolnom. Ellenálltam a késztetésnek, hogy a kulcsommal végigmetéljem az ajtaját, és besiettem a főajtón. A zsíros hajú, sárga fogú portás nem vett tudomást a létezésemről, ahogy én sem az övéről – kiegyensúlyozott volt a kapcsolatunk.

Beléptem a liftbe, és megnyomtam a harmadik emelet gombját. Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy amikor Minka Asther bependerült a már félig becsukódott liftajtón, fel sem figyeltem az érkezésére.

− Szép napot! – üdvözölt mosolyogva. Lopva végigpillantottam rajta; mindenfajta túlzás vagy cinizmus nélkül kellett megállapítsam, hogy borzalmasan néz ki. A ruhái lógtak csontsovány testén, fénytelen haját összegumizta, ajka olyan vértelen volt, hogy rúzs nélkül alig lehetett elkülöníteni az arcától. Csak szánni tudtam szerencsétlen nőt. Sosem lettem volna képes elviselni ilyen fárasztó munkát, ami abból áll, hogy a legtöbb osztály minden, a takarítóknál egy cseppnyit is rangosabb dolgozója gátlástalanul ugráltat. − Hogy van? – tudakolta, miközben pironkodva megigazgatta durva anyagú, furcsa színvilágú blúzának félrecsúszott gallérját.

− Megvagyok. És maga?

− Hát… nincs kilométerhiányom. – Kis híján kiestek a kezéből az ott tornyosuló mappakötegek.

− Nem érzi túlterheltnek magát?

Minka felsóhajtott.

– Ha őszinte akarok lenni, olykor nagyon sok. De muszáj csinálnom. Másképpen sosem lesz elég pénzem ahhoz, hogy… – Hirtelen elcsendesült, és, hogy zavarát leplezze, állával a helyére tolt egy kikandikáló dossziét.

− Mihez, Minka? – kérdeztem tőlem szokatlanul barátságos hangnemben. A lift időközben halk nyekkenéssel megállt a harmadikon. A nő csillogó szemmel követett, amikor kiléptünk a ráérősen kitáruló ajtón, mintha az életét menteném meg azzal, hogy beszélgetek vele.

− Hát, tudja… – Feladván a küzdelmet lehajolt, és a földre tette terhét. – Egyedül élek. A férjem úgy döntött, más nővel kezdi újra, viszont van egy lányunk…

− Akit maga tart el.

− Igen, és nem is akarnám, hogy az apja elvigye tőlem! Csak egyelőre még nincs meg hozzá fedezetem. Mármint ahhoz, hogy méltó körülményeket teremthessek Carolának. Már tizennégy éves, nem járathatom kinyúlt nadrágokban és blúzokban iskolába! Mit szólnának a barátai… meg a fiúja…

– A férje nem fizet gyerektartást?

– Néha el-elmarad az összeg, tudja. De a bíróságra nem lenne érdemes elmennem. Az új felesége teli van pénzzel, és az ügyvéd, akit talált neki… élve felfal. Olyan vagyok, mint egy kisegér egy tejfölös bajszú, karmait villogtató kandúrral szemben.

− Elnézést, hogy ezt mondom, de az exférje egy igazi tetű.

– Ó, ugyan, ne kérjen elnézést! – legyintett. – Ez így igaz. Egy tetű. Mégis hogy mehettem hozzá?!

– Szerelmes volt. Az emberek meg változnak. Sosem lehet tudni, mi lesz az ember imádott szerelméből öt, vagy tíz év múlva.

Minka hálásan pislogott fel rám.

– Ön nagyon kedves, Solberg nyomozó. Nem is értem, egyesek miért terjesztik azt önről, hogy bárdolatlan. – Anyám, Ellinor. Inkább foglalkoznál magaddal, és cserélnéd le a komolyan vehetetlen lady gagás egérpadodat. − És mit mondott az az idős főfelügyelő? – kérdezte. Ezt a kérdését hirtelen nem tudtam mire vélni: tudtommal Noakon kívül senkinek sem említettem, hogy látogatást készülök tenni Utnénál. Kerek-perec rá is kérdeztem a dologra, mire Minka kapkodva kezdett magyarázkodni. – Jaj, hát csak hallottam rebesgetni… Itt a kapitányságon sok a pletykafészek.

Kifejezéstelen arccal néztem rá. Megfogadtam, hogy Noaknak az életben semmit nem mondok el többé anélkül, hogy világosan ki ne fejtsem neki: hallgasson a dolgaimról a barátnője előtt. Minka pletykafészkes kijelentésére megjelent a fejemben a kép, ahogy millió pici Ellinor ellepi a kapitányságot.

Ezek után természetesen még az asztalomig sem juthattam el zavartalanul, mert Olle, aki dúlva-fúlva trappolt az irodák közötti kis folyosón, kezében a telefonjával, kis híján lefejelt. Mikor nekem ütközött, és én erre méltatlankodó horkantást hallattam, szinte minden csepp vér a fejébe gyűlt, és a földre dobta a mobilját.

