Láttalak odafent
A lányokért jöttem
Hajszálon
múlt, hogy nem hajtott túl a kanyaron, hogy aztán a pár száz méterrel feljebb
levő buszmegállónál kelljen egy elnagyolt ipszilonnal megfordulnia. Az autó
fájdalmasan rázkódott alatta a keréknyomok által minduntalan újra-és
újraformált, sáros földúton, a rendőrségi fényszóró bordó-kék derengést kölcsönzött
a szürkülettől életlenné vált formáknak, és Ibolya azon töprengett, hallott-e
már egyáltalán erről a helyről.
A Mángorló-tanya.
Már
kapásból azt illetően is bizonytalan volt, mi is az a mángorló, noha nem tartotta magát műveletlennek. Tíz éve immár,
hogy rendőr őrnagyként szolgált a székesfehérvári főkapitányságon, tiszteletét
tette már a megyei kis-és nagytelepülések javarészén, de ez a
Szabadbattyán-környéki, világtól elvágott tanya, még a térképen sem került elé
soha.
Szebb
látvány fogadta, mint amire számított. A kerítést nemrégiben cserélhették, az
előkert rendezett volt. A már ott álló mentőautó, rendőrségi járművek és az
utat félig elfoglaló tűzoltókocsi miatt csak odébb, egy nyírfa alatt tudott
leparkolni. A kiszálló járőrök közül az egyik ott várta az eresz alatt, a
telefonjával babrált, de amint észrevette, tiszteletteljesen üdvözölte.
–
Úgy nagyjából a fele világos a helyzetnek – szólt Ibolya, ökölbe szorított
kezeit csípőre tette. – Tehát a bejelentő hisztérikus, és azt állítja,
nincsenek meg se a lányai, se az exférje.
–
Igazából még a férje – pontosított a járőr. Izmos, fiatal és ránézésre még
motivált férfi volt, tejfölszőke, sörterövid haja alól kilátszott a fejbőre. –
De erről is eléggé össze-vissza beszél.
Az
őrnagy biccentett. Ilyesmivel már volt dolga, nem is ez volt a furcsa, hanem a
hely maga. Egy befejezetlen művészi alkotásnak tűnt, egy félkész festménynek,
amin még száradnak a legutóbbi ecsetvonások. Az exférj szemmel láthatóan rengeteg munkát ölt bele: a ház falait
átfestették, a selymes, élénkzöld gyepet gondosan lenyírták, a rusztikus
hangulatot árasztó veteményest kézzel tákolt kerítés határolta el a kert többi
részétől, a lécekre málna-és szederbokrokat futtattak. Egészen hátul jókora,
felásott részt látott, a technikusok egy része akörül sertepertélt, míg a
távolban, a tanya legvégében, a kavargó pernye felhőjében ott füstölgött a lényeg:
a fa, amibe villám csapott.
– Folytassátok a munkát hátul, az asszonyt
átveszem.
Elkérte
a fiatalembertől a jegyzeteit, és elindult, hogy beszéljen a bejelentővel. Az
ereszről kaspók függtek alá, bennük tömött fürtökben illatozó, mézsárga, lila,
fehér virágokkal, és mikor Ibolya közelebbről is megnézte őket, látta,
mindegyik cserépre egy-egy nevet írtak, alkoholos filccel, férfias, határozott
kézírással. Klau. Klári. Klári. Klau.
A
feleség a harmincas évei közepén járt, homlokába tépettre vágott frufru hullt, ruháiból
és lófarokba fogott, sötét hajából égett szag áradt. Összegömbölyödve gubbasztott
a láthatóan másodkézről szerzett kanapé sarkában, két karja közt egy öreg,
ráncos pofájú, hangosan lihegő Basset houndot szorongatott. Ibolya a bemutatkozással,
majd nyitó kérdésekkel kezdett; professzionális volt, de szívélyes. Olyannyira
rögzült már nála ez a stílus, hogy gyakorta azzal vádolták a gyerekei, velük is
így kommunikál.
–
A lányokért jöttem – motyogta a nő. Telt ajkán friss, fel-felszakadó seb
húzódott, elharaphatta, amikor becsapott a villám, állítólag a közvetlen
közelében, ám más külsérelmi nyomot a mentősök nem találtak rajta. – Nem voltak
sehol, sem ők, sem Lóránt. Lefety vezetett oda, a fához, hátra. A lombházhoz. –
Az ablak felé fordult. A régi csűr fölött kivehetők voltak a hatalmas tölgy
legfelső ágai, és az egyre lejjebb ereszkedő sötétségben jól látszott, hogy néhol
még mindig izzanak, mintha maga Hádész nyílt volna meg Balsaiék gyümölcsöse
mögött.
–
Azt állítja, ott voltak fent? Akkor is, amikor becsapott a villám? – Ibolya tudta
az előzetes jelentésekből, ez lehetetlen volna. Sem sérültek, sem testek nem
kerültek elő a lángok és a lombház romjai közül. De meg akarta érteni a nőt,
próbált pontosan abba a látószögbe helyezkedni, ahonnan ő szemlélte a világot,
hogy a zagyvaságok közül kiszűrhesse a nyomokat, mint a hamu közül a lencsét.
–
Láttam. És értem, higgye el, értem.
–
Mit ért? És mit látott, Petra? Azt, hogy az exe, vagy a férje, bántotta a
lányokat? Hogy elvitte őket? Volt másik autója is azon felül, ami a garázsban
áll? Ami, ha jól olvasom, egy 2015-ös, szürke Honda Civic.
A
nő a fejét rázta, hosszabban, mint az emberek általában, ide-oda billegett,
mint egy ingaóra, majd megállt, ízlésesen manikűrözött ujjait Lefety szőrébe
fúrta.
–
Lelepleződtem – mondta végül, és mikor felnézett, az őrnagy valami különöset
látott mogyoróbarna szemében. Mintha a pupillájából eredő, és íriszeit behálózó
vonalak felizzottak volna, akár a felhevült drótok; mintha odabent is vihar
tört volna ki, amit ő egy üvegablakon át nézett volna. – Nem láttam mást, csak
magamat.
Min gondolkodsz?
Július
harmadik hete, apás hét, végre, a
legjobbkor. Mintha az isteni gondviselés akarta volna így, erre a hétre esett
Klau születésnapja, vasárnap délutánra pedig a lombház is elkészült, ott várta
a lányokat fejedelmien, új-és fafesték illatúan.
Persze
az erőviszonyok nem voltak kiegyenlítettek a 2-1-es beosztással, de Lóránt nem
is várta Petrától, hogy összetörje magát a korrektség nevében. Durva naivitás lett
volna ez annak fényében, hogy a nő úgy jelentette be szűk egy évvel ezelőtt,
hogy van valakije, hogy az azt megelőző mondata az volt, „szerintem ez a tej
már savanyú”.
Inkább a képed volt
kicseszett savanyú, de folyamatosan, gondolta Lóránt, ahogy az
ismerős, kökénykék Astra begördült a kapu elé, de aztán ismét csak tudatosodott
benne, hogy ezek a gondolatok csak erőtlen kis ördögpatronok a valóság
acélkemény felszínén, miszerint még mindig szereti a feleségét. Nem tudott nem
belefeledkezni a látványba, ahogy Petra kiszállt a kocsiból, és a homlokára
tolta a napszemüvegét, fehér pólóinge a mellkasára simult, ahogy becsapta az ajtót,
alatta élesen kirajzolódtak a melltartója vonalai.
Csatt! A
lányok kirobbantak a hátsó ülésekről, és ez volt az egyetlen dolog, ami el tudta
terelni a nőről figyelmét.
