A lassan, mégis jeges folyóként előrehaladó nyomozás egyeseket félelmetes tettekre sarkall, míg Kerstin továbbra is kénytelen szembenézni a múltja azon démonaival, amiket rég eltemetett magában, és sosem akarta viszontlátni őket.
De vajon miért telefonál rá hirtelen az édesapja, akit sokan elítélt molesztálóként ismernek?
A zárak és a vastag falak a csontdermesztő hidegtől talán megóvnak, de mi van, ha az igazi fenyegetés a szomszéd szobában rejtőzik?
8.
Munka után elmentem bevásárolni, ami sosem tartozott a kedvenc tevékenységeim közé. A lakásomhoz közel eső Lidlnek volt egy olyan kellemetlen tulajdonsága, hogy túl sok volt benne az ember, méghozzá olyan emberek, akik kötelességüknek érzik, hogy érthetetlenül sok ideig ácsorogjanak a zöldségmérleg előtt. Ezen a környéken ráadásul egy bevásárlás alatt legalább három illetővel is alkalma nyílik az embernek megbeszélni, hogy hideg egy februárunk van az idén, és ezeket a beszédes illetőket nem szokta zavarni a tény, hogy a február minden évben átok hideg.
Később összefutottam Ekdahllal is. A házmester a postaládák előtt matatott, hangosan panaszkodva Ulrik nevű biglijének arról, hogy „a tunya lakók örökké széthagyják a prospektusokat”, meg hogy „a hatalmon levő kormány a szocialistákra taposva küzdte fel magát”, miközben én afféle nőnemű Sziszifuszként próbáltam felimádkozni méretes csomagjaimat a másodikra. Nem köszönt nekem, így én sem neki, szóval, akárcsak a kapitányság portásával, vele is harmonikus kapcsolatban éltem.
Otthon ledobtam magamról a kényelmetlen kosztümöt, amit aznap viseltem, helyette szűk farmert vettem fel, ami már kissé megszakadozott a combomon, és egy fehér, általában edzéshez használt trikót. Csípőre tett kézzel körbenéztem, és megállapítottam, hogy borzalmas felfordulás van; a pizsamapólóm a kanapén hevert lehajítva, a gépem körül komplett papírtenger terpeszkedett, fehér habfüggönyeimre ráfért volna már egy tisztítás, a csapban halmokban állt a mosatlan, kellemetlen emléket állítva betegeskedésemnek. A legkevésbé sem precízen, kapkodva elsikáltam a piszkos tányérokat, leszedtem a függönyöket és a mosógépbe tömtem őket, az ablakot bukóra nyitottam. Ímmel-ámmal összepakoltam a papírokat is, de közben végig kelletlenül fintorogtam és morgolódtam, mintha a fogamat húznák. Végül aztán megadtam magam a bennem dolgozó vad ellenkezésnek a házimunka irányába, és egyszerűen otthagytam az egészet. Még mindig feldúlt voltam a börtönben lefolyt beszélgetés miatt, az egész napom maga volt a rémálom.
Úgy, ahogy voltam, magamra kaptam a kabátomat. Odakint az ég sötét volt, és csodálatosan tiszta; a szerény fényű csillagok visszatükröződtek a szélvédőmről, miközben bekötöttem a biztonsági övet, és gyújtást adva elhajtottam, de nem a Frakturba. Semmi energiám sem volt arra, hogy bájgúnárokkal jópofizzak. A börtönből jöttem, a mocsokból, így a mocsokba is vágytam, valami ócska lebujba, ahol nagyrészt egyszerű emberek fordulnak meg, akik közül néhányan talán maguk is mocskosak.
Letekertem az ablakot, nem zavart, hogy a jéghideg huzat az arcomba mar. Össze-vissza tekeregtem Stockholm utcáin, de nem épp a felkapott, elit városnegyedekben, ahol új építésű, elegáns házak sorakoztak, hanem a város lepukkant felében, ahol panelházak törtek az égbe mélabús óriásokként, falfirkák ékítettek minden egyes téglát, és iskoláskorú gyerekek tobzódtak az utcán jóval fél tíz után is. Máskor rájuk kiáltottam volna, hogy igazán otthon lenne a helyük, és méltatlankodásukra közöltem volna, hogy én vagyok a kegyetlen és lelketlen rendőrnéni, de akkor este semmi kedvem sem volt a jó zsarut játszani.
Körülbelül fél óra csatangolás után megtaláltam a legmegfelelőbb helyet. Lepusztult kocsma volt, autó alig parkolt körülötte, csak rozsdás biciklik. Népesnek tűnt – péntek este idecsődült a környező házakban lakó értelmiség. A söntés odabent olyannyira elkopott, hogy egy része lefelé lejtett, a bárszékek hangosan csikorogtak, ahogy a rajtuk ülők ide-oda mozgolódtak. Átható posványszag terjengett a levegőben, a zenegépből egy régi, érzelgős szám szólt, amit szerintem nincs ember, aki tényleg szeretne. A fal mentén sorakozó, leharcolt játékgépeknél kialvatlan tekintetű férfiak szórták el a pénzüket, a zsírfoltos asztaloknál röhécselő baráti társaságok és ivócimborák üldögéltek. Nem éppen úri ruháimban közülük valónak néztem ki, és cseppet sem rendőrnek.
A pulthoz lépve rendeltem egy pohár sört, majd a biliárdasztalokhoz sétáltam. Ott három férfi játszott jó hangulatban: az egyik kopasz volt és agyontetovált, öltözéke az enyémhez hasonlóan egy atlétából és farmerből állt. Haverja magas volt, állán kurta szakállal és a nadrágja szárán olajfoltokkal, míg a harmadik, aki kábé a húszas éveinek végén járt, vörösesszőke, göndör hajú volt, pár napos borostával az arcán. Egy energiaitalos dobozt szorongatott a baljában, a másikban a biliárddákót fogta.
A kabátomat a derekamra kötöttem, és nagyot kortyoltam a sörömből. A poharat az asztal szélére tettem, majd zokszó nélkül kivettem a borostás kezéből a dákót, és előrehajolva becéloztam a fehér golyót. A mozdulatot jól lőttem be, egyszerre két biliárdgolyót is eltüntettem az asztalról. A közönségemet alkotó férfitrió harsányan dicsérgetett, a kopasz még némi csencselt cigivel is megkínált, amit el is fogadtam. Mint a randalírozó kiskölkök esetében sem, most sem volt kedvem elővenni a rendfenntartó énemet.
Ez a kisszerű társaság kimondottan élvezetes volt. Kiderült, hogy a kopasz hentes és Renónak hívják, a foltos nadrágú motorszerelő, a kiszemeltem, a borostás pedig asztalos, és a neve Johan. Nem a legtaplóbb bunkók voltak ezek hárman, és nem is Raoul-féle piperkőcök; valahol a tahóság és a kultúra határmezsgyéjén mozogtak. Egy pillanatig sem töltött el fenyegető érzéssel, hogy egyedüli nőként játszom velük ezen a lepattant helyen, és verem őket tönkre. Régen, a „kivirágzásom” előtt halálra rémültem volna egy Renóhoz hasonló, tar fejű alaktól, de miután Astrid eltűnt, belőlem is eltűnt a félszegség.
