2020. április 23., csütörtök

Astrid XI.



Nincs sok újság - csak nyomozunk tovább!
Avagy meghoztam a tizenegyedik fejezetet, ahol mint egy tisztességes sorozatepizódban, nagy viták és békülések várhatók, na meg repkedő mínuszok és egy jó pohár termoszos kávé.



Remegtem az indulattól, ahogy végigdübörögtem a konzultáló és az irodatér közti szűk folyosón, egy pillanatig sem foglalkozva a mobilirodákban ücsörgő kollégák kíváncsiskodó tekintetével. Durván rávágtam a lift gombjára, az ajtó szerencsére azonnal kinyílt.
Csak a kapitányság előtt álltam meg, a dohányzásra kijelölt helyen. Örvendetes módon senki más sem választotta ezt a percet egy cigi elszívására, így egyedül álldogáltam az épület előtt, a bensőmet mardosta a dühvel keveredett dac és szégyen. Sohasem titkoltam, hogy hangot szoktam adni a véleményemnek, de arra még nem volt példa, hogy csak úgy ukmukfukk otthagyjak egy konzultációt, és kiabáljak a kollégáimmal. Olybá tűnik, mindennek eljön egyszer az ideje.
Senki sem jött utánam, hogy a lelkemet ápolgassa. Nagyon örültem, hogy nem egy elcsépelt filmben vagyunk, mert ott általában ez szokott következni, nekem viszont semmi szükségem sem volt a fölös beszédre. Eltapostam a csikket, és minden lelkesedés nélkül visszavonszoltam magam a harmadikra, ahol következetesen nem álltam szóba senkivel. Szerencsére senki sem lépett oda hozzám, hogy kérdezgessen, és Minka sem talált meg a csevegéskényszerével.
Munkatársaim még nem fejezték be a megbeszélést, de eszem ágában sem volt visszamenni. Leültem a gépem elé, és úgy döntöttem, ha már ennyire ráérek, átbogarászom a híroldalakat. Még javában olvasgattam a nyomozásról és Astridról szóló, hol túlzó, hol a valóságtól hajmeresztően eltérő cikkeket, amikor meghallottam a többiek hangját. A konzultáló felől közeledtek, közben kedélyesen cseverésztek, még mindig az ügyről, amennyire azt több asztalnyi távolságból ki tudtam fülelni. Olle valami olyasmiről beszélt, hogy a nap folyamán részletesen utánanéz majd Rakel Moennek is emiatt az ikertestvér-dolog miatt, Björn és Ellinor pedig a közelgő kihallgatásról egyeztettek egymással. Rólam nem esett szó, mindazonáltal fel voltam készülve Noak bocsánatkérő-hadjáratára.
Nagyjából tíz másodpercen belül az asztalomnál is termett.
− Kerstin? – Nem válaszoltam, zavartalanul szörföltem tovább a neten. Láttam valahol egy kecsegtető körömlakk ajánlatot is… − Csak hallgass végig, oké? Utána mondhatsz, amit akarsz.
Egyszerűen felpattantam a székemből, és minden további nélkül faképnél hagytam. Iszonyúan felbőszített a kis magánakciója. Én sosem cselekedtem a háta mögött, erre ő kidolgoz magának egy elméletet, amit nem hajlandó megosztani velem, helyette az értekezleten áll elő vele, személyesen a felettesünk előtt. Ez önmagában nem is lett volna olyan szörnyű, de most történetesen rólam és Astridról volt szó.
− Légy szíves! – kiabálta utánam jó pár lépéssel lemaradva.
− Kopj le!
Noak erre lecövekelt ott, ahol volt, és hatalmasat sóhajtott. Azt vártam, mikor vágja a fejemhez az egész részleg előtt, hogy gyerekes vagyok, de ezúttal csendben maradt. Visszabandukolt az asztalához, maga elé rántott néhány dossziét, és beletemetkezett a munkába.