–
Lefety! – sikkantotta Klau, és már rá is vetette magát a lomhán előügető
kutyára, piros hátizsákjával olyan volt, akár egy kis katicabogár. Klári
hősiesen betolta a kaput, amit nővére hagyott bevágódni, és az apjához tipegett
rövidke, de fürge lábain.
Egy
pillanat múlva már egymagasak voltak, ahogy Lóránt a karjába kapta.
–
Apu! Muti a virágokat!
Mindet
megvizsgálta, az összes kaspót, kiváltképp azokat, amiken az ő neve állt. Egytől-egyig
megsimogatta és megszimatolta a virágokat, megállapítva, hogy nőttek, kivéve Klau
lobéliáját, ami továbbra sem volt több egy kis csutkánál.
–
Jaj, ez mindig ilyen kicsi marad? – nyafogott Klau, de nem vette igazán a
szívére, jobban lekötötte Lefety, aki a lányka újonnan beszerzett szemüvegének
összenyalogását tűzte ki célul.
Petra
a Pad körül téblábolt. Mivel csaknem egészen befedték a köré telepített,
metszésre szoruló rózsa-és liliomfákról aláhulló, fonnyadt levelek és virágszirmok,
le kellett sepregetnie a kezével, mielőtt helyet foglalt volna, és rágyújtott
volna egy szál cigarettára. Lóránt csak később csatlakozott, miután
felgardírozta a lányokat a padláson kialakított gyerekszobába. Lentről is
hallani lehetett izgatott csivitelésüket, és egy pillanatban az ablak is
kitárult, a fehér függöny szappanhabként tódult ki rajta, Klau koronafonatos
buksijával együtt. Az anyjának integetett („szia,
anyu!”), és Lóránt melle dagadt a büszkeségtől, mert a lányai imádtak itt
lenni, sokkal inkább, mint Zsolt
tetőtéri luxuslakásában, és ezt Petra is tudta.
–
Mi ez a virágokkal? – kérdezte a nő.
–
A múltkor vettük őket. Mindketten választhattak kettőt-kettőt.
–
Ó, szuper. Ez jó hatással van rájuk, biztos. – Arrébb húzódott, bár talán sejtette,
hogy majdnem-exférje nem azért maradt állva, mert nincs elég hely. Lóránt
direkt úgy alakította ki annak idején a Padot, hogy ők ketten mindig, minden
körülmények közt elférjenek egymás mellett. – Mi az?
–
Hogy nem tudom, ironizálsz-e.
–
Az mindig is a te fegyvered volt. Én nem szoktam ironizálni. Azt is komolyan
mondtam, hogy szívesen látunk Klau buliján, felesleges Zsolt miatt kimaradnod.
Meglehet,
hogy Petra nem szokott ironizálni, de a helyzetnek akkor is megvolt a maga iróniája.
Hiába esett arra a hétre a nagyobbik lányuk szülinapja, szó sem lehetett arról,
hogy ezt nála üljék meg, a tanyán, amit azért vett egykor, hogy nyaralót
faragjon belőle a családjának, és ahová végül száműzetett, amikor eladták a
közös lakást. Zsoltnál kellett lennie a bulinak, nyilván cseppet sem kicsinyes
okokból. Talán mert oda könnyebben
odatalálnak Klau barátnőinek alighanem GPS-analfabéta szülei.
–
Min gondolkodsz? – A házasságuk alatt Petra mindig ezzel a mondattal csalogatta
őt vissza a valóságba. Kibontva hagyott, hullámos hajában megült egy ráncos rózsaszirom,
a dohányfüstöt magától értetődő eleganciával engedte ki az ajkai közül, mint
egy francia dáma, akit valami okból egy efféle pórias helyre sodort az élet.
–
Gondolatban ironizáltam – felelte a férfi.
Nem ők mentek el
A
sörtehajú járőr pár perce kiengedte a kutyát, mert az már erősen
nyugtalankodott, de kénytelenek voltak bezárni a kenneljébe, hogy ne
szennyezhesse be a helyszínt. Már
amennyiben akad itt bármi keresnivalónk, futott át Ibolya fején, de ezzel
kapcsolatban még nem vont le fix konzekvenciákat. Balsai Petra az eb nélkül még
elveszettebbnek hatott, le-föl járkált a kanapé és a tévét is közrefogó
könyvespolc között, amin történelmi- és fantasyregények, régi tankönyvek és
kertészeti folyóiratok sorakoztak, valamint egy olyan fém süteményesdoboz,
amiben Ibolya a varrókészletét tartotta otthon.
–
Annyi vitán felüli, hogy az exférje és a lányok nincsenek a tanyán, sem a
környéken – törte meg a csendet az őrnagy. – Az egyetlen logikus opció, hogy
távoztak, talán még azelőtt, hogy ön ideért.
–
Mondtam, hogy nem. Kimehetek cigizni?
Ibolya
bólintott. Ha ez segít neki összeszedni a gondolatait, felőle egy fél dobozt is
elpöfékelhetett volna, amíg nem az ő orra alá fújja. Kiléptek a teraszra, ahol
valaki már felkapcsolta a lámpát, fényének napraforgósárga félszigete
megvilágította a Padot, amiről az egyik távozóban levő tűzoltó épp felkapott
egy szerszámosládát, a mostanra csúnyán kitaposott gyepet és egy még éretlen
gyümölcsöktől roskadozó körtefát, melynek egyik ágán ottfelejtett ugrókötél
lengedezett a nyáresti, langyos, most füstszagtól csípős szélben.
–
Nem találtam őket – folytatta Petra, szavai eldeformálódtak szájában lógó
cigarettától. – De aztán Lefety odavezetett a fához. A nagy tölgyhöz, amiről
volt az a bizarr sztorija…
–
Kinek?
–
A férjemnek.
Egyvalami
teljesen egyértelmű volt az őrnagy számára: ez a nő egy percig sem gondolta
igazán komolyan a válást. Még Balsai nevét sem hagyta el, így is mutatkozott be
neki, ez volt Ő.
–
Nem hiszem, hogy ez most releváns volna. Jelenleg minden perc sorsdöntő
jelentőségű. – Hagyta, hogy ezt érlelje magában kis ideig, addig elintézett pár
telefont, többek közt utasította kollégáit, hogy adjanak ki körözést az
exférjre és a két kislányra, emellett keressék fel a nagyszülőket és a család
közeli barátait. Jóllehet az anya kétségkívül zavart volt, az esetet nem
szabadott félvállról venniük. Amennyiben a különválásba beletörődni képtelen
apa elrabolta Klaudiát és Klárát, mielőbb elő kellett keríteniük őket,
lehetőleg még mielőtt kiviszi őket az országból.
Mikor
visszatért, határozottan közölte Petrával, hogy elengedhetetlen a
közreműködése, és hogy amennyiben szükségét érzi, saját maga viszi be a
kórházba, hátha mégis nagyobb kárt tett benne a villámcsapás, mint ahogy azt
elsőre megállapították.
Úgy
tűnt, a nő figyel rá, de nem fordult felé egész addig, amíg ő maga meg nem
szólalt.
–
Maga utálja a bagót, igaz? A férjem is, de képzelje, azt állította, ebbe a
mozdulatomba szeretett bele, amikor meglátott. – Az ajkához emelte a
cigarettát, majd kecsesen félrebillentett fejjel kifújta a füstöt, és bár
Ibolya biztos volt benne, hogy ez csak optikai csalódás, ismét látni vélte Petra
szemében a villámfényt.