Anyámnak igaza volt, tényleg kifordultam magamból akkor, de ezt nem bántam. Nem volt bennem félelem: az kiveszett belőlem, mikor tizenhat évesen először beléptem egy ehhez hasonló helyre, néhány nálam idősebb, kissé rosszhírű lánnyal, és először leittam magam.
Onnantól kezdve, hogy iskolát váltottam, minden más lett. Megtanultam határozottnak lenni, csábosnak, és ha kell, acélkeménynek. Rászoktam a cigire, rájöttem, hogy szeretem a mixelt italokat, végre-valahára elkezdtem kigömbölyödni, és befestettem a hajamat. A barátaim népszerű emberek voltak, és én magam is az lettem, de már akkor sem a modorom miatt. Astrid valamit átadott magából, a féktelen eltökéltségét, az arcomon néha az ő fintorait fedeztem fel, az ő gesztusait műveltem, és soha többé nem hunyászkodtam meg olyanok előtt, akiket nem tartottam érdemesnek rá.
Talán így próbáltam életben tartani őt. Félreűzni a tudatalattimat kísértő, az álom és az ébrenlét határmezsgyéjén olykor fel-feltörő képet, amint Astrid egy földbe vájt, jégrámázta verem mélyén hever, a többi családjából és életéből kiragadott, megszaggatott ruhájú, vagy meztelenre csupaszított, fiatal lány között, bőrdzsekije feltépve, zúzódásosra vert arcában szemei üresek és vakok. Dermedt tenyereit a havat síró ég felé fordítja, begörbített, hullamerev ujjai között egy télbe sorvadt, sötétkék pillangó teteme pihen.
Másnap későn ébredtem, a fejem kellemetlenül zsongott. Bekarmolhattam az este egy cseppet, e gyanúmat alátámasztotta az ágyam mellett heverő üres vermutos üveg is, aminek eredetileg tele kellett volna lennie, a konyhaszekrény tetején, nem beszélve az éjjeliszekrényemen árválkodó, szurtos poharakról. Éjszakai partnerem, Johan már sehol sem volt.
Felszedtem a földről az üres üveget, és a szemetesbe dobtam. Elmostam a koszos poharakat, és elővettem egy levél fájdalomcsillapítót. Így, félretéve az előző esti felindultságot, alkalmam nyílt átgondolni a dolgokat. Biztos voltam abban, hogy nem a nevelőapám rendelte meg Astrid halálát, de ahhoz nem fért kétség, hogy a bűnszervezetnek, aminek dolgozott, köze volt hozzá. Az nadrágtartós ember nyilván nem csak az ő utasításainak tett eleget. Ami őt illeti, semmi szín alatt sem akart beugrani a neve, de ez nem ejtett kétségbe, hiszen Lovisa előbb-utóbb meg fogja találni az apja noteszét, és abban alighanem lesznek olyan számok és nevek, amik nyomra vezetnek.
Miután rendbe szedtem magam, és enyhült a fejfájásom, elmentem az edzőterembe, és bepótoltam az elmaradt felüléseket, lefutnivaló kilométereket és hátizom gyakorlatokat. Üdvös módon az idegesítő személyi edző megkímélt a jelenlététől. Alig tettem ki a lábam a teremből, amikor megcsörrent a telefonom.
− Szia, Kicki.
Kizárólag apám becézett így. A hangja évek óta olyan volt, akárhányszor csak megszólalt, mint egy rémült gyereké: nem ritkán hadart, és sokszor belezavarodott a saját beszédébe. Josefnak hívták, és már egy éve nyugdíjas volt. Egyedül élt Brommában, Stockholm egyik nyugati kerületében. A börtön óta egy nő sem volt az életében, legalábbis az én információim szerint nem. Egy ideig randizgatott, de végül feladta, és miután évekig hiába próbálta visszahódítani anyámat, szerzeteséletbe fogott. Egész nap a kertjében bóklászott, télen pedig újra és újra kiolvasta a Victor Hugo és Tolsztoj összest, és szinte ki se dugta az orrát a házából.
– Hol vagy?
− Épp most jöttem ki az edzőteremből. – A szűk öltözőbe lépve megtöröltem az arcom, a sortomat a táskámba gyömöszöltem, és nagy nehézségek árán belebújtam a farmeromba. – Miért hívtál fel? – Nem gyakran szedte össze a bátorságát ahhoz, hogy telefonáljon. Rettegett barátságtalan hangnememtől, nem tudta, milyen hangulatban talál, és mivel nem volt teljesen ostoba, tisztában volt azzal, hogy neheztelek rá a régi dolgok miatt, viszont ez esetben azt is tudnia kellett, hogy szeretem.
− Kicsim… tudom, hogy nem nagyon örülsz neki, de beszélnünk kellene – hebegte olyan szintű bizonytalansággal, mintha egy ketyegő bombát kellett volna hatástalanítania.
Felsóhajtottam. Szinte fájt volna faragatlannak lennem vele. Egyszer hibázott életében, és én mégsem voltam hajlandó megérteni őt, elfordultam tőle. Utólag visszagondolva, nem ezt érdemelte. Ám bárhogy is, képtelen voltam elnézni neki azt, hogy a bebörtönzése után megkaptam Hjulströmöt, és nézhettem, ahogy éveken át gyötri anyámat, és sörösüvegeket kalapál szét a hátán.
− Ráérek. Most jó?
− Nagyon jó – felelte kapkodva. Biztos voltam benne, hogy készült erre a beszélgetésre, és sokat vacillált, mielőtt megragadta volna a telefonkagylót. – Tényleg fontos – sietett leszögezni, mintha nem lett volna joga látni a saját lányát. Egy kicsit elszégyelltem magam amiatt, hogy az évek során sikerült elérnem, hogy az apám féljen rám telefonálni.
− Mindegy, hogy fontos-e, vagy sem. Hívj fel, amikor csak akarsz.
− Komolyan? – Nem győzött csodálkozni, szétszórt volt, mintha egyáltalán nem tudná, hol a helye.
− De, remélem, nem azért akarsz velem találkozni, hogy te is kifejezd a kifogásaidat azzal kapcsolatban, hogy az Astrid-ügyben nyomozom.
Apám hosszú csönddel reagált. Az edzőteremből kilépve átkocogtam a friss hóval borított autóúton a kocsimhoz, amit egy fodrászat előtt parkoltam le, nagy műgonddal. Vagy öt perc izzadtságos munkába tellett, amíg bepréseltem a Seatot két drabális kábelszolgáltatós furgon közé.
− Nem, de ez ügyből kifolyólag – válaszolta nagy sokára. – Láttam a tévében az erről készült riportokat… Sokat magyaráznak az elhivatottságodról. Néhány barátom már kérdezett is felőled.