− A lift éppen most ment le, de amúgy sem lenne túl felnőttes dolog megint cigibe fojtani a haragod. – Nem vettem észre Björnt, aki a felvonó mellett várakozott, mindkét kezét zsebre téve. Fölém magasodott, vállai kétszer olyan szélesek voltak, mint az enyémek.
− Nagyon örülök neki, hogy te szándékozol kioktatni arról, hogy mi a felnőttes, és mi nem.
− Nem tudom, mit akarsz hallani. Azt, hogy „bocs”?
Megvetően néztem rá.
− Tőled én nem várom azt. Úgysem gondolnád komolyan. Mellesleg, honnan veszed, hogy cigizni indultam?
− A bagósok mindig egy slukkal könnyítenek a lelkükön. – Életbölcsessége színtiszta élc volt. Nem is próbáltam nem fintorogni. – Na meg nyomozó is vagyok. Tádám.
− De vicces.
− Nem vagyok az a vicces fajta.
− Nem, te egy seggfej vagy, Ohman, ha nem haragszol.
Még mindig nem sikerült lehiggadnom. Björn úgy húzta fel a szemöldökeit, mint egy tanárember, amikor a diákja valami irdatlan hülyeséget nyög be. A fensőbbséges stílusától kedvem támadt kitépni a hajamat. És az övét is.
− Azért ne szaladjon el veled a ló. – Nem adott lehetőséget arra, hogy verbálisan orrba vágjam. – El kell fogadnod mások véleményét is, Solberg. Ha egy nap azzal állok elő, hogy a nevelőapád az egyik napkeleti bölcs reinkarnációja, a barátnőd meg valójában nem is létezett, akkor is el kell fogadnod. Nem kell igazat adnod, de már megbocsáss, nem hinném, hogy nyomozóhoz méltó viselkedés lepicsázni egy tanút.
− De egy picsa. – Felemeltem a kezeim, megelőzve a további kioktatást. – Nem vagyok hatéves, tudom, hogy ez nem így megy, meg hogy nem ez a módja. Engem nem a véleményed zavar, az zavar, hogy hülyének nézel.
− Teljesen mindegy, hogy minek nézlek, akkor sem engedheted el a füled mellett, amit a közös ügyünkkel kapcsolatban mondok.
Meggyőzően, szigorúan nézett a szemembe. A jóindulatnak valami halvány lenyomatát fedeztem fel sötét, komoly tekintetében.
− Nem volt elég Ellinort kioktatni?
− Ez inkább tanács. Van különbség. Ő szakmai tévedésben él, te csak emberiben.
− Te így bókolsz? – Ezt nem méltatta válaszra. – Ó, persze, gondolom, te szakmai szempontból és emberileg is százszázalékos vagy.
Björn már készült replikázni, de a mellettünk elrohanó Frohlander belérekesztette a szót. Felettesünk futás közben magára kapta fekete kabátját, és befurakodott a liftben álló emberek közé, ezzel kihasználva a felvonó teljes kapacitását.
− Mi a baj, Jacob? – fordult felé egy harmincas nő, aki éjfekete haját szoros copfban hordta. – Olyan fehér, mint a hó.
− A lányom… – Frohlander csaknem zihált idegességében. – Most hívtak a lovardából, hogy leesett a lováról. – A többit már nem hallhattuk, mert összezárult a liftajtó.
– Ilyen rémültnek sem látni sokszor – állapította meg Ohman.
− Kiakadt, amiért elmentem?
− Nem nagyon beszéltünk rólad… És túl sok új dolog sem hangzott el. Vagyis de, egyvalami mégis.
− Ki vele! 
− Kapunk plusz két új munkatársat – világosított fel, bár gondolatai valószínűleg már a forró csokoládéja körül jártak. Annyira azért nem érdekeltem, hogy csak rám koncentráljon a nagyszerű elméjével. – Ansgart és Estert. Megoldották a drogterjesztők ügyét, a csoport felszabadult, és Frohlander valami olyat magyarázott, hogy az ügy kiterjedtsége miatt igénybe vehetünk egy kis segítséget.
− Aha. Óriási.
− Valami nincs ínyedre?