–
Kérem…
–
Ne törje magát, őrnagy. Nem ők mentek el, hanem én. – Lehunyta a szemeit, mire
eddig visszafojtott könnyei végigfolytak az arcán, és mikor újra kinyitotta
őket, könnyeiben visszatükröződött a tekintetében izzó titánfehér ragyogás.
Az
őrnagy egyszerre akarta vállon ragadni és megrázni, egyszersmind szólni a
járőröknek, az immáron egyedülieknek, akik a Mángorló-tanyán tartózkodtak a
hatóságtól rajta kívül, hogy hívjanak segítséget, de a döbbenet szavát vette.
Nem tudta volna megmondani, mit történik pontosan, ahogy azt sem, hogy Balsai
Petra elvesztette-e az eszét, mert sokkal inkább tetszett úgy, hogy most lát a
legtisztábban életében.
Hadakoztak rajta mindég
–
Ugye nem a földre raktad? Mert ha rálépünk, nagyon kikapunk anyutól – mondta
Lóránt az ágyneműben kotorászva, miközben Klári négykézláb kúszott a krémszín
szőnyegen, az orrát ráncolta és szimatolt, teljesen beleélve magát a nyomkereső
kopó szerepébe.
–
Nyem tyugyom – érkezett a válasz a szőrpuff felől, amin Klau ücsörgött, háttal
nekik, és valamiért könyékig a szájában. Alig egy hete volt szemüveges, és még
nem igazán szokta meg. Ha tehette, levette, aztán elfelejtette, hová, de Klári
nagy büszkeséggel állította, hogy szinte mindig ő találta meg neki.
–
Legyen meg gyorsan, utána megnézzük a lombházat.
Ezt
hallva Klári csak még lázasabban kereste nővére piros-fehér keretes szemüvegét,
ami hamarosan elő is került az időközben kiürített gyerekbőrönd belsejéből. A
lányoknál jobban csak maga Lóránt izgult a lombház miatt. Majdhogynem azóta
dolgozott rajta fejben és testben, amióta ideköltözött. Már a (még nem
hivatalos) válás előtt is a tanya szépítgetése volt a fő projektje, de
minekutána ez vált a hellyé, ahol a lányait fogadta kéthetente, ahová hazavárta őket, szinte minden percében
ezzel foglalkozott, amikor nem egy székesfehérvári biztonságtechnikai cégnél
bütykölt bonyolult rendszereket.
–
Mi az, kicsim? – Még ki sem mondta, Klau már feléjük is fordult, két ujja közt
egy kissé véres, apró dolgot tartott, arcocskáján csorbacsík mosoly ült.
–
Kiszedtem! – újságolta derűsen. Felugrott, és megmutatta kiesett tejfogát
Klárinak is, aki erre eltakarta apjukét idézően nagy, szürkészöld szemét. – Ez
már a harmadik!
–
Ó, na, hadd lássam! – kuncogott Lóránt, és letérdelt a kislány elé, hogy
felmérje a károkat a szájában. Szerencsére semmi vészeset sem látott, egy
öblítés, és rendben lesz. Már ha nem tekinti helyrehozhatatlan katasztrófának a
tényt, hogy Klau egy nap fel fog nőni, a helyére kerül az összes vasfoga,
elkezdi sminkelni magát, és egy nap kitalálja, hogy jogsit akar.
Ez
viszont még odébb volt. Ahogy az előző kettőt is, Klau jobb felső
metszőfogacskáját is elrakta a horgolt kendőkkel kibélelt süteményestálba, amit
a nappaliban levő könyvespolcán tartott. Egyik oldalt Klau, a másik oldalt
Klári relikviái kaptak helyet, egyebek mellett egy kiszolgált plüssteknőc, egy
húszforintos, amit Klári az utcán talált és Klau első pár fülbevalója. Amikor a
lányok lejöttek az emeletről, szertartásosan meg kellett mutatnia nekik a
dobozt, és csak utána indultak el a tanya végébe, a tölgyfához, vagy inkább A
Tölgyfához.
Persze
a fához tartozó történet dajkamese volt, olyasmi, ami jól jött ahhoz, hogy egy
kicsit misztikusabb, izgalmasabb képet festhessen a gyerekeinek a tanyáról. Az
előző tulajdonos úgy tálalta neki, mint egyfajta tényt, és ezt szórakoztatónak
találta, de nem mutatta ki, félvén, hogy a hangyás kis öreg eláll a
szerződéstől, ha megsérti az érzéseit.
– Ezzel itt jobb vigyázni,
kérem – mondta, látva a Lóránt arcára kiülő áhítatot, amint megpillantotta az
öles, égbetörő, legalább egy évszázados tölgyet a széles, egészséges
leveleivel, a kérge repedéseiben megült bolyhos mohával és tucatnyi
madárfészekkel a szerteszét ágazó gallyak közt. – Még az én apám is fiatal
volt, amikor, azt mesélte, egy vörös galamb repült erre, a szájában egy makkal.
Hogy mitől volt vörös, ki tudhassa’, lehet, összekapott egy másikkal a makkon,
aztán véresre tépték egymást, de leejtette ide. Ebből fakadt ez a fa. És furcsa
egy fa ez. Háromszor – ezt görbe, nikotintól sárga ujjaival is mutatta –,
csapott belé a villám, csak az én életemben. És lát rajta bármit is? Hát én
sem. Meggyógyította magát. A disznóknak nem adtuk a makkját, hadakoztak rajta
mindég. És a húgom macskája, felkergette a kutya rá, eltűnt a szemünk elől,
aztán többet nem látta senki.
Kevés dologban értettek egyet Petrával a
tanyát illetően, de abban igen, hogy egy olyan sztorit, amiben a madaraknak
szája van csőr helyett, kár volna kicsit is komolyan venni.
Kinyitotta
a csűr melletti kis kaput, mire a lányok előreszaladtak, és Lefety utánuk,
lassan, ráérősen, ahogy élemedett csontjai bírták. Innen már jól látszott a fa
és az aranyló deszkákból ácsolt lombház. Nem tartozott hozzá függőhíd, sem
erkély, nem ékítették cifra faragások, egyszerű volt minden nemében, és egy
felnőttnek túl alacsony ahhoz, hogy kiegyenesedjék, de olyatén
természetességgel illeszkedett a tölgy ágai közé, mintha azt szándékosan azért
formálták volna ilyen szívóssá, vaskossá és gigászivá a természet erői, hogy Lóránt
egy nap elkészíttettethesse ezt a kis kuckót a lányai számára. A másik nagy
álma egy medence volt, amihez maga kezdte kiásni az alapot kicsivel odébb,
ahová már nem vetettek árnyékot a sűrűn ültetett gyümölcsfák.
Jólesett
hallania a lányai izgatott sikongatását, látni, ahogy ész nélkül rohannak a
lépcsők felé, és büszkeséggel töltötte el, hogy Klau teljes természetességgel
engedte előre a kishúgát.
–
Aztán csak óvatosan! Szóljatok, ha van valami! – A kezét napellenzőnek
használva nézett fel rájuk, és egek, szinte remegett, mik fognak szólni a benti
összképhez. Az ablakok belső párkányaira fényfüzéreket futtatott, akadt bent
egy kicsiny függőágy, egy kerek asztalka és két tarka babzsákfotel is, amiket a
legjobb barátja kiszuperált holmijai közül szerzett.