− Ki gondolta volna, hogy ilyen izgalmas vagyok… Na, várj, valaki csörget a másik vonalon. – Megálltam a kocsim mellett, és szórakozottan rugdosni kezdtem egy koszos hókupacot. – Ehm, Krosby az. Fel kell vennem.
− Vedd csak, vedd csak…
− Húsz perc múlva a Teaházban? Odaérsz?
Apám igennel felelt, majd letette, hogy fogadhassam a következő hívást.
− Kerstin? Istennek hála, hogy felvetted! – Szinte dalolva beszélt. Nem tudtam eldönteni, hogy tényleg semmiféle hatással nem volt rá mások esetleges zord hangulata, vagy egyszerűen csak nem vett az ilyesmiről tudomást. – Rád küldenék egy riportert ma délután, ha nem baj. Az embereknek most már az arcod is kell! Ki gondolta volna, hogy ilyen nagy érdeklődésre tesz szert a sztori… Tényleg, nem kerestek még az újságírók?
− Nem, senki sem keresett.
– Nem? Pedig a fejemet mertem volna tenni rá!
– Talán csak nem akarnak fölösleges köröket futni.
− Nem olyannak ismerem őket, mint akik hamar ráunnak próbálkozásra. Őszintén, mi sem olyanok vagyunk! – nevetett. Odavisított valamit asszisztensének, a bamba képű Villeneuve-nek, majd folytatta. – No de száz szónak is egy a vége: ma délután nagyon, de nagyon kellenél. A hétfői adást még ma össze kell rakni, és te lennél a jackpot téma. Az emberek falják az Astrid-sztorit! Húsz év után is meglep néha, milyen egyszerű a siker receptje, be kell vallanom. Rengeteg vér, meg egy kis családi botrány, és voilá, meg is volnánk.
Vártam egy keveset a válasszal, nehogy valami durvát mondjak. Voilá, persze, gondoltam. Pláne úgy, hogy nem neked kell a félájult hozzátartozókat nyugtatgatnod, és a szombat reggeledet kivéreztetett öregemberekkel indítanod.
− Jó, ha muszáj. De ne valami buzgómócsingot küldjön, ha lehet.
− Gillt küldeném. Ő olyan kis aranyos! – Ó, szegény Villeneuve. Az az ember valószínűleg minden percben frászt kapott a főnökasszonyától. – Meg persze egy kisebb stábot.
Ez minden vágyam, gondoltam, de mivel tudtam, hogy én vontam a fejemre a „bajt”, befogtam a számat.
− Négy, fél öt fele lenne ideális. – A telefonom órájára pillantottam, ami 13:05-öt mutatott.
− Pompás. Gill, vedd elő a noteszed! Fél ötkor programod van! – Annalina szerencsére félretette a telefont a sipákolás idejére. – Lediktálnád a címed, kérlek?
Abbahagytam a hótömb rugdosását, és közelebb léptem az autómhoz.
− Akkor mondom. Möregat…
A mondatomat egy hangos durranás és a saját fájdalmas nyögésem szakította félbe. Sajgó fájdalom kerítette hatalmába a tarkómat, a fejem előrebukott, a homlokom a kocsim ablakához csapódott. Az ajtókilincsben kapaszkodtam meg, nehogy hasra zuhanjak. A tarkómon sűrű nedvesség csurgott végig, ami rögvest átáztatta a felsőmet. Vakon, remegve tapogattam végig a nyakamat, az elém táruló látványtól elborzadtam: a tenyeremet vörös színű anyag terítette be, amit egy borzalmasan hosszú pillanatig vérnek hittem. Az orromat megcsapó szag azonban benzines volt és szúrós, a folyadék állaga pedig festékszerűen sűrű és ragacsos.
A kocsinak támaszkodva megfordultam, hogy felnézhessek, de csak a hátam mögött álló házat láttam, ami nem volt túlságosan magas, így a tetejéről bárki leadhatta a lövést. Egy kutyát sétáltató pár ujjal mutogatott a felfelé, de ahogy ők sem, úgy én sem láttam odafent senkit.
– Hölgyem, a nyaka és a ruhája tiszta… vér! – pánikolt egy fiatal srác.
– Nem vér, csak festék, ne izgulj – csitítgattam, de nem ő volt az egyetlen rémüldöző: egyre többen és többen gyűltek körém, a hogylétem miatt aggodalmaskodva. Tőmondatokban megnyugtattam mindenkit, hogy megmaradok, vagy legalábbis megpróbáltam, de közben már Noak számát tárcsáztam.
Alig pár csengetés után felvette. Az utca vége felől egy rendőrautó szirénázása zengett fel, egy mentőével egyetemben.
− Értem tudnál jönni?
− Persze, ha kell… de miért, valami baj van?
− Hölgyem, kérem, nézzen rám! Hogy érzi magát? – furakodott oda hozzám az egyik mentős.
− Hé, mi folyik ott? – kérdezte Noak valamivel hangosabban. – Ezek… ezek mentősök?
– Igen.
– Mi történt veled?!
− Fejbelőttek egy paintball puskával.
– Mi?!
– Noak, most komolyan el kell mondanom ezt még egyszer? Itt vagyok a Luntmakargatanon, és marhára értem kéne jönnöd, mert így nem tudok vezetni!
− Oké, oké… – Azért szüksége volt néhány másodpercre. – Jövök már. Hol találtak el? Nem vérzel?
– Mondom, hogy csak paintball puska volt. Dehogy vérzem.
– Hölgyem…
− Tudod, hogy mit jelent ez? – nyaggattam tovább Noakot, elhessentve a megmentésemre siető mentőst.
− Kerstin, ezt majd később megbeszéljük. Figyelj a mentősökre!
− Ez azt jelenti, hogy a sarkában vagyunk – fejeztem be, aztán zsebre tettem a telefonom, hogy a mentőorvosok megnézhessék a fejemet, és felelhessek a kiérkező járőrök kérdéseire.
Persze a világon semmire se jutottunk. Megállapítottuk, hogy valóban paintball puskával lőhettek fejbe a ház tetejéről, azonban az elkövető egy árva hajszálat sem hagyott maga után. Az elülső ajtón senki sem távozott, a tettes nyilván a hátsó kijáraton keresztül lógott meg. Nagyon fürgének kellett lennie, de a fejetlenségben nem lehetett nehéz dolga. Profi volt, akárcsak Sjöland gyilkosa – és minden valószínűség szerint ugyanaz a személy.
A tarkómon keletkezett egy kisebb pukli, de nagyobb bajom nem történt. A mentősök ott helyben leragasztották, és a kezembe nyomtak egy fejfájás-csillapító pirulát. Azt javasolták, menjek haza, és pihenjek le (minekutána visszautasítottam annak lehetőségét, hogy bevigyenek a kórházba egy aprólékosabb kivizsgálásra), de nem így tettem, mert apám a Teaházban várt rám, így hát mennem kellett, főleg, mivel egész biztos voltam abban, hogy valami fontosat akar.