− Na, találd ki, mi történt!

− Nincs kedvem. – Megpróbáltam kikerülni őt, de elém lépve visszatartott. Ez kissé vicces volt, tekintve, hogy majdnem egy fejjel magasabb voltam nála magas sarkúban.

− A kedvemért próbáld meg – unszolt.

− Joel félnótásnak nevezett?

− Nem. A nőszemély, akivel hetek óta chatelek, most közölte, hogy nem kér belőlem! Most, mikor már majdnem találkoztunk! Mert szembejött vele Stockholm Casanovája! Az aranytökű, skandináv Keanu Reeves!

Ellinor visításra hasonlító nevetést hallatott, sőt, még Björn sem bírta ki röhögés nélkül. Noak, aki Ester Hall-lal beszélgetett valamiről Frohlander irodájának közelében a tenyere mögé rejtette vigyorát, úgy igyekezett társalgópartnerére figyelni, több-kevesebb sikerrel.

Ebben csak az volt a szomorú, hogy Olle mindezt nem viccnek szánta.

− Esküszöm, felcsapok homárnak! – Felkapta a mobilját a földről, és csíkos öltönynadrágjának zsebébe vágta. – A nők még a taknyos zsepijüket se dobatják ki velem! De amúgy Joellel is beszéltem. – Levette a szemüvegét, és fásultan beletörölte az ingébe. – Tudod, minek nevezett? Nyomoroncnak. A saját fiam…

Mielőtt bármit mondhattam volna, Olle sarkon fordult és visszament az irodájába. Megpróbáltam lerázni magamról azt a dühvel elegyedő keserűséget, amit szavai szórtak rám, de nem sikerült olyan gyorsan, mint hittem.

Noak nemsokára odakeveredett az asztalomhoz, és az én forgatókönyvem szerint lementünk a büféhez, hogy ott, valamivel levegősebb (azaz pletykafészek-mentesebb) környezetben megbeszélhessük a tapasztalataimat. A büfé a földszinten volt, szinte rögtön a bejárattal szemben. Fémszékek-és asztalok álltak a kis helyiség előtt elszórtan, amelyek általában mindig foglaltak voltak. Ezúttal mázlink volt, Noaknak sikerült elcsakliznia az egyik asztalt, mialatt én vettem két edamis-csirkés szendvicset és egy-egy pohár szénsavas szőlőlevet.

− Bocs, nem találtam lapulevélbe tekert barnarizst – heccelődtem, amikor nyomozótársam csaknem farkaséhséggel beleharapott a szendvicsébe.

− Milyen kár. – Rágás közben maga elé rántotta a jegyzetkönyvemet, és felcsapta a legutóbbi bejegyzésemnél. – Mesélj.

− Igazam volt. Tényleg a kinézete, meg a róla szóló mendemondák miatt vették félvállról az ügyét.

− Gusztustalan.

− Úgy valahogy.

− Utne segítőkész volt?

− Abszolút. Kétség sem fér hozzá, hogy nagyon furdalja a lelkiismeret. − Én is belekóstoltam a szendvicsbe, és mialatt elrágtam a falatot, végigfürkésztem Noakot. Jó formáját hozta, de a szemei karikásak voltak, és volt egy olyan érzésem, hogy szívesebben lenne most máshol. – Mi a baj?

− Csak… az apám – felelte. – Meg a nővérem.

− Még mindig nem állsz szóba a testvéreddel? – Nemet intett a fejével. Mivel nem sok közöm volt a dologhoz, nem véleményeztem a hozzáállását. Tudtam, mi a tények állása: Noak két évvel idősebb nővére, Eva első házasságának zátonyra futása után Spanyolországban találta meg a boldogságát, ahol idegenvezetőként dolgozott. Amióta azonban hozzáment egy odavalósi férfihoz, nemigen látogatott haza, amit Noak nem tudott megbocsátani neki, ahogy azt sem, hogy emiatt az unokaöccsét sem láthatta. – És mi van édesapáddal? – Ez a kérdés jóval fontosabb volt számomra. Egyszer Noak magával vitt a szüleihez, mert a munkaidő végén még mindig az autójában kuksoltam (abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy nem volt kedvem kimászni a jó melegből), így aztán elkeveredtem valahová túlságosan is északra, és megismerkedtem Alexander és Lilly Lindholmmal, akik két óra alatt több szeretetben részesítettek, mint a saját családom kamaszkorom utolsó éveiben. Még nem nyílt alkalmam meghálálni nekik.

− Szívbelhártya gyulladása volt, az utóbbi egy évben pedig két szívrohama – válaszolta Noak kedveszegetten. – Azóta folyton attól rettegünk, mikor kapja el egy újabb roham, vagy ilyesmi. Persze, ha ránézel, nem gondolnád.

− Add át jókívánságaimat.