Jó
ideig nem merte magukra hagyni őket, csak várt lent a fa árnyékában, és
figyelte, hogyan játszanak el rendkívül komoly konfliktusokat a „Cicakirálynő”
(őt Klári személyesítette meg) és a „Nyuszikirálynő” között (ez Klau volt, aki
évek óta könyörgött azért, hogy nyulai lehessenek.) Köztes megoldásként úgy döntött, folytatja az
ásást, így atlétára vetkőzött, és nekifogott a munkának. Hamar kiütközött tar
fején az izzadtság, a felsője a hátára tapadt, de minden mozdulatát extra
motivációval töltötték el a lombház felől érkező vidám hangok. Félt, már a kezdetektől
fogva, hogy rossz hatással lesz a lányokra Petra döntése, ahogy attól is, hogy
elhidegülnek tőle, hogy Zsolt, aki
valamiért felül tudta múlni őt a neje szemében, majd a gyerekeit is elhódítja
tőle.
Már
sötétedett, amikor beküldte a lányokat fürödni, akik e parancs hallatán
elégedetlenebbek nem is lehettek volna.
–
Miért nem mondtad, hogy vannak fent tapsifülesek? – kérdezte Klau. Törökülésben
ült a kanapén, ölében egy tál sós pereccel, amiből Jégvarázs-pizsamás húga két marékkal vett egyszerre. – Volt egy kis
álmos, barna foltos, meg egy nagyon cuki, fehér, lógó fülű, és engedték, hogy
megsimizzük őket, és belemásztak az ölembe.
–
Tapsifülesek? Az nagyon jó lehetett. – Beüzemelte a tévén a meselejátszót, majd
ő is elvett egy perecet. – És mit találtatok még odafönt? Úgy hallottam,
királynőset játszottatok.
–
Igen, de aztán jöttek a tapsik – mondta Klári egy ötéves teljes
meggyőződésével. – Meg akartuk mutatni, de nem tudtuk lehozni őket.
Lórántnak
eszében sem volt belerondítani a fantáziaképükbe, mi több, remélte, a házban
töltött idő alatt mind több és több hasonló élményt gyűjtenek majd. Adott nekik
egy-egy puszit, majd visszatért a munkához, egy hordozható lámpával, amit az
egyik közeli fára akasztott. Tudta persze, hogy azért hajtja magát, hogy
terelje a gondolatait a félelmeiről és Klau zsúrjáról, ami felnőttek
csatározásainak martaléka lett. Elhatározta, hogy másnap majd elmennek a
lányokkal Szabadbattyánba fagyizni, és még máshová is, majd kitalálja még.
Mélyre
vágta az ásót a földbe, ami az alsóbb rétegekben már nedves volt, összefogta a
vádliját, és ahogy lenyúlt, hogy félrevessen néhány csökönyösebb göröngyöt, a
kezét is. Megdörzsölte verejtéktől nyirkos, szakállas arcát, ezzel alaposan
összemocskolva magát, ám amikor a lombház felé pillantott, különös látvány
ragadta meg a figyelmét. Halvány, el-elülő, majd felerősödő, fáradtrózsaszín fény
a felé néző ablakban, épp hogy csak elég ahhoz, hogy kiadja az ablakkeret
körvonalat és az azt rámázó, tenyérnyi falevelek izgő-mozgó sziluettjét.
A fényfüzérek.
Letámasztotta
az ásót, és megragadta a hordozható lámpát, úgy tartotta maga mellett, akár egy
modernkori fáklyát, a hosszabbító halkan surrogott a fűben, ahogy maga után
vonszolta, léptei alatt makkok kemény héja roppant. Kissé megborzongott, ahogy
felnézett a lányok sáros cipőnyomait őrző lépcsőre; estére meglehetősen lehűlt
a levegő.
Elindult,
hogy lekapcsolja a fényeket, gondolván, a gyerekek hagyhatták úgy. Mire felért,
ismét teljes sötétségbe burkolózott a lombház, de azért megpöckölgette a
fényfüzérek kapcsolóit, hogy le ne merüljenek az éjszaka. Lefelé menet újfent
látni vélte a rózsaszínes fényt, és már készült volna visszatolni a csapóajtót,
ám kiszökött az erő megerőltetett karjából, amikor a túloldalról ismerős,
suttogássá tompított hangot hallott.
–
Apu… Gyere, apu… – Valami mocorgott a
túloldalon, épp a keze alatt, vagy inkább fölött, egy másik, pöttöm kis tenyér,
és úgy érezte, a szíve felkúszik a torkába, borzongása fokozódott. – Nézd meg a tapsikat!
–
Nem csak ők vannak itt – hallotta a
nagyobbik lánya hangját is, fojtottan, mintha akkor is a szájában lett volna a
keze. – Épp dúdol valamit, valami nagyon
szépet, gyere apu, nézd meg.
Lefety
felharsanó ugatása fogta vissza attól, hogy válaszoljon nekik, hogy
megpróbáljon bemenni, egyszersmind rántotta vissza a valóságba úgy, ahogy Petra
is tette mindig. A kutyát magához szólítva visszasietett a házba, és úgy, ahogy
volt, tetőtől-talpig koszosan berontott a nappaliba. Klau és Klári a tévé előtt
táncoltak a Jégvarázs egyik befejező
dalára, és mikor észrevették, jót nevettek a küllemén.
–
Mi a baj, apu? – tudakolta Klau, akiről megint hiányzott a szemüvege.
–
Semmi, csak… úgy tűnik, egyformán élénk a fantáziánk – mormogta Lóránt, és úgy
döntött, ideje mindnyájuknak nyugovóra térnie.
Honnan kellett volna tudnia, hogy téved?
Petra
telefonja folyamatosan villogott és rezgett a konyhapulton, ahová lerakta, és
Ibolya látta, a jelenlegi élettársa kereste, akivel szintén beszéltek már
azóta. Budapesten tartózkodott eddig, egy legénybúcsún, és állítólag már úton volt
ide, ez azonban látszólag teljesen érdektelen információ volt Petra számára.
–
Nem szeretne beszélni vele? Nem nyugtatná meg? – Az őrnagy a rendszerváltást
megelőző időkből származó konyhabútornak támaszkodott, úgy kémlelte a nőt,
ahogy az egy, a gyümölcsöskosárból elvett véralmát görgetett a tenyerei közt.
–
Nem, ezzel már próbálkoztam. Hogy megnyugtasson, amikor úgy tűnt, feldúlt
vagyok, pedig igazából csak fogalmam sem volt, mit akarok.
–
Petra, világos számomra, hogy megviseli a különválás a férjétől, a jelenlegi
helyzetről nem is beszélve. Ám ezzel nem jutunk semmire.
–
Nem. De sok értelmetlen dolgot csinál az ember. Ezt az egészet is annak
tartottam. – Állával az ablak, egyúttal az udvar felé bökött. Behallatszott a feltámadó
szél süvítése, és ahogy egymásnak ütögette az ereszen lógó virágcserepeket, kocc-kocc-kocc. – Persze nem tudtam
megmondani, mi volt a fő bajom vele, azon túl, hogy amikor Lóránt megvette,
teljes putri volt az egész. De már tudom, pusztán az, hogy nem kérdezett meg
róla. Csak úgy… tudni vélte, mi az, amivel a legboldogabbá tehet minket. És
mivel egy szót sem szóltam soha, honnan kellett volna tudnia, hogy téved?
Ibolya
okkal lett rendőr, és nem terapeuta, noha ténykérdés, kezdte igazán érdekelni,
mi a csuda járhat ennek a nőnek a fejében, és mi történhetett vele, ami ekkora
erővel szakította le a valóság szövetéről, akár egy lötyögő gombot. Feltéve,
hogy így történt, és nem ő nem ért még valamit. Talán meg kellene néznie
közelebbről is azt a fát.