Noak tíz percen belül megérkezett, mackónadrágban és fekete melegítőkardigánban, és gyakorlatilag egy merő ideg volt. Mikor beültem mellé, magához ölelt, és tüzetesen megvizsgálta a kötésem. Barna szemei csordulásig teltek aggodalommal, egyszersmind bosszúsággal, és ez milliószor őszintébb volt egy sor jajveszékelésnél.
− Szétrúgjuk a seggüket. – Olyan lendülettel váltott sebességet, hogy a váltó belenyekkent. – Nem szédülsz?
− Nem – feleltem, és hogy idegességét csökkentsem, megveregettem a vállát, úgy, ahogy ő szokta az enyémet. – Ne dühöngj, Noak, cseppet sem áll jól neked.
− Nem hiszem, hogy te örülsz ennek…
− De, örülök. – Úgy nézett rám a szeme sarkából, mintha elmentek volna otthonról. – Nem akart megölni. Csak világossá tenni, hogy nem kéne nyomoznom utána. No és miért nem? Mert begazolt. A markunkban vannak a golyói.
− Hát, nem tudom – hitetlenkedett. Megálltunk egy piros lámpánál, ő pedig az alkalmat kihasználva megmasszírozta az orrnyergét. – Én egyelőre nem látom az út végét.
− Mert az még messze van. De ettől függetlenül jó irányba haladunk.
A fülemet kisvártatva megütötte a Hyperpower! ismerős recsegése: Frohlander hívott. Erre számítani lehetett, gyorsan terjedtek a hírek. Az út hátralevő részében végig felettesemet győzködtem, méghozzá arról, hogy rajta kívánok maradni az ügyön, de ezt nem fogadta el egykönnyen. Megrémisztették a történtek. Persze, mint gyilkossági nyomozókat nem egyszer értek minket fenyegetések, de tettlegességgé csak hébe-hóba fajultak a dolgok. Hatósági személyre támadni más műfaj volt, és ha valamit, akkor azt el lehetett mondani Jacob Frohlanderről, hogy szívén viselte az embereinek sorsát.
− Az osztályvezető is beszélni akar magával. Ezt nem hagyhatjuk elsikkadni!
− Akkor nem fog elsikkadni, ha rajta maradok az ügyön. Maga is tudja, hogy ilyet akkor csinálnak, ha beletenyerelünk a lényegbe.
− Értem, de magát ismerik, az átkozott tévé miatt. – Átvillant az agyamon, hogy talán nem kéne több anyagot szolgáltatnom Annalinának Astriddal kapcsolatban, ha ez bajba sodor, de végül elvetettem az ötletet: az, hogy az elkövetőt sikerült olyan frusztrálttá tennem, hogy meg akarjon félemlíteni, nagy örömmel töltött el. – Ha valaki más vinné tovább az ügyet, kizárhatnánk a kockázatot.
− Mindig van kockázat.
− A beleegyezése nélkül is levehetem az ügyről! – kardoskodott Frohlander rá nem valló szilajsággal. Nem hatott meg túlzottan, de azért meghökkentem a kitartásán. Nem volt szokása sokáig fárasztani magát valamin, általában csak legyintett, és elvonult bagózni.
− De az oktalanság lenne. Komoly összefüggéseket fedeztünk fel. Az Astrid-vonal eredményeket hozott, maga is tudja. Ebben állapodtunk meg a legelején, nem?
− Csakugyan. De nem örülnék, ha még nagyobb bajba keveredne.
– Törekedni fogok rá.
Miután végre lezártam vele a beszélgetést, nyomban fogadnom kellett Annalina hívását, akinek csak röviden volt türelmem felvázolni a történteket, de az pont elégnek bizonyult ahhoz, hogy megtöltse a hétfői adás erre szánt öt percét. A támadás bizonyára sokallta érdekesebb témának ígérkezett, mint egy unalmas interjú az alany rendetlen nappalijában.
Illedelmesen megkértem Noakot, hogy vigye haza a kocsimat, a slusszkulcsomat pedig dobja be a postaládámba. A teázótól már nem volt messze a lakásom, odáig gyalog is el tudtam menni, de úgy voltam vele, hogy ha minden kötél szakad, megkérem apámat, hogy kísérjen haza.
A Teaház egy meleg és illatos helyiség volt. Nem volt sem túl tágas, sem túl forgalmas, de isteni teát főztek. A pulton fonott kosarakban állt a rengetegféle filter, a polcokat roskadásig pakolták a legkülönfélébb teákkal: az itallapon akadt kókuszos-mangós, boros-almás, de egyszerű citromos verzió is. A fejünk fölött levő kicsiny hangszórókból egy meglehetősen vacak countryszám szólt, odakintről beszűrődött az elhaladó autók kerekeinek nyikorgása, ahogy felpúpozták maguk előtt az újonnan lehullott havat.
Apám már ott volt, az ajtótól legtávolabb eső asztalnál ücsörgött, és épp ősrégi téglatelefonját nyomkodta, előtte két, gőzölgő bögre tea várakozott. Barna, hosszú kabátját a széke háttámlájára terítette, kerek szemüvegét az orra hegyére tolta, hogy jobban lássa a kis képernyőt. Ősz haja hullámos volt, és szabadon hagyta magas homlokát. Nem nézett ki annyinak, mint amennyi igazából volt. Rendkívül ügyefogyott hatást keltett norvégmintás pulóverében és két számmal nagyobb farmerében; úgy festett, mint egy elveszett gyerek. Ha belegondoltam, hogy ez az ember vetette rá magát egy tizennyolc éves, mellesleg nem éppen gyámoltalan lányra, elgondolkoztam, hogy a leányzó vajon hogyhogy nem röhögte ki.
Szótlanul leültem vele szemben. A táskámat letettem magam mellé, és a két tenyerem közé vettem a forró, rombuszmintás bögrét. Jólesett elgémberedett ujjaimnak a melegség.
– Szia, apa.
Apám meglepetten felnyösszent, kerek, ónszín szemei boldogan csillantak meg.
− Drágaságom!
Áthajolt az asztal fölött, hogy homlokon csókolhasson. Megleptem azzal, hogy milyen készségesen nyújtottam felé a fejemet, és saját magamat is. Talán az okozta, amit Hjulström mondott róla – hosszú évek után most vált világossá számomra, hogy apám, minden hibája ellenére nem érdemli meg a haragomat. Már rég megfizetett a vétkeiért, nem szabadott ily mértékben magára hagynom.
− Bocs, hogy késtem – szabadkoztam. – Volt egy kis zűr.
− Zűr? Hogy érted? És mitől csupa piros a nyakad? Szűz Mária, valami baleset ért?!
− Nem… nem baleset. – Belekóstoltam a teába. Kellemesen kesernyés íze volt, talán gránátalmatea lehetett. – Fejbelőttek egy paintball puskával. – A hír hallatán apám arca teljesen elszíntelenedett. Már-már aggódni kezdtem az egészsége miatt. – Csak festékgolyó volt, nyugodj meg!