− Meglesz. Na de – váltott témát sietve –, ott tartottunk, hogy Utne kifejtette neked, hogy az akkori nyomozók nem pártolták a punkokat.

− Úgy sejtem, a mostaniak se. Előítéletes, címeres kontár a legtöbb. Ne légy különc, légy aranyos csaj, vagy jó srác. Ha Astrid is az lett volna, valószínűleg ennél többet foglalkoztak volna az ügyével. Ha nem lett volna olyan szokatlan külleme, ha nem lett volna nagy a szája, ha nem lett volna… deviáns. Bezzeg, ha egy fodros-bodros, rakott szoknyás angyalka tűnik el, az egész ország elveszti az eszét! 

− Igazad van, de be kell látnom… én is megszaporázom a lépteimet, ha szolgálaton kívül vagyok, és a sötét utcán belebotlom egy csapat nyakörvesbe.

− Nem azt mondtam, hogy szerelmesnek kell lenni beléjük. Bár, most komolyan, nem mindegy? Astridot ez már nem hozza vissza.

Erre már nem mondott semmit. A következő öt percben csak némán ettünk, és kortyolgattuk az üdítőinket, Björnnek azonban, aki pont ezt az időintervallumot választotta arra, hogy megvásárolja kötelező forró csokoládéját, még ennyi idő alatt is sikerült felbosszantania. A pult felé menet véletlenül belerúgott a székem lábába, és elfelejtett elnézést kérni, majd amikor felmutattam a középső ujjam, még ő volt megsértődve.

− Nem mindig így kezelem a konfliktusaimat – fordultam vissza társamhoz.

− Úgy rendezed őket, ahogy szeretnéd, Kerstin. Tudod, hogy kedvellek.

− Perverz egy alak vagy, ha ilyen formákat kedvelsz… Mondjuk, nem annyira, mint Ohman felesége. Ki a franc megy hozzá egy ilyenhez? Ráadásul a nő heteken belül szül.

− Biztos van egy mélyen eltitkolt jó oldala is – kuncogott. Ismét csak jót derült a zsémbelődésemen, de kivételesen örültem annak, hogy elszórakoztatom, mert ezáltal eltűnt a tekintetéből a korábbi fénytelenség. – És egyébként, mi most tényleg viccelődünk?

− Frászt – törtem derékba a reményeit. – Jobb lesz, ha fel is függesztjük. Akad más témánk elég, például van pár dolog, amit tudnod kell Astrid családjáról, hogy mindent megérts.

Tizenöt percbe belesűrítve mindent elmondtam neki Lennart és Tilda Jönssonról, amit magamtól is tudtam, illetve ami a jegyzőkönyvből kiderült. Mivel semmivel sem lehetett őket meggyanúsítani, felesleges lett volna utánuk kérdezni, de azért én mégis úgy döntöttem, kérek egy szívességet Ollétól. Úgy voltam vele, hogy ha bármiféle bűncselekmény halvány gyanúja is felmerül Jönssonék körül, hát arra én lecsapok.

Noak gyakori bólogatásokkal jelezte, hogy figyel rám, néha-néha közbeszúrva egy megjegyzést vagy kérdést. Megközelítőleg sem ez volt az első közös esetünk, olyan viszont eddig nem akadt, ami személyes ügy is volt a részemről. Láttam társam arcán a mély megrendültséget, amit Astrid családjának rémséges története keltett benne, de még ezen is túltett a döbbenete, amit afelett érzett, hogy én mindezt személyesen is megtapasztaltam évekkel ezelőtt. Elsöprő elhatározottságomra szintén furcsállva tekintett, hiszen, ahogy az irattárban is mondta, mindeddig soha, semmi iránt sem mutattam a szükségesnél nagyobb érdeklődést.

Nyilván nem is lettem volna mindenkivel szemben ilyen őszinte. Noak persze nem élvezte a teljes körű bizalmamat, ahogy senki sem, mégis ő volt a környezetemben az egyetlen ember, akiről valahogy képes voltam elhinni, hogy valóban foglalkoztatják az üggyel kapcsolatos érzelmeim, hogy én magam foglalkoztatom. Nem volt igényem arra, hogy babusgasson, sőt, ha megpróbálta volna, valószínűleg az orrába dugom az egyik nyalókáját, de szerencsére ő csak egy biztonságos távolságon kívülről igyekezett kapcsolatot teremteni velem, ahogy korábban is tette. Soha, semmi sem riasztotta el, látott bennem valami olyat, amit még én sem. Nem közöltem vele azt az elhanyagolható kis tényt, hogy az sosem jelent jót, ha valaki olyasmiket lát vagy hall, amiket mások nem. Talán azért, mert ha tudat alatt is, de örömmel töltött el a figyelme. 