Nem volt kedvem kifejteni neki az ellenérzéseimet az engem nem kifejezetten preferáló új munkatársakat illetően, úgyhogy inkább elköszöntem tőle, és hátraarcot vettem, letéve arról a valóban gyermekded tervről, hogy leviharzom a büfébe, csak hogy Noaknak ne nyíljon alkalma beszélni velem. Végül is, már kinőttünk a kamaszkorból, így nem volt túl sanszos, hogy kiskutyaként fog lihegni a sarkamban, meg annál azért önérzetesebb is volt.
Valóban nem jött oda hozzám a nap végéig, helyette belemerült a papírmunkába. Amikor néha-néha rásandítottam, fáradtságot és kedvetlenséget láttam az arcán. Egy idő után már kényszeresen nézegettem Noak portája felé, ezért fogtam magam, és átmentem Olle irodájába, hogy segítsek neki valamicskét a Lennart Jönsson körüli kutakodásban. Nem beszéltünk túl sokat, én leginkább a dokumentumokat rendszereztem, míg ő valami régi Rolling Stones dalt dúdolt.
Öt óra körül elköszöntem Ollétól, felhúztam a kabátomat, és magamhoz vettem néhány aktát, amit az este folyamán még át akartam olvasni. Még sokan bent voltak az irodában: egy másik nyomozócsoport éppen a konzultálóban tartózkodott, Ester Hall a mi ügyünk kivonatát tanulmányozta katonás rendben tartott asztalánál ülve, a liftben látott fekete hajú nyomozónő pedig egy törvényszéki orvos jelentését lapozgatta. Messziről is ki tudtam venni a jelentéshez mellékelt fotókat: az egyiken egy elvágott torkú nő volt.
− Julia! – Egy borostás, rendőrségi egyenruhát viselő férfi szólította meg a nőt. – Mit is mondtak, mikor lesz a rohadék tárgyalása?
− Jövő hét pénteken. Nem voltunk semmik!
A férfi bólintott, egymás vállának veregetésébe a csoportjuk többi jelenlevő tagja is becsatlakozott, kivéve Estert.
− Én megyek, további jó mulatást – intettem oda a többieknek. Björn és Frohlander kivételével még mind ott voltak. Főnökünk értesített minket, hogy a lánya kificamította a bokáját a lovardában, így a nap fennmaradó részét vele tölti, ami pedig Ohmant illette, Caspar születése óta mindig hamar felszívódott, jóllehet a munkájára nem lehetett panasz. – Szép estét!
Olle visszaintegetett nekem, Noak viszont csak egy gyors „sziával” letudta a dolgot. Ezúttal Ellinortól kaptam a leghangosabb elköszönést, ami furcsa volt, mivel ahhoz szoktam, hogy a pasija búcsúzkodik a legbarátságosabban.
− Azt hiszem, ma sokáig bent maradok – ásított fel kolléganőm, kezét gondosan a szája elé tartva. – Van pár dolog, amit nem ártana átdolgoznom, mielőtt leadom a havi jelentésemet. Nem baj, kicsim?
− Dehogy. – Noak felkelt az asztalától, és a kabátjáért nyúlt. – Hívj fel, ha végeztél, és visszajövök érted, úgyis be kell vásárolni.
− Annál kicsit tovább fog tartani.
− Estig?
− Ühüm, szerintem egyedül fogok maradni – húzta el a száját a nő.
− Nem baj, hívj fel azért.
A liftajtó becsukódott, elvágva a beszélgetésüket.

Nagyon sokáig vesződtem a kulcsaimmal az ajtóm előtt. Végül sikerült bejutnom, hatalmas svunggal nyomultam be, a kabátomat igénytelenül a földre dobtam, és egyszerűen átléptem felette. Rosszkedvű voltam, fáradt, ráadásul a lelkemre nehezedett egy érzés, valamiféle üresség, amit nem tudtam hová tenni, mintha a semmibe lógnék.