− Hogy nyugodhatnék?! Kicki, miért teszel ki minket ennek? Tudtam, már akkor, amikor elhatároztad, hogy rendőr leszel! Tudtam, hogy idő előtt fogok elpatkolni, mert szívrohamot kapok!
− Ne reagáld túl. – Félresimítottam egy, az arcomba lógó, csapzott hajtincset. Nem festhettem valami rózsásan.
− Én semmit sem reagálok túl! A lányomat tarkón lőtték! Ezek meg akarnak ölni!
− Ez a szakmámhoz tartozik. Ha mindenki berezelne, miután egy kicsit meglegyintik a kemény legények, az ország tele lenne gyilkosokkal, gengszterekkel és drogosokkal.
Apámat ez nem nyugtatta meg túlságosan.
− És kiderült, hogy ki volt az a mocsok? Elkapták?
− Tudom, ki volt. Az, aki után nyomozunk. – Óvatosan megtapogattam a kitüremkedést a nyakamon. Az érintés fájó nyilallást eredményezett. – Az Astrid-ügy a kulcs.
− Nem akarod átadni az ügyet valaki másnak? Csak kérdezem.
− Bolond is lennék. Nélkülem sosem oldódna meg az ügy, méghozzá a sok-sok elszórt, apró nyom miatt. Nüánsznyi, mégis hasznos félinformációk. – Mutatóujjammal az asztalra böktem, és néhány apró kört formáltam, öntudatlanul is szemléltetve a mondottakat. – De nehezen értelmezhetők, ha az ember nem ismeri a részleteket. Én jobban átlátom ezt az egészet bárki másnál, azért, mert ismertem Astridot.
Apám tétován a kézfejemre simította a tenyerét.
– Értem, drágám, de vigyázz magadra. És ne meséld el ezt anyádnak! Nem viselné jól.
Elmosolyodtam.
− Még mindig félted őt?
− Mindig. Ez már nem fog változni. – A teájáért nyúlt, és citromlevet csöpögtetett bele az asztalra készített üvegcséből. – De hogyhogy ilyen kedves vagy velem? Máskor…
Megráztam a fejem.
− Ne firtassuk. Bonyolult az egész.
– Mi történt? – faggatott. – Kérlek, Kicki, ne titkolózz megint! Ha tudnád, mennyit idegeskedem miattad…
– Elég sok bajom van… Többek közt találkoznom kellett Hjulströmmel is.
Apám ezt hallva kétszer akkorára fújta fel magát. Alapjában véve jámbor ember volt, de a nevelőapám említésére fellángolt a tekintete.
− Az a pokolfajzat! – sziszegte. – Tudtam én, úgy tudtam…
− Mit tudtál?
Azonnal visszavett a lendületéből.
− Igazából, ezért hívtalak – dünnyögte a bögréjével babrálva. – Mindenhol azt szajkózzák, hogy példátlanul elszánt vagy. Annalina Krosby egyenesen azt mondta abban a műsorban, hogy ez neked létkérdés.
− Mindig nagy szavakat használ, de kivételesen igaza van.
– Jól végzi a munkáját.
– Nekem eleinte elég ellenszenves volt. De végül is, egész jó szándékú. – Rágyújtottam egy cigarettára. Rám vallóan gyorsan túltettem magam a rémületen, de az az egy szál cigi nagyon kellett. – Astrid ügye tényleg nagyon fontos nekem.
Apám tekintetén a bűntudat árnyéka szaladt át, amit – már csak a munkámból adódóan is – bárki szemében képes voltam azonnal felismerni.
− Mi az, amit nem mondasz el, apa? – szegeztem neki a kérdést. Hangom és viselkedésem már nem egy szerető lányé, hanem egy nyomozóé volt.
− Én… nem voltam teljesen őszinte – ismerte be elesetten. Olyan volt, mint egy őz, ami rémülten bámul a közeledő autó fényszórójába. – Aznap este nem te és Elsa láttátok utoljára a barátnődet, hanem én.
A teásbögre alja halkat koppant, ahogy szinte visszaejtettem az asztalra. A rajtam eluralkodó döbbenet erősebb volt a lövéskor érzett sokknál, mellbevágóbb volt még annál is, mint amikor festékes ujjaimra meredtem, és egy percig azt hittem, végem.
− Ezt fejtsd ki részletesebben, kérlek.
− Rendben, de kérlek, hallgass végig – kérte apám, idegességében végigszántotta a haját hosszú, csontos ujjaival. Nem nézett a szemembe, de nem is kellett, anélkül is tudtam, hogy borzalmasan feszeng, és nehezére esik beszélni a dologról. Nem véletlen nem mondta el ezt tizenhat évig. – Nem azért nem árultam ezt el eddig senkinek, mert bármi takargatnivalóm lenne.
− Hát akkor?! Beszélj, apa! – parancsoltam rá, bár egy pillanat erejéig lobbot vetett bennem a folytatástól való félelem. Azt állítja, nem sáros… de akkor miért titkolózott eddig?
Nyeltem egyet. Hidegfejűnek és elfogulatlannak kellett maradnom, de tény, hogy az ember nem szívesen tud meg terhelő dolgokat az édesapjáról, még ha évekig nem is akart tudomást venni róla. A sors fintorának tekintettem, hogy pont akkor kell ilyesmiknek kiderülnie, amikor elhatározom, hogy jobbítok a viszonyomon vele.
− Aznap este láttam őt a Brännkyrkagatanon. Rögtön azután, hogy kirohant a házból. Biztos, hogy ő volt… égnek álló haj, bőrholmik, és azt hiszem, egy tetoválás is volt a nyakán.
− Egy villám.
− Igen. Azt hiszem, az… De este volt. Nem láthattam mindent. Szóval… akkor ért véget a műszak. Gondoltam, viszek Elsának egy kis sárga rózsát. Tudod, hogy mennyire szereti. Arra gondoltam, talán örülne neki…
− Tudom, apa. – Nem állítom, hogy nem melengette meg a szívemet a tudat, hogy apám még mindig szerelmes az anyámba, és hogy akkor este is azért téblábolt az utcánkban, hogy visszahódítsa őt. Megindítóan mulatságos volt őt elképzelnem, ahogy a kezében egy újságpapírba csomagolt rózsaköteggel, gyerekes reménykedéstől kerekre nyílt szemekkel ácsorog a házunk előtt, tudva, hogy anyám jelenleg egy kicsit sem veszélytelen emberrel él. – Mit láttál?
− Astrid menekült… nagyon rémültnek tűnt. Az utca túloldalán futott, én még nem mentem át. Felismertem őt, és köszönni akartam neki, hiszen ismertem, tudtam, hogy a barátod, de aztán rájöttem, hogy valami nincs rendjén. Elfutott egészen az utca végéig, és ott aztán elé vágott egy autó.
− Mi… milyen autó? – A szemeim előtt megjelent a kép, ahogy Astrid lélekszakadva fut, a homlokán veríték csillog, és a máskor oly állhatatos arcon rettegő kifejezés ül…
Összefacsarodott a szívem.