Megpróbáltunk összeszedni mindent, amiből ki lehetett volna indulni, de egyelőre csak egyhelyben toporogtunk. Ott voltam én a Hjulströmmel kapcsolatos gyanúimmal, és ott lógott a levegőben Utne azon megállapítása is, miszerint nem valószínű, hogy csak egy egyszeri gyilkos számolt volna le Sjölanddal. Ugyanakkor az változatlanul kérdés volt, hogy ha az elméletem helytálló, akkor vajon a híresen paranoiás Sjöland milyen módon tudhatott meg bármit is Astrid gyilkosáról, vagy arról, ami a lánnyal történt kilencvenhét májusában.

Mire kijutottunk a kapitányságról, már rég besötétedett, és a hó is hullani kezdett, formátlan, kövér pelyhekben. Vékony rétegben az aszfaltra rakódott, fehérségét több helyütt is megtörték az autók sáros, fekete keréknyomai. A szélfúvás is felerősödött, emiatt csak nagy nehézségek árán tudtam az öngyújtóm lángjába tartani a cigarettámat. Noakkal megálltunk a biciklitárolóknál, ami viszonylag szélvédett volt, és amíg én füstöltem, ő a telefonját bütykölte.

− Vigyázz, ma még nem tettél egyetlen megjegyzést sem a dohányosok alávalóságára – jegyeztem meg.

Noak csak mosolygott, ahogy szokott. Talán én is elengedtem volna egy félmosolyt, ha nem jelenik meg abban a szent másodpercben Ellinor, lelkesen integetve felénk.

− Sziasztok! – Átölelte párját, és hosszú csókot nyomott a férfi szájára. – Bocsánat, hogy késtem, Minka feltartott. Szeretek vele beszélgetni, de néha már sok! – Nem bírtam tovább, kénytelen voltam két lépéssel elhátrálni tőlük szellemi épségem megőrzése érdekében, a hátamat a kapitányság hideg, nedves falának vetettem. – Éhes vagyok, szívem. Egy vega pizza?

− Jól hangzik. Na és te, Kerstin? Mit csinálsz ma este? – kérdezte Noak.

− Takarítok, jobb híján.

− Ó. Csak gondoltam, eljöhetnél velünk. Beugrunk valami kajáldába. Esküszöm, nem görögbe!

− Kösz, most nem. De megtehetnél nekem valamit. Édesanyád, ha jól tudom, a TV4-nél dolgozott. – Ez igazából csak köntörfalazás volt a részemről, hisz nagyon jól tudtam, hogy Noak anyja, Lilly Lindholm, leánykori nevén Lilly Lennerman a TV4 egyik közkedvelt csillaga volt a kilencvenes években.

− Igen – erősítette meg Noak. – Miért?

− Szeretném igénybe venni a média segítségét. – Meg kell hagyni, Ellinor jelenlétében sokkal kevésbé akaródzott beszélnem a dologról; zavart kutakodó tekintete és az irritáló stewardess-mosolya. – Lilly ismer ott valakit, aki esetleg el tudná intézni, hogy az Astrid-sztorit megemlítsék valamelyik műsorban? Akár csak néhány percben?

A TV4 a legnagyobb tévéadó volt Svédországban. Persze ők is leadták azt a semmitmondó sajtótájékoztatót, amit produkáltunk, viszont ha sikerül nyilvánosságra hoznom – ami nem aratna osztatlan sikert a munkatársaim körében, ez tény –, hogy újraindult a nyomozás Astrid ügyében, talán a gyilkoshoz is eljutna a hír. Tudná, hogy a sarkában vagyok, és hogy rá fogok találni, nem számít, mibe kerül. Emellett eltökéltem, hogy tenni fogok róla, hogy a közvélemény tudomást szerezzen arról az igazságtalan bánásmódról, amiben az egykori nyomozók részesítették Astridot.

− Nem kizárt. – Noak előkapta a mobilját, ami az egyik legújabb modell volt a piacon kaphatók közül. Ugyanaz az Ellinorral közös, mosolygós kép volt rajta a háttérképe, mint a munkahelyi számítógépén. – Felhívom anyát.

− Ki az? – kíváncsiskodott élettársa, egyik kesztyűs kezével a férfi haját kurkászva. – Mármint, aki segíthetne Kerstinnek.

− Annalina Krosby. 

− Az a nő a Dagens Krönikából? Nem is mondtad, hogy ismered, pedig már számtalanszor említettem, hogy tökre bírom a stílusát.

− Nem tartottam fontosnak. – Társam hangja szinte unott volt, mintha lépten-nyomon belebotlanánk olyan emberekbe, akik ismert tévés személyeket tudhatnak az ismerőseik közt. – És nem is ismerem olyan behatóan – tette hozzá.

− Talán valami gond van vele? – Persze nem volt titok előttem, ki az a nő: egy meglehetősen népszerű, energikus médiaszemélyiség volt, akinek nemrégiben akadt egy igen hangos botránya egy nála húsz évvel fiatalabb modellfiú miatt.

− Dehogy, dehogy… Csak szeret csacsogni. Kicsit többet, mint egy átlagember. – Noaknak nagy tehetsége volt a szépítéshez. – De rendes. Tényleg. – A telefont a füléhez emelve eltávolodott tőlünk pár lépésnyire, melynek hála kettesben maradtam Ellinorral, aki, talán, hogy addig se kelljen velem cseverésznie, látványosan bámulta párját.

− Úgy imádom a haját – mondta, valószínűleg saját magának, nem számítva semmiféle reakcióra.

− Hát, nincs sok neki belőle.

− Jaj már, Kerstin!

− Ugye tudod, hogy korán búcsút fog mondani a hajzatának?

− Miért is?

− Elég ránézni a homlokára.

− Jó, de ezzel nincs semmi baj – szögezte le. Kezdte kapizsgálni, hogy csak ugratom, ráadásul a saját szórakoztatásomra.

− Ahogy érzed. 

Ellinor felhorkant, és hátat fordított nekem. Teljesen belemerült a hóesésben cirkáló férfi látványába, így hát letettem a tervemről, miszerint különböző rémképekkel a frászt hozom rá, és megpróbáltam elcsípni néhány szót Noak telefonbeszélgetéséből.

− Köszönöm, az nagyon jó lenne. Aha, persze. Na, várj… felírom a számát… Te is felírtad az övét? – Felénk fordult, és feltartotta a hüvelykujját, jelezve, hogy minden rendben. Kedvem támadt táncra perdülni örömömben. Ritkán adódik az embernek olyan szerencséje, hogy a nyomozótársának ilyen kapcsolatai legyenek. Persze az még mindig kérdéses volt, hogy Krosbyt érdekelni fogja-e a sztori, de igyekeztem bízni a szerencsémben, ami általában nem hagyott cserben, meg amúgy is: Astrid története, meglátásaim szerint, volt elég tragikus ahhoz, hogy a média rávesse magát.

Noak még kábé két percig beszélt, aztán letette a telefont, és visszakocogott hozzánk. A hajába, melyet az előbb oly elmésen kielemeztem, gyémántosan csillogó jégkristályok rakódtak, melyek ráérősen olvadtak szét, és cseppentek az arcára.

− Minden rendben – újságolta büszkén. Ellinor olvatag mosollyal jutalmazta, én egy Björnre hajazó biccentéssel. – Lina teljesen odavan anyáért. Igazság szerint, de ez maradjunk szigorúan hármunk közt, anya kicsit rásegített a karrierjére annak idején, szóval Lina mentoraként tiszteli. Szívesen találkozna veled, és hívni fog az időpontot illetően.

− Ácsi. Úgy érted, velünk találkozna szívesen. Ugye ezt akartad mondani? Elvégre a társamnak tartod magad, vagy mi a szösz.

Noak mosolya csaknem a füleiig ért. Ellinor mellette szokatlanul zord arccal méregetett minket.

− Veled tartsak?

− Nem az a dolgod?

− De igen – nevetett. – Az.

− Hip-hip hurrá! – bokszoltam a levegőbe „feldobottan”. Búcsút intettem, és a táskámat lóbálva az autóm felé vettem az irányt. Noak és Ellinor kacagása egészen odáig kísért.

Annalina Krosby hívása pénteken, késő délután ért utol, épp, amikor végre elszántam magam a porszívózásra. A törölgetést és felmosást már letudtam a héten, már csak ez volt hátra. Az utolsó pillanatban nyomtam le a hívásfogadó gombot, mivel sokáig meg sem hallottam a csengőhangom. A porszívó zaja, a kintről felszűrődő utcai ricsaj, és a számítógépem által játszott elektronikus gitár szólója szinte a saját gondolataimat sem engedték hallani.   

− Halló, Kerstin Solberg – szóltam bele a telefonba, miközben a lábujjammal kikapcsoltam a porszívót.

− Üdvözlöm, Annalina Krosby vagyok a TV4-től! – Olyan vidám és élénk volt a hangja, mintha cukormeghajtású lenne, egy kis energiaitallal megspékelve. Már attól elfáradtam, hogy hallgattam. – Lilly Lindholm kérte, hogy hívjam fel önt, mert tudomásom szerint ön a fia munkatársa, és lenne egy sztori, amiről beszélni akarna velem. Ugye ismeri Noakot?

− Igen, mondhatjuk.

− Ellenállhatatlan egy mandró, nemde? – Még gyakorlatilag fel sem fogtam, amit mondott, a műsorszerkesztő már folytatta is. – Nos, a holnap délelőttöm szabad, ha önnek is megfelel.

− Kifogástalan. De meg kell kérdeznem Noakot is.

− Persze, persze, nagyon örülnék, ha ő is jönne. Az a család bűbájos! Noak abszolút az anyjára ütött, mindketten hihetetlenül cukik!

− Aha…

− Na és ismeri a Gula Tulpanert? Remek kis kávézó! – Igen, és az egyik legdrágább a városban.