Ez hülyeség.
Petra
elmondta neki a galambos-macskás mesét. Frappánsnak találta, ahhoz, hogy a
szülők visszatartsák a gyerekeiket attól, hogy túl magasra másszanak a fán,
majd kitörjék valamijüket. Az ő munkájához semmi köze sem volt.
–
Minden rendben? – A szőke járőr társa dugta be a fejét a konyhaajtón. Petra
akkor már arról motyogott, hogy a férje mennyire imádta az almás-karamellás
rakott palacsintáját, amit az itt termő véralmákból is csinált egyszer. – Eddig
semmi hír. Az apa telefonja ugye itt van, szóval lenyomozni nem lehet, a
kocsival ugyanez, de a közösségi médiában futótűzként terjed a körözés, biztos
lesznek bejelentések.
–
Értem. Szabolcs, kérem, vigye be a hölgyet a kórházba, és hívja oda neki azt,
akit kér, addig én…
–
Maga nem figyel rám! – csattant fel Petra, és nagy sebbel-lobbal átfurakodott a
meghökkent Szabolcs és a fal között, Ibolya pedig jobb híján futólépésben
követte. Mire utolérte, a nő már az elhanyagolt dzsumbuj által körülvett,
kovácsoltvas keretű Padon ült, kényelmetlenül egyenes derékkal, még mindig az
almáját markolva, a gyűrűi alatt haragosvörös égésnyomok csúfították a bőrét. –
Lóránt nem vitte őket sehová, én vittem el őket, mintha a túszaim lettek volna,
én voltam, nem érti, őrnagy?
Ibolya
ekkor már dühös volt. Nem ez volt a megfelelő idő arra, hogy Petra penitenciát
gyakoroljon, miközben a két kislánya ki tudja, hol volt épp. A maga három
gyerekére gondolt, és ugyan az ő esetében már a legfiatalabb is középiskolás
volt, ha bármelyiküknek nyoma veszett volna, az elrablás alapos gyanújával, az
efféle halasztható önmarcangolás lett volna az utolsó, amire időt áldoz.
–
Szedje már össze magát – sziszegte leguggolva elé, mintha egy makacs gyerek lett
volna, őszülő, kesebarna haját az arcába sodorta a szél. – Ha rosszul van,
engedje, hogy orvoshoz vigyük, azután tegye hasznossá magát, és segítsen
megtalálni Klaudiát és Klárát!
–
Inkább jöjjön velem hátra. Maga még nem látta a fát.
–
Gondolkozzon józanul, kérem! Az csak egy fa, amibe a véletlennek köszönhetően
épp akkor csapott bele a villám, amikor ön megérkezett ide. Nincs jelentősége,
gyakoriak a viharok az év e szakaszában, az pedig egy nagyon magas fa,
fokozottan kitett az ilyesminek.
Petra
lerakta maga mellé az almát, gondosan, mintha egy másik személy lett volna,
majd Ibolya arcára simította a tenyerét. Az őrnagy megrezzent, legszívesebben
félrehúzódott volna, főleg, mert a nő gyűrűi égették a bőrét.
–
Maga tudja a legjobban, hogy nincsenek véletlenek – mondta Petra.
Ibolya
megpörkölődött haj szagát érezte; a sajátjáét.
Anyunak is itt kellene lennie
Mángorló,
főnév, ruhaneműk gyűrődéseinek kisimítására szolgáló eszköz. Az ismerősei közül
is csak kevesen voltak tisztában a szó jelentésével, mégis, az járt a fejében,
hogy Zsoltnak, aki egyetlen dologhoz
értett, ahhoz, hogy átlagembereknek megfizethetetlen edzőtermekbe fektessen, alighanem halvány fogalma sem lenne
róla. „Ezt az entellektüel sznobériád
miatt gondolod”, szólt Petra hangja valahol a tudata hátsó szegletében, és
egy pillanatra megállt a keze a serpenyő súrolása közben, amiben a carbonarát
készítette hármuknak. A felesége igen gyakran tett megjegyzést állítólagos,
egyetemi padokban és filmklubokban sarjadt kultúrsznobságára, de általában csak
nevettek rajta. Fel sem merült benne, hogy talán idegesítheti vele Petrát, de
az sem, hogy a tanya-nyaraló víziójával csak még távolabb taszítja magától, és
nem földi édent teremt vele számára.
Nagy
csattanással vágta le a tiszta serpenyőt a csurgatóra, és hálát adott az égnek,
hogy a lányok akkor is épp a lombházban voltak. Nem akarta, hogy tanúi legyenek
az efféle pillanatainak, és azt sem, hogy sírni lássák a történtek miatt. Nem
vágyott rá, hogy ez témává váljon a „bruttó kétszázhuszonöt négyzetméteren”,
vagy az udvaron, ahol Klári szerint nincsenek fák, csak természetellenesen egyforma
dekorkavicsok és egy-két szintén kő alakúra nyirbált örökzöld.
Az
előző napra tervezett fagyizásból nem lett semmi. Klau és Klári némi kutyázáson
és slagozáson túl az egész napot a lombházban akarták tölteni, amiről azt
állították, mesébe illő hely, és a nyuszik mellett még „varázshó” is akad ott,
épp olyan, mint a Jégvarázsban.
Amikor egyszer bekukkantott hozzájuk, nem látott hasonlót, de Klau azt mondta,
ez csak akkor működik, ha becsukják a csapóajtót, és csendben maradnak egy
kicsit. Arra is csak nehezen tudta rávenni őket a reggel, hogy eljöjjenek vele
Klau tortájáért a cukrászdába, és hiába próbálta meggyőzni őket, hogy
maradjanak az asztalnál az ebéd és a sütizés között, esélye sem volt.
Kivette
a katica alakú édességet a hűtőből, gondosan beleszúrta a nyolcas számot
formázó gyertyát, majd hátrament a kiskapuig, hogy egy hangos kurjantással
visszaszólítsa csemetéit az asztalhoz.
–
Ez milyen ízű? – Klau lerúgta belebújós papucscipőjét, és a konyhaszékre
térdelve megszimatolta a tortát. – Jaj, de szép! Ehetjük majd a házikóban?
–
Banános-csokis. És naná, ha akarjátok… De ésszel, kicsim! Hátravan még egy-két
kötelező mozzanat, mint a gyertyaelfújás, kívánság, meg ilyesmi.
Klári
is megérkezett, a kezét alaposan megmosta, mielőtt leült volna, ami Petra
nevelését dicsérte. Lóránt ezt többnyire maga is elfelejtette. Meggyújtotta a
gyertyát, és előadtak a kisebbik lányával valamit, amit köszöntőnek szántak, de
Klau az érzéseiket nem kímélve befogta a füleit. A hangzavar Lefetyet is
becsalta a résnyire nyitva hagyott ajtón, lihegve kacskaringózott a lábaik
között, és Lóránt arra gondolt, ez az egész csak egyféleképp lehetne még
tökéletesebb.
Látszólag
Klaunak is ugyanez jutott az eszébe, mert ahelyett, hogy eleget tett volna
születésnaposi kiváltságának, csak nézte a kicsiny lángocskát, melynek imbolygó
fénye visszacsillant a szemüvegéről.
–
Na, fújd el! – nógatta Klári az asztalra könyökölve. – El kell fújni, aztán apu
vág sütit, és mehetünk vissza.
–
Anyunak is itt kellene lennie. – Azért elfújta a gyertyát, mielőtt az ráolvadt
volna a piros-fekete pettyes cukormázra, de a szája széle lefelé biggyedt. Nővére
szavait hallván Klári is elkenődött, és inkább Lefettyel kezdett foglalkozni.
–
Ő ott lesz majd a zsúron – igyekezett menteni a menthetőt Lóránt. – Ne aggódj,
Klau, anyu is rengeteget készült a szülinapodra. És Zsolt is biztos. – Csak meg ne érezze, hogy megint ironizálni
akartál.
–
De ott meg te nem leszel ott! És az a hely amúgy is olyan… izé! Itt jobb!
Akár
jól is eshettek volna neki a szavai, ha nem szomorúságot lát a lánya tiszta,
szelíd tekintetében, épp a születésnapi tortája fölött. Nem önelégültség
öntötte el, amiért Klau és Klári láthatóan felé húztak inkább, és amiért hozzá
hasonlóan azt kívánták, bár az egész ne történt volna meg, hanem keserűség, aminek
szinte a szájában érezte az ízét, mintha epét nyelt volna limonádé helyett.
Hiányzott közülük Petra, hogy zenét kapcsoljon, a Hit the road Jacket Ray Charlestól, és körbetáncolja rá az asztalt
a lányokkal, miközben ő a szerencsés férfiak elteltségével tapsolja nekik a
ritmust.
Egyedül
azzal tudta feldobni őket, hogy sietve vágott nekik a süteményből, majd
visszakísérte őket a lombházhoz. Szívesen csatlakozott volna, de a szakemberek
azt mondták, jobb, ha nem terhelik meg túlságosan a faszerkezetet, így ő a
tölgy tövébe telepedve ette meg a maga részét. A lábait kinyújtóztatta, hátát a
törzsnek döntötte, a feje alatt puha párnát képzett a mélyzöld, dús moha.
Balzsamos meleg volt, ott az árnyékban épp tökéletes, és a lányai viháncolását
hallgatva lassanként elpilledt.
Arra
riadt fel, hogy fázik, és minden tagja zsibbadt. Nagyokat pislogva nézett
körül, nem ugrott be neki rögtön, hol is van és miért. Felnézett az égre, és
rájött, nem látja, mert a lombház van fölötte, egyszersmind teljes sötétség.
Baszki!
–
Klau, Klári! – Talpra pattant, de sántikált kissé, mert nem érezte rendesen a
tagjait, két kézzel kapaszkodott meg a lépcsőkorlátban, akár egy hadirokkant, ahogy
elindult fölfelé. Hogy a fészkes fenébe tudott így elaludni? És hogy nem vette
észre, hogy Petra vagy’ hatszor felhívta, nyilván, hogy felköszöntse Klaut? –
Hahó, minden oké? – Benyomta a csapóajtót, mire két meglepett szempár villant
rá, de csak meglepettek voltak, semmi egyéb. Mindketten színeztek, Klau a
függőágyban, Klári az egyik babzsákfotelben. A nyelvét kidugva igyekezett egy
kacsintó kiscica vonalain belül maradni, egyelőre sikertelenül. – Jól van… Gyertek,
fürdés, és visszahívjuk anyut. Keresett titeket.
Este
tíz is elmúlt, mire ágyba tette a lányokat, és átkozta magát a gondatlanságáért.
Bármi történhetett volna, ahogy ezt Petra a szemére is vetette. Mivel igen
hideg lett estére, a kicsik akár meg is hűlhettek vékonyka nyári ruháikban.
Mindazonáltal mikor Lóránt puszta kíváncsiságból visszament a lombházba,
furcsán melegnek érezte a benti levegőt. Persze ráhúzhatott volna egy
tudományos magyarázatot, ha nagyon akart volna, de nem ez volt az első érdekes
jelenség az építménnyel kapcsolatban.
Becsukta
maga mögött a csapóajtót, majd leült a földre, törökülésben, és felkapcsolta a
fényeket, úgy hallgatta a tücsökzenét, és lapozgatta a lányai kifestőit. Irigyelte
kicsit a fantáziájukat. Nem kimondottan a nyulacskákat és a varázshavat, hanem
azt, hogy látszólag annak segítségével bármit meg tudtak itt maguknak
teremteni, ami néminemű vigaszt szolgáltathatott számukra.
Jack… Jack…
Lóránt
felkapta a fejét. A homlokát ráncolva nézett körül, rápillantott a telefonjára
is, de nem az szólalt meg.
Hit the road Jack…
Halkan
csendült fel a zene, mintha egy vastag takarók alá rejtett magnóról szólt
volna, de hallotta, egész biztosan, egyértelműen hallotta. Az iszony szorongató
érzése immáron harmadjára töltötte el hétfő óta, de most amilyen gyorsan
érkezett, olyan gyorsan tovább is állt, mintha a szűkös helyiséget egy másik
szférába emelő, színezett fény, és a mindenhonnan szóló zene kigyomlálta volna
belőle a félelem csíráit, anélkül, hogy észrevehette volna. Kellemes meleget
érzett, és teljes nyugalmat, ahhoz hasonlót, mint mikor egy nehéz nap végén
összebújtak a feleségével a paplan alatt, vagy mikor azt nézte, hogyan
készítenek el a lányok nekik két adag bögrés-mikrós süteményt egy lusta
vasárnap reggelen. Tökéletes.
Édes
illat töltötte meg a levegőt, alma, sülő palacsintatészta és karamella, otthonos,
ismerős. Petra dúdolása úgy vegyült a zenébe, akár egy frissen fakadt kis
csermely, szendén csatlakozván egy hömpölygő folyó áramába. Lóránt elfeküdt a
padlón, oldalvást, az egyik babzsákot a feje alá húzta, és lehunyta a szemét;
látta a lilás-rózsaszínes derengést a szemhéja mögött, olyan volt, akár a
pitymallat, és még nem akart visszamenni, még egy kicsit nem.
Csináld vissza
Ibolya
ölni tudott volna egy kávéért, és nem tudta volna megmondani, miért követte
Petrát a gyümölcsösbe, és azon át a tölgy irányába. A fa már nem izzott, sötét
volt és csendes, mint egy csontváz egy szarkofágban, de a részleteit még nem
láthatta, zseblámpája nem világított el olyan messzire.
–
A macska felmenekült a fára, a macska felmenekült a fára – kántálta az előtte
haladó nő. – Felmenekült, mert a kutya felkergette. Ezt történt velük is, érti,
őrnagy? Odafent megtalálták az enyhet a valóságra, amit én idéztem elő.
–
Kétlem, hogy a lányai el akartak volna menekülni ön elől.
–
Nem is ezt mondtam.
Ibolya
erre már nem felelt, inkább arra koncentrált, hogy ne essen hasra valamiben.
Lepotyogott makkokon, szenes ágakon taposott, de csak alig-alig érzett
füstszagot, ami különös volt úgy, hogy nemrég még lángolt a fa java része.
Ahogy közelebb ért, és ráirányította a zseblámpája fényét, azonnal kiszúrta az
összezúzott lombház üszkös maradványait, azonban azt is, hogy a tölgy valahogy…
jobb állapotban volt, mint lennie kellett volna. A levelei, ágai közül sok
hiányzott, ugyanakkor a kérge csaknem sértetlennek tetszett, moha és repkény
zöldellt rajta, groteszk kontrasztot képezve a romokkal.
Annyira
belefeledkezett a látványba, hogy csak késve érzékelte, hogy időközben Petra
felvett valamit a földről, amit meredten bámult épp. Közelebb lépvén látta, egy
félig megfeketedett gyermekszemüveg az, amelyből egyik oldalt hiányzott a
lencse – és ekkor úgy érezte, mintha gyomron öklözték volna.
Hát mégis odafent
lehettek? Vagy csak ott felejtette a kislány? Istenem, add, hogy úgy legyen!
–
Petra, hall engem? – A telefonjáért nyúlt, hogy idehívja a járőröket, aztán
pedig visszarendelje a teljes technikusi brigádot a Mángorló-tanyára,
amennyiben bebizonyosodik, hogy… – Kérem, nézzen rám! – A nő így is tett, de
nem kis elképedésére nem látott rajta kétségbeesést, még annyit sem, mint
amennyi rajta kezdett eluralkodni.
–
Klau – súgta Petra, sebes ajkai szinte el sem távolodtak egymástól, és ismét
csak felvillámlott a szemében az a megmagyarázhatatlan fény, talán ugyanaz, ami
az eléjük táruló pusztításért is felelt. – Kiabált velem egyszer. A bevásárlást
pakoltam ki a csomagtartóból, és ő ott állt mögöttem a kantáros kis farmerjában
meg a gumicsizmájában, szinte mozdulatlanul. Amikor megfordultam, toppantott a
lábával, és rám parancsolt: „Csináld
vissza!” És mikor azt mondtam, nem
értem, mit akar, megismételte, csak hangosabban, és ez Klárit is felbíztatta.
Ketten mondogatták, toporzékolva, mint két dühös madárka, akiket ketrecbe
zártak. „Csináld vissza, csináld vissza,
csináld vissza!” Csak akkor hagyták abba, amikor Zsolt rájuk förmedt.
Az
őrnagy torkából egy hosszúra nyúló másodpercig egy hang sem jött ki.
–
Maradjon itt. – Kivette Petra kezéből a szemüveget, de még nem kezdte el hívni
a kollégáit. Igyekezett a praktikum, a tények talaján maradni, de ez mind
nehezebbé vált. Nem akart bolondot csinálni magából, márpedig hogy lehettek
volna odafent lányok és az apjuk, ha semmi nyomukat sem találták sem a
rendőrök, sem a tűzoltók? Nem hihette egy szemüveg miatt, hogy így történt, de
akkor vajon miért érezte mind inkább úgy, hogy nem létezik más lehetőség?
Cseppfolyósodott
a valóság.
Téged vártunk
Amíg
a lányok Lefettyel játszottak, ő összekészítette minden holmijukat, és
lehurcolta a csomagokat a nappaliba. Petra fél hatra ígérte magát, és már előre
utálta a percet, amikor végig kell néznie, ahogy elhajtanak, de ezt a kis
halált minden alkalommal meg kellett élnie.
Az
elmúlt három napban csak alkalomszerűen engedélyezte a lányainak, hogy a
lombházban legyenek. Ötlete sem volt, mit élt odafent át szerda este, és hogy
hasonlított-e ahhoz, amit Klauék tapasztaltak, de nem tartotta egészségesnek a
ragaszkodásukat hozzá, ahogy azt sem, hogy emiatt kevesebb időt töltsenek
együtt ők hárman.
–
Lányok, gyertek! – kiáltotta kilépve az udvarra, azonban csak Lefetyet találta
ott, aki épp a tálkájából ivott. Elnézett a Pad felé, kereste őket a tárolóként
használt csűrben, a garázsban, még a sohasem használt homokozónál is, de
addigra már kétsége sem fért hozzá, hová mentek. – Ejnye, Klau, Klári! Futás
ide, anyu mindjárt itt lesz! – Eltrappolt a felásott terület mellett, majd át a
gyümölcsösön, és felszaladt a lombházhoz vezető lépcsőn, ekkor már kissé
bosszúsan. – Lányok, a falhoz beszélek?
Egyszeriben
kitárult a csapóajtó, és Lóránt szembetalálta magát a lányai örömtől sugárzó
arcával. Megdermedt, kis híján térdre roskadt az érzékeit megsorozó
benyomásoktól (palacsintaillat és zene és
meleg és az az édes, csorbacsík mosoly, és te jó ég, azok ott nyulak?). Kerekre
nyíltak a szemei, mint egy autóreflektorba meredő szarvasnak, és ekkor már nem
használt sem az irónia, sem az entellektüel felsőbbrendűség, mert be kellett
látnia, nem csak álmodott, ahogy a lányok sem. Nem a szó szoros értelmében; a
lombház összemosta az álmaikat a kézzelfoghatóval.
–
Gyere, apu! Tudjuk, nem akartad, hogy ide jöjjünk, de anyu is itt van már!
Téged vártunk!
Habozott
egy pillanatig, de nem tovább. Fellépett, behajtotta maga után az ajtót, utána
letelepedett a lányokkal a földre, a fehér tapsifüles Klau karjában pihent, míg
a másik, az álmos-foltos a feleségéében, aki letérdelt mellé, és a homlokához
szorította puha ajkát, azt suttogva, nem
történt semmi.
Petra
leakasztotta a lakatot a kapuról, és felkapta eddig a derekára kötött kardigánját
- felerősödött a szél. Várta, hogy Lóránt köszönjön neki, hogy elé szaladjanak
a lányok, de az ugató kutyán túl csak a falevelek surrogását hallotta, a borult
ég alatt megfakultak a színek.
–
Na, helló – pillantott le Lefetyre, mire az megfordult, és a hátsó kert felé
iramodott. Feltételezte, a lányokhoz vezeti, hisz imádták nyúzni ezt az öreg
harcost, akit Lóránt, mint annyi mindent itt, megmentett valahonnan. – Lányok,
gyertek, szeretnék még azelőtt hazaérni, hogy leszakad az ég!
Fent
voltak, a lombházban. Látta őket a rózsaszínes derengésben, hallotta a
nevetésüket, és valami mást is, talán zenét, de hirtelen nem tudta volna
megmondani, mifélét. Kiabált, integetett, és szépítés nélkül méltatlankodott,
amiért Lóránt felengedte a gyerekeket ilyen időben, sőt, még ő maga is remek
ötletnek tartotta csatlakozni. Jó öt perc után kezdett felhorgadni benne a
felismerés, hogy nem hallják.
–
Lóránt, most komolyan fel kell mennem? Elbírna ez ennyiünket egyáltalán?
A
villám könyörtelen hirtelenséggel sújtott le a lombházra, épp akkor, amikor ő
megtette az első lépést a lépcső felé. Petra elektromos forróságot érzett
végigcikázni minden sejtjén, hanyatt zuhant a földre, a szeme káprázott,
ragyogó, százezer irányba ágazó repedések borították a felületet, ahol egy
perce még képek jelentek meg előtte.
Vér
ízét érezte szétterjedni a nyelvén, és bár sikolyra nyíltak az ajkai, egy
hangot sem hallott. Semmi mást nem érzékelt, csak a fát, ami a gyökereitől a
koronája csúcsáig jégfehéren izzott, akár egy feje tetejére fordított villám; a
leggyönyörűbb és legborzalmasabb látvány volt egyszerre, olyasmi, amit sohasem
lett volna képes elképzelni, és felfogni sem állt módjában.
A
lombház részletei elvesztek a ragyogásban, csak a körvonalai maradtak meg, és
ugyanez történt azokkal is, akik odabent voltak. Látta Lórántot, inas alakját
és simára borotvált fejének tojásdad ívét; egymagasnak tűntek a karjában
tartott lánykával. Kisvártatva Klau is megjelent az ablakban, noha neki sem voltak
vonásai, vibráló fényalak volt csupán, akár a többiek. Felemelte egyik szikrázó
kis kezét, és integetett az édesanyjának, másik karjában egy apró, mocorgó kis
teremtményt dédelgetett, éppoly féltőn, ahogy az apja ölelte a húgát.
Petra
ismét sikoltott, és ekkor már hallotta a saját velőtrázó üvöltését a füle
vihardübörgésén túl, körmeit a földbe vájva próbált talpra állni, de nem
engedelmeskedtek az izmai. Akkor adta fel végérvényesen a harcot, amikor egy
negyedik alak is feltűnt a férje és a lányai mögött. Bár nem volt szeme, úgy
érezte, egyesen ránéz, miközben Lóránt vállára hajtotta fejét, úgy, ahogy azt ő
is tucatnyi alkalommal meg akarta tenni az elmúlt egy évben. Ahogy tennie
kellett volna.
Epifánia
Nem
jutott jobb az őrnagy eszébe, mint hogy idehívja a két járőrt, és együtt
megvizsgálják a fa környékét. Nem rendelhetett vissza mindenkit alapos ok
nélkül, márpedig az nem akadt, egyedül a saját nyugtalansága, és mindaz, amit
látni vélt. Ami Balsai Petra rémületes megvilágosodásához vezetett, melyből egy
porcikája sem kívánt részesedni.
Még
beszélt, amikor a nő felé fordult, villámokkal átszőtt tekintetében furcsa
magabiztossággal.
–
Nem kell többet fáradnia. Hálás vagyok azért, amit az elmúlt órákban tett
értem.
Ibolya
elemelte a fülétől a telefont, noha Szabolcs még beszélt hozzá.
–
Megtalálom a lányait – mondta, és ekkor már semmi harag, semmi vád nem volt a
hangjában.
–
Köszönöm – felelte Petra, majd kibújt a kardigánjából, ledobta a földre, és
határozott léptekkel a tölgyfa felé indult. Rálépett az egyik kitüremkedő
gyökérre, aztán átszökkent egy beljebb esőre, amíg el nem érte a fa törzsét.
–
Petra?
Ibolya
alig tudta követni a nő mozgását a zseblámpájával. Petra kitüremkedésekbe,
görcsötökbe kapaszkodva küzdötte fel magát a legalsó ágakig, azok, amelyek
jobban összeégtek, megreccsentek a súlya alatt, de hamar továbbállt, sebesen,
akadályt nem ismerve haladt, akár egy macska.
–
Petra, álljon meg! – kiáltotta az őrnagy, de nem érkezett válasz. Majdnem
elesett a lombház tetőjének egy darabjában, meg kellett támaszkodnia rajta fél
kézzel, miközben mind reménytelenebbül hadonászott a zseblámpával. – Jöjjön le!
Ne csinálja ezt, jöjjön le, kérem!
–
Mi a baj, őrnagy? – kérdezte a sörtehajú járőr, aki ebben a pillanatban ért
oda, homloka értetlen ráncokba futott. – Hol van a bejelentő?
Szavai
nem jutottak el Ibolya tudatáig. Káromkodva próbálta megtalálni Petrát az ágak
között, de a tölgy túl magas volt ahhoz, hogy egészen a tetejéig
felvilágíthasson. Kollégájának kellett visszafognia attól, hogy megpróbáljon a
nő után eredni, és ő magából kivetkőzve kiabált a férfival, mert ekkor már nem
érdekelték a látszatok, csak az, hogy tehessen valamit, és úgy érezte, menten
sírva fakad.
Petra
teljesen eltűnt a szemeik és a fényeik elől, ágról-ágra mászott mind feljebb és
feljebb, egészen a csillagos égig.
Soha
többé nem került elő.
Ez is olyan eredeti, mint a többi. Utánanéztem, és az "epifánia" Isten megjelenését jelenti. De basszus, olyan jók ezek a részcímek! Nagyon tetszik, hogy a rendőrnő hogyan veszíti el a hitét folyamatosan a valóságban. Kár, hogy ilyen "fura" dolgok ritkán történnek... :( Én olyan szívesen lennék Petra helyében. Amúgy nagyon jól bemutattad a karakterek személyiségét, Lóránt imádnivaló apa, szerintem gyengeség, bár érthető tett volt Petrától az, hogy elhagyta. Szerintem abba is érdemes lett volna belemenni, hogy mi más okok vezettek eddig, vagy hogy miért volt ellenszenves Petrának a tanya. A fiatal "még motivált" rendőr nagyon funny volt, a rendőrnek tanuló, szintén szőke exem jutott róla eszembe... Igazán remek tanmese arról, hogy merjünk a szívünkre hallgatni, és hogy az "Odafennt" mindig igazságot tesz. Lehet, hogy tudattalanul arra utal a cím, amit Ibolya is átél, hogy "Láttalak (téged, ) Odafenn". A belső egységtől elszakadt embereknek tett kinyilatkoztatás, amit a nő átélt.
VálaszTörlésAlig várom az "imádkozós" novellát, és mindne jót!
Peny
Ja, és még egy valami, amit észrevettem; a mángorló ruhák ráncait elsimító eszköz. Az életünk egy ruha, amit levetünk, mielőtt tovább lépnénk a következőbe. A tanya pedig mondhatni elsimította az életük problémáit, vagyis tényleg mángorlóként funkcionált!
VálaszTörlésDrága Peny ♥
VálaszTörlésAz epifánia igen, az isteni inkarnáció egyben az isteni megvilágosodás pillanata, a megértés katarzisa, ami egyszerre lehet pozitív vagy elborzasztó élmény. Visszatérő elem nálam ez a rádöbbenés, amit olykor a szereplők tudata csak recsegve-ropogva, vagy sehogy sem tud befogadni.
Fura dolgok /nagyon gyakran/ történnek, még ha nem is pont így. Örülök, hogy érdekesnek találtad Ibolya útját, közel került hozzám az írás során. És igen, nagyon jól rátapintottál az egyik legfontosabb dologra, a belső világtól elszakadó ember megalázkodását az igazság előtt. Petra esetében, hogy a telhetetlen, impulzív viselkedése miatt széthullott a családja.
A Mángorló-tanya nevében rejlő szójáték pontosan erre ment ki ♥
Az "imádkozós" novella jelentem, alakulni tetszik...
Nagyszerű, eszerint ötössel végezném el a detektívakadémiát... Ma éjszaka azt álmodtam, hogy az oldaladra felkerült vagy 8 új sztori, robotokkal és szerelmes unikornisokkal, a design meg babakék-ciklámenné változott... XD
VálaszTörlésSzuper, alig várom a novellát.
Kedves Kenaz! A lányom hívta fel a figyelmemet a novelládra. Mint egy filmet, úgy láttam-hallottam soraid alapján a történetet miközben olvastam. Köszönöm az élményt, az elgondolkodtatást. És még valami...olyan különös, hogy dolgok ott vannak a szemünk előtt, és mégsem tudjuk ÚGY megfogalmazni, mint akinek a jó Isten érzékenységet adott hozzá. Egy példa (a kedvencem) "...az ablak kitárult, a fehér függöny SZAPPANHABKÉNT tódult ki rajta..."
VálaszTörlésGratulálok... :)
Nagyon szépen köszönöm a hozzászólást mindenekelőtt ♥ Örülök, hogy tetszett, és át tudott adni valamit. Mindig az a szándékom, hogy a leguniverzálisabb élményeinket vigyem át egy allegorikus szférába, minél élénkebb és szuggesztívebb képekkel. Ha működik, ha tényleg tud nyújtani valamit, az a legnagyobb boldogság számomra. Köszönöm!
Törlés