− Egy szép kocsi – felelte apám. – Egy fekete terepjáró. Hirtelen lefékezett, és kiugrott belőle egy férfi.
− Láttad az arcát?
− Messze voltak. Nem mertem odamenni, de láttam, hogy a barátnődet elkapja az az ürge. Megpróbált ellenállni, de a férfi valami sokkolót nyomott a nyakához, amitől ártalmatlanná vált. Bedobta a hátsó ülésre, aztán ő is beült. Felém hajtott, de azt hiszem, nem vett észre, mert lebuktam egy ott parkoló autó mögé. Borzalmas… egyszerűen borzalmas volt!
– Én most komolyan nem tudom, mit mondjak…
– Tudom, és meg is értem.
– Érted a fenét! – rontottam neki felbőszülten. – Van fogalmad róla, mit csináltál?!
– Tudom, persze, tudom, és rettenetesen röstellem – motyogta, szégyenében a kezei mögé rejtette az arcát. – De Istenemre mondom, nem mertem róla beszélni. Bocsáss meg!
− A francba vele! A bocsánatkéréseddel is! Miért nem mondtad el ezt tizenöt éve?! Ugyanennyibe telt volna akkor is! Lehet, hogy ha ez idejében kiderül, sikeresebb lett volna a nyomozás! Talán megtalálják élve! – Ebbe még belegondolni is oly mértékben fájdalmas volt, hogy belém rekedt a soron következő lélegzetvétel, eleve is lüktető fejembe éles fájdalom hasított. – Au. – A homlokomra tapasztott tenyerekkel hátradőltem, és megpróbáltam normalizálni a légzésem ütemét.
− Féltem! – nyögött fel apám. – Féltem, hogy engem is belevonnak! Arról hírlettem, hogy fiatal lányokat fogdosok és molesztálok… Ha egy mondatban említenek egy tizenhét éves lány eltűnésével… akkor… akkor mi lett volna velem? Lehet, hogy rám kenték volna! – Az ujjai fölött kipillantva az arcomra lesett, hogy lássa, hogy reagálok. Bár a lelkemben vihar dúlt, az arckifejezésemet sikerült meghagynom abban a lesújtó, rideg formában, mint amit szántam neki. Szóval apám gyávasága és önzése is közrejátszott abban, hogy semmi sem lett a régi nyomozásból… Ámde az becsülendő volt, hogy legalább most színt vall, látva, hogy a lánya mennyire függője ennek a kihűlt esetnek. – Sosem mostam volna le ezt magamról, szívem, soha. Ha rám kenik… és tudod, hogy nem mindig veszik a fáradságot, hogy ráleljenek az igazi tettesre… Akkor nekem végem.
Percekig szótlanul néztünk egymásra. Azt fontolgattam magamban, hogy miként reagáljak minderre; firtassam tovább a gyávaságát, vagy lépjek túl, és gyakorlatiasan a látottakról faggassam? Nem volt könnyű döntés, emellett a fejem is majd’ szétrepedt, a gyomromban mintha hatalmas, szikes sziklák görögtek volna jobbra-balra.
− Megjegyezted a kocsi rendszámát? – kérdeztem.
− Felírtam a noteszembe. Először hívni akartam a rendőröket, de aztán… na, tudod. – A kabátzsebéből előcibált egy szakadozott kötésű, aprócska noteszt, melynek borítóján egy róka elnagyolt rajza volt. Kiskoromban sokat nézegettem apám jegyzetkönyvét, amibe a bevásárolnivalót, vagy más egyéb, piszlicsáré dolgokat jegyzett fel, mivel a memóriája sosem volt az igazi. Szerettem végigpörgetni a zizegő lapokat, olykor bele is firkáltam egy kiskutya vagy nyúl ügyetlen kiadását, és utána izgatottan lestem, vajon apám mit fog szólni, amikor rájuk akad. Mindig megdicsérte őket, bármilyen esetlen firkálmányok voltak is.
Megnyalta az ujját, és körülményesen fellapozta az apró könyvecskét. A sárgás színű papíron egy rendszám sebtében felírt, elmaszatolódott betűi és számai feketéllettek.
RGN 528
− Ezt elteszem, ha nem gond. – A válaszát meg sem várva zsebre vágtam a noteszt. – Nagyon fontos támpontot jelent.
− Komolyan? – Összetette a két kezét, mintha imádkozna. – Ennek örülök. Próbálom feleleveníteni a részleteket, de egyszerűen… nem akar sikerülni.
− Azt mondd, amire emlékszel. – Elővettem a telefonomat, és bekapcsoltam rajta a hangfelvétel funkciót. – Ismételd el, kérlek, hogy milyen autót láttál.
− Egy nagy, újnak tűnő, fekete terepjárót.
− És a vezetőjét nem láttad?
− Sajnos nem. De nem volt öreg, az biztos – tette hozzá abbéli kétségbeesett reményében, hogy ez számít valamit. Számított is.
− Mondd el az egész történetet, az elejétől a végéig. – A teásbögréje mellé csúsztattam a telefont, tekintetem az övét kereste. Csak nagy sokára nézett a szemembe.
− Jó. Rendben – egyezett bele kissé ódzkodva. Nem volt hangulatom ahhoz, hogy a kelletlenségét firtassam. – De… van még valami, amit tudnod kell.
− Még valami? – szisszentem fel. Semmi kedvem sem volt a hangszínemen és a modoromon idegesíteni magam, főleg az aznapi események után, hiszen voltaképp fejbelőttek, és azt is sikerült megtudnom, hogy apám éveken keresztül kulcsfontosságú információkat tartott titokban.
− Nem te vagy az első, akinek beszéltem erről – folytatta, a térdeit összeszorította, mintha fájdalmai lennének.
− Hanem ki?
− Nagyjából… nagyjából tizenhárom éve megkeresett egy nő. Azt mondta, magánnyomozó, és arról az estéről kérdezett. Hogy hol voltam, meg ilyenek.
− És neki beszéltél?
− Igen, de…
− Neki beszéltél, de a hivatalos nyomozóhatóságoknak nem?!
− Tudott róla, hogy ott voltam – mentegetőzött apám. Konzekvensen kerülte a pillantásomat, hol a szomszédos asztalnál ülő, jegyzeteibe temetkezett egyetemistát, hol a fejem fölött lógó csillárt fixírozta. – Először persze tagadtam, de aztán felhozta azt a régi esetet… a lánnyal… és azt mondta, közölni fogja a hivatalos szervekkel, hogy egy ember, egy meg nem nevezett tanú látott engem aznap este, ha nem beszélek. Szó szerint azt mondta: „Látták magát aznap este arrafelé ólálkodni.”
− Na és ki volt ez a nő? Bemutatkozott, ugye? – Az egész ügy kezdett egyre furcsább lenni. Valaki felbérelt volna egy magánnyomozót Astrid ügyének felgöngyölítésére, a lány eltűnése után majdnem három évvel?