Ennél nem is tartott sokkal tovább a beszélgetésünk. Annalina Krosbynak minden percére jutott egy elintézendő ügy, vagy egy interjúalany, akivel bájologhatott.

A beszélgetés letudtát követően levetettem magam az egyik kerek, támlátlan konyhaszékemre, és betoltam a nyitva felejtett ablakot. A lakás a hosszas szellőztetésnek hála majdhogynem teljesen áthűlt, de nem bántam. Tekintetem a hűtőszekrényem unalmas fehérségét megtörő, fekete pontra fókuszáltam, ami nem más volt, mint Astrid fotója. Egy pillanatig úgy éreztem, mintha visszanézne rám, látni véltem szemeinek derengő, rejtelmes zöldjét, amit a kép fekete-fehérre fakított.

Mindenképp szerettem volna jó benyomást tenni Annalina Krosbyra, de végül mégsem variáltam semmit azon, ahogy magamtól is felöltöztem volna. Magas derekú, drapp szoknyát húztam fekete övvel, hozzá színtelen harisnyát, magas sarkút és tengerészkék, hosszú ujjú blúzt. Az autóba vágódva kigomboltam alkalomszerűen viselt, térdig érő kabátomat, hogy kényelmesen elhelyezkedhessek, és pár centire letekertem az ablakot, hogy a tél arcon csókolhasson.

Persze a belvárosban nem volt könnyű parkolóhelyet találnom. Sóhajtva szálltam ki a kávézótól másfél utcányi távolságban, egy nyitott rakterű, tejtermékeket szállító teherautó mögött. A vegyesbolt ajtaja fölé, ahová a teherautó sofőrje épp behordta a szállítmányát, egy girbegurba betűkkel írt figyelmeztetést függesztettek: VIGYÁZAT, HULLÓ JÉGCSAPOK. 

A mindig pontos Noak persze már ott szobrozott a találkahelyünk előtt, a füleiben fülhallgatóval. Nem vette észre az integetésemet, csak akkor tűntem fel neki, amikor meglengettem a kezemet az arca előtt.

− Szia! – Kikapkodta a füleiből a fülhallgatókat, és beletömködte őket a kabátzsebébe. – Már azt hittem, befagy a szebbik felem.

− Nem kötekedésként, de bemehettél volna. Ki vagyok én, Sztálin, hogy vigyázzállásban kelljen várnod? Vagy netán terrorhoz szoktál otthon?

− Elli drágám miatt aztán biztos nem. – Égnek emeltem a szemem ettől a nyálasságtól. – De Thorsten tud durva dolgokat művelni. Olyan lesújtóan, mint ő, senki sem tud rám nézni.

− Az meg ki?

− A háziállatom – felelte rejtélyesen, de csevegésünk itt félbeszakadt, mivel egy, a járdára gond nélkül felparkoló, sötétkék sportkocsiból Annalina Krosby pattant ki, arcán energiadús mosollyal, felcicomázva.

− Oké, Gill, ugyanide gyere vissza egy óra múlva! – adta ki az instrukciókat Annalina a vezetőülésen ülő, megroppantnak tűnő férfinak, émelyítő mosolya egy pillanatra sem halványult, mintha élete minden percében kamerák vették volna körül. Mentségére legyen mondva, őszintének látszott. – Szervusz, Noak! – Néhány kecses szökkenéssel előttünk termett, és társam nyakába vetette magát. – Jó napot! – Gyengéden, minden erőt mellőzve kezet rázott velem, majd villámsebességgel a kávézó bejárata felé lendült. – Gyertek, gyertek!

A Gula Tulpaner falai rikítóan sárgák voltak, akárcsak a nevét hirdető táblára festett, stilizált tulipánok. Hatalmas, vízszintesen húzódó ablakok engedtek rálátást a városra, a plafonon sorakozó harsány fényű lámpák az egész helyiséget fényárba borították. Az asztalok mindegyikén sárga, minta nélküli terítő feküdt, egy-egy fúvott üveg vázával, s a vázákban egyetlen szál napszínű, plasztik tulipánnal. Annalina ruganyos, fürge léptekkel a legszélső asztalpáros egyikéhez lejtett, és légiesen lehuppant az egyik, az asztaltól ízléses távolságban elhelyezett, párnázott ülőhelyre.

Mi Noakkal jóval lassabban helyeztük kényelembe magunkat. Társam majdnem egy teljes percig vesződött azzal, hogy a székére terítse a kabátját, mivel az minduntalan lecsúszott a sima háttámláról. Ez idő alatt alkalmam nyílt szemügyre venni a műsorvezetőt-és egyben szerkesztőt, akit ugyan már láttam a Dagens Krönika címet viselő, társadalmi és politikai problémákat taglaló műsorban és különböző pletykalapok címoldalain, de élőben mégiscsak más volt. Hosszú, majdnem a háta közepéig érő, világosbarna haja volt, szögegyenesre vasalt tincsekkel. Ha az emlékezetem nem csal, egykor szőke haja volt, de amikor őszülni kezdett, világosbarnára festette. Élénken ragyogó, markánsan kihúzott, szürke szemei voltak és hibátlan, vegyileg fehérített fogai, modellalkata még mindig a régi volt. Nyakában méregdrága kövekkel kirakott nyakék függött, kétsoros kabátja alatt élénkpiros, testhez simuló ruhát viselt, lábain ahhoz illő Chanel cipőt.

− Annyira örülök, hogy látlak, Noak! – csiripelte. – Minden rendben van a munkával? Hogy bírod?

− Köszönöm, minden rendben, és egész jól – hadarta társam az itallap kínálatát tanulmányozva.

− Elnézést, pincér! – Annalina a saját ismertségének teljes tudatában csettintette oda hozzánk a pincért, aki nem győzött elég megnyerően mosolyogni. – Előbb mondjátok ti… akarom mondani ön… tegeződhetünk, Solberg nyomozó?

− Minden további nélkül – hagytam rá, csak hogy ne kelljen még ezért is többet beszélnie a kelleténél.

Annalina elkuncogta magát.

− Szóval… – Vörösre lakkozott körmével végigkövette a koktélok listáját. − Én kérnék egy Bellinit. Ki vagyok éhezve a cukorszirupra – tette hozzá Noak felé hajolva, és újabb kuncogást engedett el.

Nem bírtam ki. Kirobbant belőlem egy szolid kis kacaj Noak halálra vált arcát látva, amit rögtön követett egy hatalmas tüsszentés is.

− Az úr? – kérdezte a pincér.

− Csak egy kávét kérek.

− Egy Costa del Sol – adtam le a rendelésemet én is. Ha már alkohol, akkor koktél legyen, emellett meg akartam mutatni Krosbynak, hogy én is elég jól ismerem az ínyencségeket.

− Hát jó – mondta Annalina, összekulcsolt kezeit az ölébe ejtve. – Kíváncsian hallgatom a sztorit.

Valóban így tett. Mialatt előadtam neki Astrid eltűnésének és elhanyagolt keresésének történetét, végig össze-vissza hápogott és megrökönyödötten hümmögött, csak akkor némult egy-két másodpercre, amikor a Bellinijét szürcsölgette.

− Szóval ez a szerencsétlen ember… és az az eltűnt kislány… Hűha!

− Az, hűha. – Az ajkaim közé vettem az eddig még érintetlen koktélomhoz mellékelt szívószálat, hogy kicsit megnedvesítsem a számat a hosszadalmas beszéd után; a nyelvemre ázott citromdarabkák fröccsentek. – Mit gondol, beleférne ez a műsorba?

– Hm… – Annalina elbiggyesztette az ajkát, és az ujjára tekert egy marékra való, frusztrálóan egyenes hajat. Merengése azonban nem tartott sokáig, mert a tekintete Noakra tévedt, és ott is maradt. − Hogyne! Csak meg tudom valahogy oldani! – Belekotort a táskájába, és előkapta piros, érintőképernyős mobilját. – Meg is írom Gillnek, hogy vegye ki azt az unalmas topikot a hétfő esti műsorból. Ez a sztori frenetikus! – Kérészéletű bizonytalansága után vegytiszta lelkesedés lett úrrá rajta. Biztos beütött a cukorszirup. – Ugyan, kit érdekelt volna még egy óra búbeszéd az illegális húsfeldolgozókról és a modellszakma veszélyeiről?

Noak az asztal alatt megbökte a térdemet, és széles vigyort ragyogtatott rám. Ezúttal osztoztam jókedvében – Astrid talán most megkaphatja azt a figyelmet, amit hajdan megtagadtak tőle…

− Figyelj, Kerstin – érintette meg a karomat Annalina, fél szemmel még mindig a telefonjára koncentrálva. – Szükség lenne az Astrid-ügy nyilvánosságra hozható részleteire, nyomtatott vagy hangrögzített formában. A mostani ügyről nyilván nem beszélhetsz, de Astridról szeretnék mindent megkapni, amit csak lehet. A stúdió címe… itt van. – A tárcájából előhúzott egy csipkézett szegélyű névjegykártyát. – Keresd Gill Villeneuve-t! Ne kérdezzétek, tényleg francia…

− Tehát, ha jól értem – szakítottam félbe elakadó lélegzettel –, akkor akár már a hétfő esti adásban is benne lehet?

Annalina magától értetődő természetességgel bólintott, mosolya mit sem halványult. Már csak Noak miatt is volt okom hinni neki. Valószínűleg nem nagyon akadt olyan dolog, amit ne csinált volna meg a Lindholm család kedvéért, amit meg tudtam érteni. A Noak iránti vonzalmát is megértettem, úgy-ahogy, habár biztos voltam abban, hogy Krosby még nem hallotta őt nyalókával cuppogtatni.

A nő rám szánt ideje a végéhez közeledett. Szenvedélyesen szerethette a műsorát, ha még szombaton is képes volt bemenni, hogy ellenőrizze a hétfői adás összerakásának folyamatát. Kicsit nyugtalanított az, hogy vajon ez a hiperaktív nő kellő komolysággal elő tudja-e majd adni az Astrid-ügyet és annak tragédiáját, de ezúttal megkíséreltem félrerakni állandó hitetlenségemet, és örülni már annak is, hogy Noaknak sikerült összehoznia Krosbyval. Ezért hálával tartoztam neki – illetve, nem csak ezért. Az agyam emberi kapcsolatokért felelős, és talán kissé csökött része felvetette azt a gondolatot, hogy már pusztán azért is megérdemelné a megbecsülésemet, hogy teljes mellszélességgel mellém állt ebben a bizonytalan ügyben.

− A vendégeim voltatok – közölte Annalina nagyvonalúan, amikor a pincér letette elénk a számlát, és Noak kinyitotta a tárcáját. – A továbbiakról majd még konzultálunk! – Az italok árát a felszolgáló kezébe nyomta, nem kevés borravalóval kiegészítve, majd a kabátját magára kapva elköszönt, és ringó léptekkel kiviharzott a kávézóból.

− Hogy értette, hogy a továbbiakról? – kérdeztem társamtól, amikor immáron felöltözve kiléptünk a Gula Tulpaner ajtaján.

− Hát, gondolom, arra célzott, hogy a sztori most már a gépezet része lett. Ha az embereket érdekelni kezdi a dolog, több adásban is tárgyalni kell majd.

− Érthető. – Éreztem, hogy folyni kezd az orrom, és az utóbbi időben jelenlevő torokfájásom is felerősödött. Elővettem egy papírzsebkendőt, és trombitálva kifújtam az orrom.

− Nem hinném, hogy nincs pénzed sálra – csóválta meg a fejét Noak rosszallóan. – Látod, meg is fáztál.

− Ne kóstolgass.

− Ez nem kóstolgatás volt.

– Hm. – A zsebembe tömködtem a zsebkendőmet, és a fejemet félrebillentve, vizslatón ráhunyorogtam. – Tudod, mialatt Krosbyval beszélgettünk, úgy néztél ki, mint aki mindjárt sikít.

Nevetése szégyellős mosollyá tompult.

− Lina nagyon jóban van anyával – mondta. – De pár éve kicsit ijesztően viselkedik. Néha már komolyan azt várom, mikor csipkedi meg az arcomat…

− Szerintem, nem az arcodat csipkedné meg. Vagy markolná…

− Ne légy ízléstelen. – Szúrósan nézett rám, de nem tudtam komolyan venni.

− Nem hibáztathatod azért, mert ennyire retteg az öregedéstől…

– Hah. Nem is tudod, milyen komoly ellenkezést kellett legyűrjek magamban ahhoz, hogy eljöjjek.

− Ez tragikus – sóhajtoztam együttérzést színlelve. – Szegény te! Akkor nem is traumatizállak tovább ezzel a témával… helyette esetleg meg tudnád nekem mondani, hányadika van ma?

− Huszonnyolcadika. Éppenséggel király névnapja. – Az égre pillantott. – És, ha minden jól alakul, ma nem fog havazni.

− Sejtettem, hogy valami kiment a fejemből.

– A hóra gondolsz, vagy a királyra?

– Magamra. Ma van a születésnapom.

Noak meglepődve fordult felém.

− Tényleg? Édes harmincegy?

− Az.

– És meg lesz adva a módja?

– Semmi hacacárét nem tervezek, maximum eszem valahol egy jót. Mondjuk sörtésztás halat. Hasábkrumplival.

– Ez nagyon jól hangzik.

– Egyetértek. – Felnéztem rá. – Esetleg lenne kedved velem ebédelni?

Megleptem magamat az invitálással, nem kevésbé Noakot, aki még egy kicsit el is tátotta a száját meghökkenésében.

− Persze – bólintott, de az álmélkodó kifejezés nem tűnt le az arcáról. A kiállhatatlan Kerstin Solberg igényt tart valaki társaságára a kapitányságról? Valószínűleg ez páraknak egyenesen a science fiction kategóriába tartozott volna. – Bár Ellinor nagyon zabos lesz, mert így neki kell megetetnie Thorstent.

− Elárulod, hogy miféle lény az? Úgy adod elő, mintha egy jegesmedvét rejtegetnél otthon.

− Nem. Oroszlánt – kuncogott, de már csak fél füllel figyelt rám, figyelmét az Ellinornak íródó SMS-nek szentelte.

− Vigyázz, az illegális. 

Jót kacagott savanyú ábrázatomon. Eltette a telefonját, és meleg ölelésbe zárt, amin annyira elcsodálkoztam, hogy csak sután, jó nagy fáziskéséssel sikerült viszonoznom a gesztust.

− Boldog születésnapot, bagós! 

6. rész >>