Bevonultam a fürdőszobába, és forró vizet kezdtem engedni a kádba. Előbányásztam a tükör fölé szögelt szekrényből egy üvegnyi kakaóvajas fürdősót, és a fürdővízbe szórtam belőle pár marékkal. A kádba ülve felhúztam a lábaimat, arcomat a térdeimre fektettem. A csendet csak a víz zubogása törte meg; a fürdőszoba falain túl a lakásom végtelenül néma volt, még a szomszédok sem hangoskodtak.
Mélyen belélegeztem a fürdővizem telt, édes illatát. A tűzforró vízben bőröm pipacsos színezetet kapott, a tarkóm nyirkossá vált az izzadtságtól. Nem értettem, miért érzem magam ennyire pocsékul. Beletelt egy kis időbe, hogy rádöbbenjek: az egyedüllét bánt. Nem annak ténye, hogy senki sincs rajtam kívül a lakásban, hanem, hogy kicsúszott a kezeim közül az egyetlen, mindig megbízható kapaszkodóm, az, akire a legképtelenebb helyzetekben is számíthattam: Noak Lindholm. Sőt, nemhogy kicsúszott, magam dobtam el, és ez rossz érzéssel töltött el, még annak ellenére is, hogy dühömet jogosnak ítéltem.
Kezdett nyilvánvalóvá válni számomra, hogy némiképp eltúloztam a kirohanásomat. Bármennyire is rosszul esett, hogy Noak nem osztott meg velem egy ilyen fontos gondolatot, nem volt szép így félrelöknöm őt, és nem is voltam abban a helyzetben, hogy melegebb éghajlatra küldjem a támogatóimat, akikből bántóan kevés volt.
Fél óra múlva kikászálódtam a kádból, a hajamat összekötöttem, frissen mosott alvópólómnak öblítőszaga volt. Ledobtam magam a kanapéra, és a távirányító után nyúltam, de a tévében nem volt semmi érdekes, csak a hírek, néhány B kategóriás akciófilm meg egy szappanopera. Végül egy delfines dokumentumfilmnél álltam meg, a hangot levettem, és elővettem a mobilomat ledobott szoknyám zsebéből.
Egy ideig nem indítottam el a hívást, csak ültem a díványon, és vártam valamiféle isteni jelre. Kevés példa akadt arra eddigi életem során, hogy kétségbe vonjam az igazamat, és igényt tartsak valaki megbocsátására.
Pillanatnyilag ez a valaki Noak volt.
Véres kínokkal járt rávennem magam, hogy lenyomjam a kis zöld gombot, és a fülemhez emeljem a telefont. Amíg az ismétlődő csengéseket hallgattam (öt volt belőlük), a lelkem mélyén végig abban reménykedtem, hogy Noak nem veszi fel.
Nem így történt.
− Halló? – szólt bele kissé tartózkodóan. Hanyatt dőltem a kanapén, a lábaimat fellendítettem a karfára.
− Csáó, itt Kerstin. − Nagyon ügyeltem arra, hogy a hangom ne legyen bűnbánatos, de éles sem. − Otthon vagytok már?
− Még nem – felelte kurtán. A háttérből ablaktörlők dübörgését és a rádió fojtott mormogását hallottam. − Éppen vezetek. A hó meg szakad.
− Talán ideje lenne beszerezned egy hóláncot. − Nem reagált. Nem tette le, hallottam, ahogy lélegzik, de éreztette velem, hogy nincs éppen a legjobb hangulatában. − Oké, meg vagy sértődve?
− Nem – vágta rá nem túl meggyőzően.  − Csak jó lett volna, ha meg tudjuk beszélni ezt az egészet. − Felsóhajtottam. − Mi rosszat csináltam? Mi volt ennyire bántó abban, amit mondtam?
Felvetetted a lehetőséget, hogy Astridnak csak információforrás voltam, gondoltam, de ezt nem akaródzott kimondanom.
− Tudod, mennyire fontos nekem ez az ügy. Ha mástól nem is, de tőled azt vártam, hogy nem titkolsz el előlem semmit, hogy utána egyből a falkavezér elé dobd.