Egyvalami biztos: hatalmas öngól lett volna kihagyni ezt a találkát az apámmal.
− Nem. Azt mondta, nem köteles.
− Igenis köteles lett volna, ha tényleg magánnyomozó lett volna! Jóságos ég, miért nem voltál képes ezt elmondani nekem?! Legalább nekem, az istenverte kölyködnek!
− Tudod, hogy miért!
− Ó, hát persze, hogy tudom – vetettem oda, visszatérve korábbi hideg hangnememhez. – Felesleges tovább magyarázkodnod.
− Kicki, kérlek…
− Csak mondd tovább, jó? – hessentettem el a rimánkodását.
− Nem is tudom… Nem nézel ki túl jól. Haza kellene menned. Folytathatjuk később is…
− Apa, tudjuk le most. Ne maszatoljuk szanaszét ezt a szart, oké? – Nem akadt fent a szóhasználatomon. – Tehát az a nő azt állította, talált valakit, aki látott téged akkor este?
− Igen, azt.
− És te elhitted? – Nem mintha nem tudtam volna apámról, hogy nem egy lángelme.
– Elég meggyőző volt. Tudod, hogy nem értek az ilyesmikhez… megrettentem… Az a nő szinte a torkomnak ugrott.
Megpróbáltam végiggondolni, amit eddig elmondott. Szóval megkereste egy nő, aki nem valószínű, hogy valóban magánnyomozó volt… És mivel semmiféle hírt nem kaptak az ügyben nyomozók Astriddal kapcsolatban, magánforrásokból sem, még inkább gyanítható volt, hogy közel sem magánnyomozásról volt ott szó. Ha a nő tényleg egy megbízott detektív lett volna, és egy ilyen fontos részletre derített volna fényt, akkor rövid úton értesítette volna róla a hivatalos szerveket, elvégre jócskán valószínűbb a nyomozás sikeres kimenetele, ha a nyomozóhatóság eszközei is kéznél vannak. Az, aki megkereste az apámat, nem lehetett hivatásos magánnyomozó.
Itt persze több opció is felmerül, legfőképp a nő kilétét tekintve. Olyasvalaki lehetett, akinek köze volt Astrid eltűnéséhez? Vagy valamelyik barátja?
− Nyilván blöffölt a tanúval kapcsolatban – mondtam. – Csak próbára akart tenni. Blöffölt, és te elhitted.
− Azt akarta, hogy mondjak el mindent. Nagyon határozott volt. Célratörő. Mint aki meg van arról győződve, hogy én csináltam valamit Astriddal. – Mélyet sóhajtott. – Igen, tudom, hogy hülye voltam. Több soron is borzasztóan hülye.
− Ugyan, nem tudhattad, kivel beszélsz. – Én pedig nem tudtam, miért próbálom enyhíteni a lelkiismeret-furdalását. Valószínűleg azért, mert a szemeibe nézve őszinte aggodalmat láttam a lánya iránt. Mert bűntudatom volt az éveken át tartó, fagyos viselkedésem miatt, amihez egy Hjulströmmel való, felkavaró találkozás kellett, hogy felismerjem, micsoda ostobaság. – Igazából nekem sincs ötletem, hogy ki lehetett. Emlékszel a külsejére?
Elkeseredett próbálkozás volt, ismerve apám csapnivaló emlékezőképességét. Azonnal láttam az arcán, hogy képtelen lesz felidézni a nő pontos kinézetét.
− Fiatal volt, nagyon fiatal. Sovány. És szőke, elég rövid hajú. Ha lenne egy kép róla, lehet, hogy felismerném…
− Vékony, fiatal, szőke, rövid hajú nő. Jó. Kösz, apa. – Felkaptam a mobilomat, leállítottam a felvételt, és beledobtam a táskámba. Sietősen felkeltem az asztaltól, bár a hirtelen mozdulattól kissé megszédültem. – Figyelj – léptem oda hozzá, a kezemet a vállára tettem. Esetlennek és mesterkéltnek éreztem a viselkedésemet, de nem tudtam, mit mondhatnék vagy tehetnék. – Tuti, hogy valamikor be fognak idézni. Azt, amit most elmondtál, már jóval korábban el kellett volna, de szerintem, ezt nem kell elmagyaráznom.
Apám mélán rázta a fejét. Nagyon rosszul esett ilyen elkámpicsorodottnak látnom őt, de hát erre is gondolnia kellett, mielőtt eldöntötte volna, hogy kitálal.
− De nem fognak meggyanúsítani – szögeztem le. Elhatároztam, hogy ennek érdekében minden követ megmozgatok majd.
− Rendes tőled, kicsim, de ezt nem tudod elkerülni. – Kiitta a maradék teáját, és felkelt a székéből. Fáradt mozdulatokkal magára öltötte a kabátját, amire már ráfért volna egy mosás, és naftalinszagot árasztott. – Az is lehet, hogy azt mondják majd, én találtam ki az egészet.
− Nem fogják azt mondani. Én sem mondanám.
Összeszedettebb is lehetett volna a vigaszom, de a folytatás megrekedt bennem. Tudtam, hogy nem hazudna nekem ilyesmit, mert az apám, és azt is tudtam, hogy most is csak azért vette rá magát, hogy színt valljon, mert látta Annalina riportjaiból, hogy milyen fontos nekem az Astrid Jönsson-ügy. Kétségtelen volt, hogy nem csak kitalálta ezt az egészet, már csak azért sem, mert ahhoz sosem lett volna elég fantáziája. És persze ott volt a rendszám is: ha Olle lefuttatja a nyilvántartásban, és csakugyan egy fekete terepjáróhoz tartozik, akkor már tényleg nem kérdéses apám igazmondása.
Összeszedelődzködtem, és egyre erősödő fejfájásomra hivatkozva elbúcsúztam tőle. Mielőtt a székemet betolva távoztam volna, ismeretlen indíttatásból feltettem egy kérdést, aminek semmi köze sem volt Astridhoz.
− Miért támadtad le azt a lányt? – A kérdés úgy hangzott, mint egy csalódott kislány faggatózása, mikor rajtakapja az apját, ahogy az a fa alá teszi a karácsonyi ajándékot, és rájön, hogy sohasem a Mikulás ette meg a neki kikészített süteményt.
Apám félrenézett, keskeny ajkait összeszorította.
− Mert magányosnak éreztem magam. Úgy éreztem, senki sincs, aki figyelne rám. Anyádnak rossz korszaka volt… téged nem akartalak untatni a problémáimmal, hisz alig voltál tizenkettő… Az a lány pedig kedves volt. Érdeklődő. És csinos. Nem tudom, mi ütött belém… Azt hittem, talán érdeklem. De nem akartam bántani, én nem…
Feltettem a kezem, jelezve, hogy nem kell mentegetőznie. Az mindig is világos volt előttem, hogy nem akarta megerőszakolni a lányt, mellesleg nem is tudta volna, mivel a lány maga profi hapkidós[1] volt.
Még egyszer elköszöntem apámtól, és a kabátomat becipzárazva az ajtó felé vettem az irányt.
1997. 02. 20.
A lányöltöző legfélreesőbb sarkába húzódott, ruhái összehajtogatva szomorkodtak a padlón (csak ott jutott neki hely), télikabátját az értékeire terítette, hogy ne látszódjanak. Összegumizta seszínű haját, majd Astrid felé fordult, aki az öltöző egyetlen tükre előtt állt, befurakodva Pia és egy másik lány elé. Óvatosan kipattintotta orrpiercingjét, és az ajkát biggyesztve belekotort felzselézett tincseibe, ezzel elérve, hogy azok még inkább égnek meredjenek.
− Hé, most már odamehetnénk mi is? – csattant fel Pia. Astrid a szeme sarkából olyan hervasztó pillantást vetett rá, hogy a nagyszájú lány rögvest behúzta a nyakát.
− Kers, nem akarsz idejönni? Fent kicsit feláll a hajad, megigazíthatnád, ha akarod – szólt hátra, teljességgel figyelmen kívül hagyva a zúgolódókat. Erőteljesnek és szikárnak tűnt a fekete rövidnadrágban, ami szabadon hagyta vékony, ám edzett lábikráit. A póló túl nagy volt rá, kivágása mélyre bukott, közszemlére téve előreugró kulcscsontját.
Kerstin gondosan a felkarjára igazította tornafelsőjének ujját, hogy az elfedje az ott éktelenkedő lilásfekete foltot. Hjulström előző nap este olyan erősen megszorongatta, hogy ujjai nyomot hagytak a lány porcelánfehér bőrén.
− Inkább megvárlak kint. – Megeresztett egy bizonytalan mosolyt a lány felé, és kitipegett a zsúfolt öltözőből, ahol többen is úgy méregették, mintha fertőző lenne. Astrid Jönsson barátjának lenni hálás dolog volt, egyben ok arra, hogy a legtöbben tartsák tőle a négy lépés távolságot.
A korszerű sporteszközökkel felszerelt tornaterem egyelőre még kongott az ürességtől, Kerstin volt az első érkező. A sorakozóvonal felé tartva észrevette, hogy lóg viseltes tornacipőjének fűzője, így leguggolt, hogy bekösse. Karjait és lábszárát libabőr verte ki az egyik véletlenségből nyitva hagyott ablakon besüvítő, téli fuvallat miatt.
− Helló, Kerstin! – Charlotta Parmander barátságos, vidám hangja bezengte a termet. A lány többnyire szívélyesen viselkedett vele, főleg akkor, amikor Astrid is a közelben volt. Kerstinnek beletelt egy kis idejébe, amíg megértette, miért. – Minden oké?
Kerstin felnézett a rövid hajú, sudár lányra. Ismételten megállapította, hogy Astrid stílusa cseppet sem illik Charlottához. Kerek arca és csücsöri ajka egyszerűen sehogy sem tudta volna azt a fenyegető hatást kelteni, ami Astridtól oly magától értetődően és természetesen jött.
− Megvagyok, köszi.
− Remélem, nem megyünk ki iskolakört futni. Most komolyan, is-ko-la-kör. Ki találta ki ezt? Lelőném. Szívesebben kosárlabdáznék. A nővéremmel játszottunk pár kört a hétvégén, totál fel vagyok pörögve! Jannike jó játékos, de lenyomtam, huszonöt-tizennyolcra.
− Hú…
− Tervezek jelentkezni a megyei válogatóra. – Hirtelen elcsendesült. A tornaterembe Astrid lépett be, olyan arckifejezéssel, mintha véletlenül tévedt volna arra, és csak úgy, unalmában, belerúgott az egyik zsámolyba. – Szia! Gyere ide hozzánk! – integetett oda neki Charlotta.
A punklány ráérősen odasétált hozzájuk, a kezeit zsebre tette. Kerstin nem lepődött meg azon, hogy barátnője reakció nélkül hagyta Charlotta kedvességét, az egyetlen furcsa dolog az egészben csupán csak az volt, hogy ez a szőke lányt egyáltalán nem kedvetlenítette el a további ostromtól.
− Mi az, kicsi szecska? Rosszkedvűnek tűnsz. – Vállával finoman meglökte Kerstinét.
− Én is ilyen letört lennék, ha engem is mindenki tizenkét évesnek nézne. – Nelly Rasmussen irritáló, széles lómosollyal lépett oda hozzájuk, oldalán Oliverrel és egy szemüveges fiúval, akinek salátadarabok ragadtak a fogai közé. – Bár amilyen csövesszerkókat hord, ha lennének mellei, se látszódnának.
Kerstin vérvörösre pirult, ajkait megszégyenülten szorította össze. Karba tette a kezeit, ezzel teljesen eltakarva a mellkasát.
Astrid fél testtel a banda felé fordult, egyik fekete szemöldöke a homloka irányába moccant.
− Mondtál valamit? – kérdezte olyan hidegen, hogy még Kerstin is beleborzongott. – Vagy lónyerítést hallottam? – A füléhez emelte a jobb kezét. Pillangó alakú fülbevalója kicsit ferdén állt a fülcimpájában. – Nyihaha. Igen, határozottan. Kers, van nálad egy kis zab? A paci megérdemel egy kis abrakot.
Charlotta elfojtott egy mosolyt. Oliver kötelességtudóan pókerarcot vágott, míg a másik fiú krahácsolva igyekezett visszafogni nevetőgörcsét. Mielőtt azonban bárki megszólalhatott volna közülük, egy éles hang hasított a tornaterem csendjébe: Pia Torvik, aki ebben a pillanatban ért oda hozzájuk, szokás szerint nem hagyta szó nélkül a hallottakat.
− A vasalódeszkák kitartanak egymás mellett! Milyen édes! Na, majd szóljatok, ha kell melltartó, a hetedikes húgom kinőtte a régieket.
Még Nelly és Oliver is meglepődtek a köpcös Pia bátorságán. Magának Astridnak egyikük sem mert nyíltan nekitámadni.
A punklány úgy nézett le Piára, mint egy éti csigára.
− Tudod, egy golflabda – rámarkolt az egyik mellére, ami épp csak egy kicsivel volt nagyobb Kerstinénél –, sokkal strapabíróbb egy böhöm nagy strandlabdánál. – Másik kezével erélyesen Pia dundi keblei alá suhintott, amik ettől megrázkódtak alulméretezett melltartójának fogságában. A társaság kitartása itt megtört: Charlotta, Oliver és a szemüveges fiú egyszerre kacagtak fel, harsogón, levegőért kapkodva. Pia kivételesen megszólalni sem tudott, orcái lángokban álltak. – És még valami: fogd be azt az ólajtó szádat, Torvik, különben még a végén le talállak lökni a fönti lépcsőről. Vagy inkább gurítani. − Jelentőségteljesen végignézett a lányon, majd immáron mosolytalanul karon fogta barátnőjét, és beálltak a tornasorba.
9. rész >>
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése