Athanasia

Thorki, slash, a felszín alatt. Athanasia; áldatlan halhatatlanság, de nem a testé, az talán nem szenvedne örökké. A történetre igen nagy hatással volt Raistlin Autopszia két főre című műve, így a történetet neki ajánlom, és az ő érdeme, már ha ez érdemel bármit is.

Thor 2 szpojler rejtőzködik benne. 

Athanasia

 Hogy is volt?

Ifjúságunk röpke, kihűlt évszázadai, melyekről azt hittük, örökké tartanak majd, de csak valaminek a kezdetei voltak; ámításba merített darabjai egy csonka életnek.

Hogy neveznéd te ezeket az éveket?

Ó keselyű tépte gyönyörűség, vihar rázta üresség.

Rothadásra, sorvadásra ítélt, álboldog pillanatok füzére, amit Loki újra és újra a nyakára csavar, olyan szorosan, hogy fuldokolni kezdjen.

Vérző nihil, kietlen sópuszták a tekintet fátyla mögött.

Mi volt hát az ifjúságunk, fivérem?  

Egykor rég…

… színek voltunk.

Barackrózsaszín kis halom, melyet Odin a kezében tart, és végigcsörtet vele az előcsarnokon; csupasz, sérülékeny ivadék, de a csöppnyi arcban ülő kék tavak mélyek, mint a Világtenger.

Odin jobb szemgödréből skarlátvörös vér csurog, de arca nem rezzen, ahogy az elé siető Frigga kezébe adja a csecsemőt. A nő pillantása temérdek kérdéssel telik meg, ám ajka zárján egy sem szökik ki.

- Pólyáld aranyba, zöldbe és éjfeketébe – parancsolja Odin. – Ágya legyen meleg és övezze biztonság.

Frigga tudni akarná, miért kap ily kegyet ez az apró gyerek, de inkább mást kérdez.

- Aranyba? Thort hajdanában ezüstbe, mélykékbe és vörösbe öltöztetted – mondd, e gyermek miért kapja meg az arany kegyét?

S noha a kérdés elhagyja a száját, a pólya a kisded köré tekeredik, mint védelmező, anyai ölelés.

- Mert Loki – ez lesz a neve, parancsom szerint, mert e név egyszerre jelent ravaszt és lezárót, háború megtörőjét – sosem fog olyatén fénnyel tündökölni, mint testvérbátyja; gyengébb lesz, más, kirekesztett, s Thor egyszerű ezüstben is tud majd úgy ragyogni, mintha egész testét arany borítaná.

- Ő miért zöld? S Thor miért kék?  

- Thor azért kék, mert karja elér majd az égig – mondja Odin, a tekintete az ingatag jövőbe mélyed -, mind a kilenc világ egyesül majd az ő ege alatt. Loki zöld, mint a földet borító moha és fű; sorsa tehát az, hogy a mélyben maradjon, árnyak közt.

- Ámde zöldek a kígyók, csúszómászók, és olykor a haragvó tenger…

- Ezért kell hát ügyelnünk rá, hogy a csúszómászók – az itt elhangzott szavak, és kilétének titka – a föld alatt maradjanak, és arra, hogy ez a tenger – néz a csecsemő kék szemeibe -, nyugodt maradjon.

Frigga felsóhajt.

- No és a vörös?

- Thor palástja vörös lesz, mint a sok vér, melyet balgaságból kiont majd. Azonban dőreségéért a szívén esett sebekkel fog vezekelni.

Az asszony meggörnyed a fiára szórt átokszerű jövendölés hallatán, de végül nem szól.

- A fekete? Loki miért lenne ily sötét?

- Fekete lesz majd a ruhája, mint a haja, és mint igazi atyjának szíve… és amilyen az övé is lesz majdan.

Az ifjúságunk egy gyönyörű, aranysújtásos, zagyva űr volt, előre megtervezett, ám gondatlanul megkomponált szimfónia.

Testvér. A fekete és haragvörös. Vér a véremből. Hús a húsomból, ajkainkon át egymásba csorgatott lelkeink.

Mi ketten, egy mutatós mouliné, különböző színekből font kötél.

Ha elszakítod – szakítsd el, ne kegyelmezz, légy barbár, irgalmatlan barbár! – hiába kötöd össze, az a csomó ott marad, s a szálak összeroncsolódnak, a saját színeiket se ismerik fel többé.

Mik voltunk hát?

Egykor rég…

… irigység voltunk.

Kénköves, izzadtságban és elektromos szikrákban dagonyázó irigység. Thor lesújt a pöröllyel, és a föld megremeg belé; mosolya vakítóbb és fehérebb, mint a villámok, melyeket Midgardra zúdít.

Halandó térdek koppannak a padlón, és felkiáltanak: Thor! A hangjuk csupa áhítat, ámulat és tisztelet.

Loki behunyja a szemét. Őrjöngve dübörög a fejében a mennydörgés, a törékeny porcok hangja, ahogy odalent a földhöz csapódnak.

S kénytelen-kelletlen tapsol, a mosolyát mintha a saját tőrével kanyarították volna az arcára.

Ha nem így tennék, magad tépnéd fel az ajkam, hogy csodálatomat lásd?

- Bár én is tudnék varázsolni!

Thor ráront, pedig tudja, hogy utálja – talán elviselhetetlen kínt okozna neki az, ha valamiről megkérdezné a véleményét? Ám bosszúságát csakhamar eltörli a Thor szemében világló sóvárgás, az igézet, mellyel a Loki tenyerén fekvő varázsfényt nézi, ami lassan alakot ölt – fogát vicsorgató, parázsszemű sárkánygyíkét.

- Bámulatos!

Loki mosolya büszke és gunyoros, ujjait incselkedőn a sárkány köré zárja, hogy lenyűgözött bátyja ne láthassa.

- Meg akarod fogni?

- Még szép! – lelkendezik a szőke, és előrenyújtja tenyerét.

Loki kinyitja markát, és a jelenés felé fúj egyet. Az ajkai közül kitörő levegő egyszerre forró és jéghideg, Thor beleborzong.

A sárkánygyík a felé nyújtott kéz felé szárnyal, de mikor Thor megérintené, apró fogaival a mutatóujjába mar.

- Hé!

Loki felkacag, és kacaja fényszilánkokká robbantja a sárkányt; a könnye is kicsordul, kétrét görnyed, és onnantól Thor képtelen haragudni rá.

- Te örök bajkeverő! – harsogja, és finoman testvére fekete hajjal borított tarkójára csap. Keze aztán felsiklik Loki nyakára: a gallér alatt bőre fehér, mint a márvány, és hűvös, mint a dérsóhaj. Loki a szemébe néz, és ajkai – ó azok a tökéletesre szabott, édes-éles szavakat formáló ajkai – tétován nyílnak el.

Mindenünk: a csontjaink, az igazságra vak szemeink, falat kaparó körmeink, jajveszékelő álmaink, mind arra áhítoztak, hogy megértsük különbözőségünket, és talán egymást is.

De sem Thor ereje, sem Loki mágiája nem korlátlan; Thor képtelen kitépni magából a vágyat, a bűnös ragaszkodást, Loki pedig képtelen megnyugvást bűvölni a szívébe.

Egykor rég…

… villanások voltunk.

Thor mellvértje szemkápráztatóan ragyog a fényben, ahogy pörölyét (mely még mindig villámok övében szikrázik) a magasba lendíti, és a tömeg felzúdul: ujjongva ünneplik, mosolyok villannak itt is, ott is, az egész főtér fényárban úszik, és Loki szemei belekápráznak.

Győzött, megint győzött, de mit is ért volna nélküle? Hét-nyolc titán rontott egyszerre neki, s csak fivére néma varázslata óvta meg a rút haláltól… miért feledi el ezt mindenki?

És mégis, mikor a két tekintet összevillan, Thor ránevet, és nem is sejti, hogy Loki ereit – azokat a kékes ereket, melyek oly élesen kirajzolódnak hátának vékony bőre alatt, s melyeket Thor mindig lágy áhítattal ír körbe érdes ujjaival – gyűlölet ocsmányzöldje mérgezi.

Thor magához öleli az egyik dúskeblű asszonyt, mandula és borillat árad a bőréből, és a férfi szinte belerészegül; felkurjant, mézsörös korsók röppennek a levegőbe.

- A győzelemre! – És ajkát a névtelen nőére szorítja.

Loki kezében összeroppan a korsó füle. Az íriszében repedések futnak fel, melyekből előbugyog a vérében terjengő méreg, és elsötétítik a tekintetét. 

Thor látja öccse szemének fájdalmas, eszelős villanását; abban a pillanatban mintha a fények örökre megfakultak volna.   

Megvesszőzött szenvedély, vérkönnyes halálba hajszoló indulat. Bár más lett volna, bár mások lettünk volna, és érzelmeink többek lettek volna egy szerelem csorba torzójánál.

Széttépett, megcsalatott, vízbe fojtott, megégetett; testvér, a moulinénkat szétszaggatták, szurokba forgatták, megcsonkították, de a te dolgod, hogy két acélkemény markodba zárd és máglyára vesd, a füstjét pedig kristálygömbbe zárd, egy kristálygömbbe, melybe senki sem néz majd soha.

Mostanra már…

… kiáltások vagyunk.

Loki üvegfalak közé zárt üvöltése Thor fejében visszhangzik; borzalmasabb, mint egy halálsikoly, s a fájdalom, amiből született, pusztítóbb és értelmetlenebb, mint bármi ezen a világon.

Thor ordítása egész más, mély, állatias, egy megsebzett állaté, miközben a Mjölnirt a gyilkosok után hajítja.

Édesanyja élettelenül fekszik a lábainál, aranyban és kékben, két fiának legdicsőbb színeiben.

Sikolyok.

Újra.

És újra.

Thor Loki szemébe néz, és a keserű, kiismerhetetlen űrt látja benne.

- Ha elárulsz, megöllek.

Ide jutottunk hát, lesújtanál rám, és továbbélnél a tudattal, hogy csontom törted, szívem morzsoltad, és kiszipolyoztad a fényt a szememből. Nem bízol bennem, testvér, ne is bízz, ne bízz Laufey fiában soha.

A szenvedésből lett árulás, az árulásból lett összefogás, és a kötődés, melyből a szenvedés lett, most egy zászló alatt egyesül: a bosszú, a vérarany, engesztelhetetlen harag oldalán.

Sebek. Hangok. Ütések és egymásnak feszülő testek. Vádak. Torzók… csonkok.

Egyszer majd…

… emlékek leszünk.

Thor vergődve öleli magához a halott Lokit. Arcát a nyakába fúrja, és rázza fivére ernyedt testét, mintha ez bármin is változtatna. Belerohant a vesztébe az ostoba… a bolond… őérte.

Régen azt hittük, halhatatlanok vagyunk. Lassan fedte fel előttünk a valódi arcát a világ, hogy talán semmi sem állandó, csak a fájdalom.

- Sosem szűnlek meg szeretni – súgja Loki fülébe Thor, és a földre fekteti. Loki szemeinek tengere kiszáradt; nincs bennük más, csak…

… keselyű tépte gyönyörűség, vihar rázta üresség.

Ez Thor szerelmének osztályrésze.

Hálátlan…

boldogtalan…

…villámsújtotta halhatatlanság.