– Nem látod a fától az erdőt.
– Mondod te, aki kiforgatod a múltamat, csak hogy letisztultabb képet kapj!
– Ezt ne csináld.
– Ki mondja, az inkvizíció? Azt csinálok, amit akarok! 
– Te mindig. – Halkan felnevetett. Ebből már tudtam, hogy olvadozik a jég. Magamat is megleptem azzal, hogy mennyire nagy jelentősége volt ennek számomra, a megkönnyebbülés úgy esett a lelkemnek, mint egy csésze forró tea. − Azt hiszem, nem tudunk túl sokáig haragudni egymásra. – Egy pillanatra elcsendesedett. Hallottam a Volvo indexének kattogását. – Az az igazság, hogy kicsit féltem eléd tárni ezt az ötletemet. Nem akartam, hogy lebeszélj róla, és egész biztos, hogy ellenkeztél volna. Ismersz, tudod, hogy könnyű megingatni. Úgy voltam vele, hogy a többieknek nem árt számolni ezzel a lehetőséggel – és persze neked sem –, de ha előre elmondom neked, tuti, hogy a tiltakozásod elnémított volna.
– Azért nem én vagyok a tótumfaktum – tréfálkoztam. Értelmetlen lett volna vitatkozni a meglátásáról, hiszen engem úgysem lehetett volna meggyőzni a véleményem ellenében. – Felejtsük is el ezt az egész hisztériát. – Nem mondtam ki nyíltan, hogy elnézést kérek, de Noak nem is várta el tőlem. A kicsinyesség nem volt jellemző rá. – Tényleg úgy gondolod?
– Mármint?
– Hogy csak eszköznek tekintett. – Embert próbáló nehézség volt kipréselnem ezt magamból. Eddig soha, senki véleményét nem kértem ki az Astriddal való kapcsolatomról.
Noak érezte, hogy ez nagyon érzékeny terep. Elbizonytalanodott, másodperceken át csak pár „öhm” hagyta el a száját.
– Ez is egy alternatíva. Én… Nem tudok határozottan állást foglalni ebben a kérdésben, Kerstin.
– Inkább nem akarsz.
− Nem ismertem Astridot.
− Mások sem ismerték, mégis messzemenő következtetéseket vonnak le róla. Ohmant például kicsit sem érdekli, hogy ismerte-e, vagy sem.
− Miben hasonlítok én Björnre?
− Nem sokban. Ezért élsz még.
− Szerencsés körülmény. Ó, jó estét, Minka… Nem, bocsásson meg, most nem érek rá, látja, rohanok… Viszlát legközelebb! Itt vagyok – tért vissza hozzám sietve. – Visszaszaladtam Ellinorért.
− Hm. Romantikus. Azért ne nyálazzátok össze az egész emeletet.
− Próbálkozni fogunk. Ami azt illeti, holnap reggel találkozhatnánk, mielőtt bemegyünk. Egy kávéra… vagyis, te utálod a kávét, de majd viszek neked kakaót.
− Akarod mondani, kólát.
− Kólát – hagyta rám.
Megbeszéltük, hogy másnap mikor és hol, aztán elköszöntünk egymástól. Még akkor is ott ült az arcomon a derűs mosoly, amikor félretettem a telefont, és feltápászkodtam a kanapéról. Noak roppantmód megbocsátó volt, és ezt nagy szerencseként könyvelhettem el. Ha ennél haragtartóbb lett volna, napokon át csorba lett volna az együttműködés kettőnk között, márpedig az nagy kiesést jelentett volna a nyomozásban. Emellett a barátsága is elengedhetetlen volt számomra; szükségem volt arra, hogy valakivel képes legyek nyíltnak lenni, és ne féljek legalább kismértékben közel engedni magamhoz.

Másnap félméteres hóban úszott egész Stockholm. A főutakról még idejében eltakarították, így a megbeszélt találkahelyig, a Kungsträdgårdenig problémamentesen eljutottam, de a padokkal szegélyezett sétányon végighaladni már nem volt olyan egyszerű. Ennek ellenére igen sok ember járkált arra, hátizsákokkal vagy aktatáskákkal felszerelkezve, az időnként fel-feléledő szél a fejünkre sodorta a havat a kopasz cseresznyefák ágairól. Ezek a fák tavasz vége felé mindig szemkápráztatóan gyönyörű, szűzrózsaszín sziromfelhőt öltöttek, ami vonzotta a turistákat, és nem csak őket: én is szívesen meg-megálltam a park mellett, hogy gyönyörködjem bennük.
Noak szám szerint a negyedik padon ücsörgött. A kezével takaríthatta le az ülőalkalmatosságot, amennyire tudta, ölében egy kisebb válltáskát tartott. Leültem mellé, a cipőimet összeütögettem, hogy lehulljon róluk a hó.
− Sfija – üdvözölt kötött sála mögül. – Hof’ vagy?
− Bár érteném, mit dünnyögsz…
Noak elhúzta a szája elől a sálat, és rám vigyorgott, a huncutabbik fajta vigyorával.
− Nagyon tavasznak kellene már lennie. – A táskájából egy üveg Pepsit és egy bogárfekete termoszt vett elő.
− Költözz a balkánra.
− Akkor ugyan ki venne neked üdítőt? – Kiöntött magának egy adagnyi tűzforró kávét, bekötözött ujja miatt picit ügyetlenül. – Kérdeznék valamit. Ki az a Charlotta Parmander?
Tudtam, miért kérdi. Ennek a nőnek a nevét üvöltöttem vissza Frohlandernek, amikor otthagytam a megbeszélést. Őt hoztam fel ellenpéldaként Filippára, Piára és Oliverre.
− Az osztályunkba járt. Kedvelte Astridot. Nagyon kedvelte. – Jelentőségteljesen megnyomtam a szót. Noak érdeklődve pislogott rám, bögréjében, amit két tenyere közé szorított, álmosan gőzölgött élénkítő itala. – Annyira kedvelte, hogy megpróbálta olyanná tenni a külsejét, mint amilyen Astridé volt. Levágatta a haját, úgy öltözött, meg minden. – Pedig milyen szép hosszú haja volt, villant át az agyamon.
− Hogy érted, hogy nagyon kedvelte? Mármint, úgy nagyon?
Bólintottam.
− Sajnos őt Utne nem kérdezte ki. A szülei elég konzervatívak voltak, és bigottan vallásosak. Elzárkóztak az egész ügytől, Charlottát sem engedték nyilatkozni.
− Az is lehet, hogy örültek, hogy Astrid kikerült a képből. − Zavart ábrázatomat látva gyorsan hozzátette a magyarázatot. – Elvégre konzervatívként nem repeshettek, hogy a lányuk egy másik lányért epekedik.
− Nyílt titok volt. Szerintem azt hitte, Astrid is a lányokat szereti. – Emiatt nem lehetett őt kárhoztatni, sokan pletykálták azt Astridról, hogy titokban leszbikus. Ha jól belegondoltam, sohasem beszélt nekem arról, hogy szerelmes lenne, legyen szó akár lányokról, akár fiúkról. Egy áttörhetetlen fémhéjba zárta magát, amit még én is épp, hogy csak megkopogtathattam.
− És Charlottát nem szekálták azok a bunkó osztálytársaitok?
− Ő nem volt kitaszított. Kimagasló sporteredményei voltak, és elég jól vágott az esze. Sokan kedvelték.
− Szerinted érdemes lenne megkeresni?
− Nincs rá idő. Gondolj bele, még el mennem kell Rudbeckhez is, utána irány Östersund. Charlotta amúgy sem nyom sokat a latban, esélytelen, hogy tudjon bármit is.
Itt megszakadt a beszélgetés, mert egy ismerős alakot szúrtam ki a hóban gázolók között. Az idős férfi ólomszürke kabátot és fekete keménykalapot viselt, kezében tömött vászontáskát cipelt.
– Utne úr! – integettem oda neki. Szinte azonnal megismert.
− Kerstin! – üdvözölt, és a sétányt átszelve kezet rázott velem. – Önben kit tisztelhetek? – fordult Noak felé.
− Noak Lindholm. – Társam illedelmesen felállt, hogy kezet foghasson az öregemberrel.
− Munka előtti feltöltődés?
− Ránk fér. Néha már azt sem tudjuk, merre áll a fejünk.
− Meg tudom érteni – bólogatott az egykori főfelügyelő, miközben néma invitálásomnak eleget téve leült közénk. Noak kávéval kínálta, amit el is fogadott. – Az én időmben mi is gyakran csináltunk ilyet. Volt egy jó barátom, Malmgren. Mindig összefutottam vele munka előtt, hogy megigyunk egy kávét. Sajnos meghalt már, úgy öt éve… az a nyamvadt cigaretta, az vitte a sírba… – Ugyanolyan eleganciával ivott bele Noak fémkupakban felkínált kávéjába, mint a saját csinos kis csészéjébe. – De mindig azt mondta: „Csak így tudok higgadt maradni, Kjell, másként már lángokban állna a központ is, meg a házam is.” És valóban… Stresszes hivatás ez.
− Mégis vannak, akik nem stresszelik magukat különösebben. – E meglehetősen hűvös mondat Noak száját hagyta el, ami mindkettőnket elcsodálkoztatott. Engem azért, mert ez igencsak szokatlan volt tőle, Utnét pedig azért, mert nem értette társam barátságtalanságának okát. Én viszonylag gyorsan megfejtettem a rejtélyt: Noak eleget hallotta már tőlem, hogy mennyire semmibe vette az akkori nyomozócsoport Astrid ügyét, és most mások hanyagsága miatt is Utnét okolta.
A nyugdíjas főfelügyelő arca mindazonáltal nem tükrözött haragot vagy felháborodást, csak méltóságteljes megütközöttséget.
− Uram, ön azt állítja, hogy nem vettem komolyan Astrid Jönsson ügyét? – Noak nem válaszolt, a feltúrt havat bámulta. – Értem. Nos, Astrid Jönsson, született 1979. október tizenegyedikén, Lennart és Tilda Jönsson lányaként, magassága százhetvenöt centiméter, tömege ötvenhárom kilogramm. Fekete haját rövidre nyírva, égnek állítva hordta, eltűnése éjjelén egy fekete, halálfejes gombokkal díszített bőrkabátot, fekete nadrágot, szegecses bokacsizmát, lepke alakú fülbevalókat és fekete orrpiercinget viselt, különleges ismertetőjegye a nyakán levő villám alakú tetoválás.
Úgy éreztem, Utne ezúttal tényleg besokallt kissé, és emiatt enyhe bűntudat telepedett a lelkemre. Mindig is tudtam, hogy ő nem vette félvállról az ügyet, csak az akaratereje mondott csődöt, és Noak viselkedését még én is gorombának éreztem abban a percben, még ha tudtam is, hogy miattam teszi.
– És satöbbi, és satöbbi, Lindholm úr – fejezte be az öregember. – Jó ideig tudnám még darálni magának az információkat róla.
Noak orcái vörösre gyúltak, és ennek semmi köze sem volt a hideg időhöz.
− Elnézést, uram. Nem akartam megsérteni.
Utne levette a kalapját, és kiigazított rajta egy horpadást.
− Tudom, fiam. – Ravasz villanást fedeztem fel az öreg kék szemeiben, amit nem tudtam hová tenni. – Nyilván tud a kolléganője indulatairól a régi csapatot illetően.
− Öhm, nem hinném, hogy Noak imponálni akarna nekem. – Próbálkozásom, hogy kivágjam Noakot a kínos helyzetből, nem volt valami hatékony.
− Csak barátok vagyunk – erősítette meg társam. – Nekem van barátnőm. 
− Ó. – Utne volt olyan végtelenül rendes, hogy nem firtatta tovább a témát, helyette másikat hozott fel. – És mi hír Patrik Hjulströmmel kapcsolatban? Megtörtént a kihallgatása?
− Meg, de akkor még nem került szóba a Hjärta – feleltem, örülve, hogy a társalgás visszatért az eredeti kerékvágásba. – Most már egész máshogy néz ki a kép.
− Csúfabban – állapította meg.
Erősen összeszorítottam mályvaszínűre rúzsozott ajkaimat.
− Néha azért elgondolkozom, tényleg tudni akarom-e, mi történt vele.
– Akkor biztosan könnyebb lesz. Amikor már érteni fogod a miérteket. – Noak futó pillantást vetett a karórájára. − Rövidesen indulnunk kell, ha nem akarunk elkésni. Ha szerencsénk van, az engedélyed is megérkezik ma Klingétől. 
− Adja az ég. – Felálltam a padról. Noak követte a példámat, és a kezét nyújtotta, hogy felsegítse Utnét, de az idős férfi kedvesen elhárította udvariasságát. 
− Jól értem, hogy az „ön engedélye”? – Kicsit értetlenül ugyan, de bólintottam. – Á. – Összehúzta ősz szemöldökeit. – Lindholm úr nem fog önnel tartani?
− Az ilyesmit szeretem magam intézni.
− Legszívesebben mindent egymaga intézne, nemde?
Erre nem tudtam mit mondani, leginkább azért, mert társam is jelen volt, és annyira még én sem voltam érzéketlen, hogy így megalázzam az öreg előtt. Márpedig az egész biztosan nem lett volna túl előnyös Noakra nézve, ha azt mondom, senkit sem akarok magam mellett tudni, és teljes mértékben igaz sem. Tudtam, hogy szükségem van rá, nem csak a szakértelmére, a személyére is, ezt a tegnapi nap is igazolta.
− Nem egymagam – nyögtem ki végül. – Csak… szeretném kézben tartani az eseményeket. Nem akarom, hogy a fontos dolgokat más intézze helyettem.
Utne azonnal meglátta a lényeget, egyszerűen lenyűgözően vágott az esze. Csak remélni mertem, hogy én is ilyen friss leszek szellemileg a hetvenes éveimben.
− Nem tartja megbízhatónak a kollégáit?
− Nem erről van szó.
− Örömmel hallom. A munkatárak megbízhatatlanságánál nincs nagyobb érvágás ebben a szakmában. De ami még fontosabb, Kerstin – mondta, miközben finoman rámarkolt a kabátujjamra, megerősítve mondanivalóját −, ne akarjon mindent egyedül csinálni és mindenhol ott lenni, mert, bár kellemes komfortérzést nyújt ez, az irányítás illúzióját, idővel szétforgácsolódik, és ettől meg kell óvnia magát. – Elengedett, és Noak felé fordult. – Uram, kérem, ön is segítse ebben. A megérzéseim azt súgják, önben nagyobb a hölgy bizalma, mint másokban, és erre minden kétséget kizáróan rá is szolgált. Én tudom, milyen könyörtelen az Astrid Jönsson-ügy, és amilyen mélyre ástak benne, hamarosan a felszínre bugyog az a sűrű métely, ami az eset mélyén pang évek óta. Senki sem tudna ezzel egyedül megbirkózni.

*
Utnénak teljesen igaza volt: azzal, hogy megbolygattuk az Astrid-ügyet, olyasféle folyamat indult meg, amit többé nem fordíthattunk vissza. Ennek első markáns jele a meglövésem volt, a következővel pedig akkor szembesültem, amikor két nappal később kaptam egy multimédiás üzenetet Noaktól, éjjel fél kettő körül. Először azt hittem, csak egy gyerekes bosszú a múltkori ébresztőmért, de amikor megnyitottam az üzenetet, kihagyott egy ütemet a szívverésem.

Szia! Iszogatni voltam két barátommal az este, és erre értem haza:

A mellékelt képen a fürdőszobatükrét láttam; a sima üveglapot egy vérvörös festékkel és csupa nagybetűvel írt üzenet szelte át.

Most még azt hiszi, megéri.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése