2020. november 13., péntek

Astrid XIII/2.




Kerstin és Noak folytatják utukat Észak-Svédország hideg, hóval befútt vidékein, ezúttal Harnösandba, az Astrid-ügy egy újabb alakjának nyomában járva. Fény világlik az alagút végén, ugyanakkor sohasem lehetnek biztosak benne, hogy nem csupán délibáb - és ez Kerstin életének sok más aspektusára is igaz.

És vajon mi történt pontosan ott a brännkyrkagatani lakásban, Astrid eltűnésének éjjelén?


"– Meg kell értenie… nem volt más választásom.

– Nem kell megértenem semmit. Ez csak egy a lehetőségeim közül." 


13/2.


Megállás nélkül hajtottunk Härnösandig, ami kétórányira feküdt Östersundtól. Nem sokat beszélgettünk: én a telefonomat nyomkodtam, Noak csendben vezetett. Végighallgattuk a híreket, lement valamilyen beszélgetős műsor is, amire egyikünk sem figyelt, aztán már csak a GPS csipogott.

– Remélem, hazajutunk még ma – törte meg a csendet társam. Gyors pillantást vetett a GPS-re, ami Gronhag kiskereskedése felé kalauzolt minket. – Ellinornak azt mondtam, hogy csak egy nap, és ha Thorsten még tovább maradna rá…

– Thorsten tulajdonképpen micsoda?

– Egy fenevad. – Hosszasan rádudált egy biciklisre, aki a szabályokra fittyet hányva begurult elénk. – Házőrző.

– Az jó. – Nem firtattam tovább a Thorsten-témát. – A terv szerint hazamegyünk. Kikérdezzük Gronhagot, utána irány Stockholm.

– És ha ez a Gronhag valami olyasmit mond, ami ennél is tovább vezet? A nyakunkba vesszük az országot?

– Az esetben felhívod Ellinort, és közlöd vele, hogy Thorsten, vagy ki, kicsivel tovább mulattatja. Ennyit biztos kibír.  

– Igenis – kuncogott a tisztelgés jelét mutatva, mire rácsaptam a combjára.

Bő húsz perc múlva ráakadtunk Gronhag növénykereskedésére. A bolt kissé régimódi épülete egy rövid, magánházak által szegélyezett utca végén állt, a mellette elterülő kertet egy deszkákból összeszegelt, magas kerítés vette körül. Maga a bolt csupán fél órája volt nyitva; fehér fény világolt a szurtos ablakok mögött.

Én mentem előre. Habozás nélkül nyomtam le a hideg kilincset, balomban már előkészített jelvényemet szorongatva. Ahogy vártuk, senki sem tartózkodott odabent a boltoson kívül, aki egy nyurga, ösztövér férfi volt, ránézésre nem több negyvenöt évnél. Sötétvörös, már-már feketébe hajló, göndör haját rövidre vágatta, komor, sovány arcát nyírásra szoruló körszakáll tette még barátságtalanabbá.

Sötét tekintete azonnal ránk villant, amint beléptünk a helyiségbe. A pult szélére dobta a könyvet, amit érkezésünkig olvasott, és felemelkedett támlátlan székéről. Körös-körül magas polcok álltak, rajtuk vetőmagos tasakokkal, növényvédő szerek flakonjaival és virágföldes zsákokkal, a mennyezetről műanyag cserepek lógtak alá, bennük vérszín szirmú, fanyar illatú muskátlikkal és távolról kövér, vörös kukacoknak tűnő szépcsalánnal.

Lehajoltam, hogy kikerüljek egy alacsonyan himbálódzó virágcserepet, és megközelítettem a pultot.

– Jó napot – köszönt a férfi mormogó, gyanakvó hangon. Bizonyára sejtette, hogy nem vevőkkel van dolga.

– Üdvözlöm. Sebastian Gronhagot keressük.

– Ha megmondják, miért, megmondom, hol van.

– Lindholm és Solberg nyomozók vagyunk a stockholmi főkapitányságról – kapcsolódott be a beszélgetésbe társam is. –  Szeretnénk feltenni neki néhány kérdést egy 1997-es eltűnési ügy kapcsán.

– Ha olyan régi, miért vannak itt? Pláne Stockholmból? Az kicsit messze van ahhoz, hogy unalmukban körbeszaglásszanak – válaszolta a férfi gorombán, miközben visszaereszkedett a székére, és maga elé húzta a könyvét, egy Läckberg kötetet. Nem kerülte el a figyelmemet a fehérre fakult forradás, mely a homlokától a bal füléig húzódott, árulkodó nyomként.

– Nem unalmunkban tesszük. – Ugyanolyan lekezelő modorban szóltam hozzá, mint ahogy ő hozzánk. – Ez a munkánk, Gronhag úr.

– Nem mondtam, hogy az vagyok.

– Ugyan már, hagyjuk ezt. Tudom, hogy maga az. – Noak nem kérdezte, honnan veszem ezt, ő is felfigyelt a sebhelyre a férfi homlokán. Gronhag arckifejezése, ha lehet, még ridegebbé vált. – Nos, most, hogy ezt tisztáztuk, szíveskedne felelni néhány kérdésünkre?

– Mit akarnak tőlem?

– Csak válaszokat. Példának okáért, meg tudná mondani, hol volt kilencvenhét, május tizenhetedikén, este nyolc és tíz óra között?

– Mi? Ez biztos valami vicc.

− Biztosíthatom, hogy nem az.

− Azt talán nem akarják megkérdezni, hogy hetvenöt, december kilencedikén mit ettem vacsorára?

– Uram, semmi szükség a gúnyolódásra. – Noak megpróbálta bevetni megnyugtató, bizalomkeltő modorát. – Csak a munkánkat végezzük.

– Azért feltételezzük, hogy emlékszik arra az estére – szóltam –, mert az a nap egy kivételes nap volt. Nem csak egy, hanem jó pár ember számára. Tudja, egy volt Hjärta-tag irányított el minket magához. Azt mondta, hogy maga hírhedt drogcsempész volt, és azon az ominózus estén megbízást kapott arra, hogy elfogjon egy tizenhét éves lányt, név szerint Astrid Jönssont.

Mindketten elsápadtunk, amikor kiejtettem a nevet: ő rémületében, én a feszültségtől. Ahogy arra számítani is lehetett, a férfi azonnal vad tagadásba kezdett.

– Csempész? Csempész?! Én?

– Úgy van, és volt Hjärta-tag.

Gronhag felpattant, és felháborodottan a pultra csapott.

– Rágalom! Évek óta birtoklom ezt a kereskedést, becsületes munkából élek!

El tudom képzelni.

– Ez mind rendben van, Gronhag, de engem pillanatnyilag jobban érdekel az autója. Egy fekete terepjárója van, ha nem tévedek.

– Miért érdekli a kocsim magát?!

– Azt elég, ha én tudom, aztán ha szükséges, megtudja maga is.

A boltos felhorkant. Olyan svunggal viharzott el mellettünk, hogy kis híján fellökte Noakot. Feltépte a bolt ajtaját, kulcsát menet közben cibálta elő a farzsebéből.

– Az ész megáll…

Szótlanul követtük, a fűtött helyiségből kilépve azonnal csontig átjárt minket a könyörtelen hideg. A boltos megforgatta a kulcsát a fakerítésbe hasított ajtó rozsdás zárjában, és mogorván betessékelt minket rajta. A kertben néhány fóliasátor púposodott, melyek a rájuk fagyott hó súlya alatt roskadozva hevenyészett kis igluknak tűntek, a kerítés mentén atlaszcédrusok sorakoztak hatalmas, mintás virágkaspókban. Az udvar leghátsó részében, egy kimondottan parkolónak kialakított helyen egy megkopott festésű, de egyértelműen fekete terepjáró állt.

– Lefogadom, hogy stimmel a rendszám – súgtam oda Noaknak.

– Én is. – Gronhagra nézett. – Nem bánja, ha megvizsgáljuk az autóját?

A férfi nem mondott semmit, csak bosszúsan előretrappolt, a kocsibejárót megcélozva. Ahogy gondoltuk, az autó rendszámtábláján az a betű-és számsor szerepelt, mint amit apám leolvasott róla Astrid eltűnésének estéjén.

„Hát tudom, hogy Racketot elkapta valami állat…”

– Ez az autó az öné? – tudakolta Noak, aki mögöttünk jött valamivel lemaradva.

– Nem, munkacélokra kaptam még régen. Nem az én nevemen van.

– Hanem Ludvig Kaskén.

– Bárki is az, csak névről ismerem, nekem ez nem sokat mond.

– És azt tudja, hogy már rég meghalt?

– Meghalt? – Gronhag arcán őszinte meglepődés tűnt fel. – De hát hogyan?

– Agyonszurkálták.

– Az nem jó. De mi közöm van nekem ehhez?

– Csak az, Gronhag úr, hogy az autóját, és azzal együtt magát, látta egy szemtanú kilencvenhétben, amint rátámad Astrid Jönssonra, és megpróbálja elrabolni őt. – Mindenfajta érzelem nélkül közöltem vele a vádat, hidegebbnek éreztem magamat belül, mint a téli szelet. – De Astrid ellenállt, és a feszítővasával úgy képen vágta, hogy maga moccanni sem tudott.

Gronhag úgy festett, mint aki alatt beszakadt a talaj.

– He? Mi? Azt sem tudom, miről beszél!

– Nem tudja? Tényleg?

– Jogom van hallgatni! – acsarkodott egészen közel hajolva hozzám. – Maguknak viszont nincs joguk zaklatni engem! Főleg nem ilyen légből kapott hülyeségekkel!

– Jogunk van kérdéseket feltenni – válaszoltam lassan, tagoltan, elegendő időt biztosítva a szavaim felfogására, amiket mellesleg nem terveztem megválogatni –, úgyhogy most megkérdezem: mivel magyarázná azt, hogy ez az autó, és pontosan ez az autó megfordult ott és akkor, és hogy a maga ocsmány pofáján ugyanannak a pajszernek a nyoma látható, mint ami egy olyan emberén is, akit akkor Astrid ugyanúgy megütött vele?

Láttam rajta, hogy valami durva visszavágáson töri a fejét, a fogai megcsikordultak.

– Meg kell értenie… nem volt más választásom.

– Nem kell megértenem semmit. Ez csak egy a lehetőségeim közül.

Gronhag belerúgott az egyik virágcserépbe.

– Az ember azt hinné, tizenöt év után ez már nem kerülhet elő! – dühöngött.

– Egy szemtanú látta magát a Brännkyrkagatanon – világosította fel Noak. – Pontosabban szólva, a szolgálati autóját.

– Hát, jó sokáig csöndben volt az a tanú.

– Ez előfordul. Megkérdezhetem, mióta nem dolgozik a Hjärtának? Vagy talán még mindig…

– Ugyan már, dehogy dolgozom nekik!

– Miért nem?

– Miért nem, miért nem! – kántálta Gronhag türelmetlenül. – Mert kivágtak, mint annyi mindenki mást is a kétezres tisztogatáson.

– Na és az autó? – mutattam rá a terepjáróra. – Nem kérték vissza?

– Nem. Ezzel léptem le abból a szaros városból, de nem jött utánam senki. Semmit sem fizetek utána, lehet, fel sem tűnt a hiánya, vagy tudja a Jóisten. Az első percben fogtam a motyómat, és megpattantam. – Végigsimított a sebhelyén, mintha hirtelen megfájdult volna. – Az igazat megvallva, kicsit be voltam gazolva. Mármint, értik: három évvel utána egyszer csak kidobnak, és nem indokolják meg, miért. Nem akartam megvárni, amíg kiderül, mi okból.

– Lemorzsolták a felesleges embereket – mondta társam, mire Gronhag szeme szúrósan megvillant. – És azokat, akik veszélyt jelenthettek. Mindenkit, akinek köze volt az Astrid-ügyhöz, lekapcsoltak.

– Eliassont is? Merthogy ő vette át tőlem. Csak az a barom hagyta elfutni. Nyilván ezért küldtek el engem, az ő hibájából…

– Miért pont őt hívta, hogy intézze el maga helyett az ügyet?

– Nem sok mindenkit ismertem Stockholmban. Megvolt a száma, és gondoltam, autóközelben van, hisz ez volt a munkája. – Gronhag a zsebébe nyúlt, ahonnan egy doboz ismeretlen márkájú cigarettát vett elő. Az ajkai közé szorított egy szálat, úgy beszélt tovább. – Ez az egész dolog egy jó nagy ökörség volt. Elrabolni egy nagykutya lányát, hogyne. – Rágyújtott, és kifújta a füstöt, éppenséggel az arcomba. – Ez lett belőle: nagy felfordulás, ami senkinek sem hiányzott!

Félrelegyeztem a képembe okádott felleget.

− Ami azt a nagykutyát illeti, pár évvel később meggyilkolták, és a maga terepjárója megfordult a helyszínen. Ezt meg tudná magyarázni?

Gronhag a hóba hamuzott.

– Az attól függ. Mikor halt meg a manus?

– Kétezerben.

– Minden ebben a rohadt évben történik? Tizenhárom éve volt… Még jó, hogy nem emlékszem rá, mi vagyok én, memóriakártya?

– Ha ez segít, elárulom, hogy Ystadban történt a dolog.

– Az csodás, mert ott én sose jártam.

Volt okunk kételkedni a szavában, és ezt Gronhag is tudta. Fintorgott és kelletlenkedett, ami kissé már komikus is volt, nem beszélve arról, hogy a maga szikár, sötét ruhás valójában egy mogorva keselyűre emlékeztetett.

– Na, jó, azt mondják, van valami bizonyítékuk arra, hogy ez a kocsi megfordult ott? – Csontos, hosszú ujjával a kissé már megrozzant terepjáróra bökött.

– Pontosan – felelte Noak. – A szórakozóhely egyik térfigyelő kamerájának felvételein tisztán kivehető az éppen távozó jármű.

– Maga mindig ilyen egyetemi modorban dumál?

– Uram – társam erősen megnyomta a szót –, ahogy az előbb is mondtam, nincs szükség a gúnyolódásra. – Ismét csak megéreztem a hangjában azt a bájos, sértett felhangot, mint ami Tilda Jönsson kihallgatásánál is előkerült. Noak nem szerette, ha az egójába tiportak, és amikor durcás volt, fantasztikusan gyerekes tudott lenni, igazi férfi. – Megtenné, hogy nem a beszédmodoromra, hanem a történtekre koncentrál?

Gronhag visszavágott, de ekkor már nem rájuk figyeltem. Tekintetem ide-oda járt férfi kezében füstölgő cigaretta, és a fóliasátrak mögött álló, rossz minőségű fából eszkábált fészer közt. Gronhag a kalyibát egy hatalmas lakattal zárta le.

– Tehát, maga nem járt Ystadban – hallottam Noak állhatatos hangját. – Akkor talán valaki más használta az autót?

– Kétezerben volt egy időszak, amikor átadtam a kocsit, mert szabadságon voltam. Ősszel, asszem’.

– Értem. Szóval a jármű…

– Már megint kezdi! Beszéljen már úgy, hogy a parasztok is értsék!

– Gronhag úr – szólítottam meg, ezzel félbevágva a Noakkal zajló összeszólalkozását –, megtenné, hogy kinyitja nekem a fészerét?

Azonnal abbahagyta a kakaskodást.

– Arra meg mi szükség van? Csak kapák vannak ott, meg ásók.

– Ez esetben nem jelenthet problémát, hogy benézzünk – következtettem. Gronhag a fejét rázta, de kétségbeesése nyilvánvaló volt. Noak volt az egyetlen hármunk közül, akinek sejtelme volt sem volt arról, miért kezdett hirtelen foglalkoztatni a szerszámos fészer. – Ugye tudja – folytattam kérlelhetetlenül –, hogy a dohánycsempészetet büntetik?

– Mi? Micsodát? – hebegett a férfi, közben mindenhová nézett, csak a szemembe nem. – Ez… ez hogy jön ide? – Katasztrofálisan hazudott ilyen fokú stressz alatt, hozzá képest még Lovisa Sjöland is profi szélhámos volt. Gronhag olyan volt, mint egy kutya, ha megbökték, harapott, és ezzel legalább annyira elárulta magát, mintha mindent beismert volna. – Fogalmam sincs, miről beszél.

– Éppen ezért mindnyájunknak egyszerűbb dolga lesz, ha kinyitja a fészert. – Figyelmeztető pillantást intéztem Noak felé, hogy ő is felkészült legyen, mivel nem tartottam kizártnak, hogy Gronhag kétségbeesésében megkísérel olajra lépni. – Nem vádolom semmivel, de a cigaretta, amit szív, nem forgalmazott márka Svédországban.

A férfi azonnal a földre dobta a csikket, mintha ezzel kitörölhetné a memóriámból a látottakat. A biztonság kedvéért még rá is taposott.

– Ne pazarolja az időmet ilyen értelmetlen marhaságokkal! – makacskodott, de fél szemével már menekülési útvonal után kutatott. Nem tájékoztattuk arról, hogy házkutatási engedély hiányában nem kötelező kinyitnia a fészerét, hagytuk, hogy elhatalmasodjon rajta a pánik, és biztosra vegye, hogy nincs más út, engednie kell. – Amúgy is, nem ezért vannak itt!

– Valóban, azonban ha nem működik együtt, akkor a hatósági eljárás akadályozását is hozzácsapjuk a vádpontokhoz, Gronhag. – Ez színtiszta blöff volt. Semmi sem kötelezte őt erre, azonban én alamuszi módon kihasználtam a jogban való járatlanságát. – Nyissa ki a fészert, és essünk túl rajta!

Ez hatott. Megsemmisülten, a fogát csikorgatva elővette a kulcsait, és kinyitotta a vén fészert. Első ránézésre azt hittem, tévedtem, mert cigarettakartonok helyett csak néhány törött ásónyél és kukazacskó fogadott odabent, a korhadás nyers szaga mellett. Ám még mielőtt biztosra vettem volna, hogy totálisan lebőgtem, Noak a lábával félretolt egy hatalmas zsák virágföldet, ezzel felfedve egy piszkos, kallantyúval ellátott csapóajtót.

– Felnyitná?

Az ijedtségtől guvadt szemű Gronhag engedelmeskedett, olyan arckifejezéssel, mintha parazsat kellene nyelnie. A feltáruló, mély lyuk vaksötét volt. Noak megoldotta a problémát: bekapcsolta az elemlámpa funkciót a mobilján, és térdre ereszkedve levilágított. Ahogy gondoltam, a föld alatt jó pár raklapnyi, kartondobozokba rendezett, csencselt cigaretta állt. Társam lemászott a rés szájához támasztott, rozsdás fémlétrán, és készített néhány fotót, én ezzel egy időben én visszamentem az udvarra a csempésszel, aki fehérebb volt, mint a hó. Készen álltam arra a helyzetre is, hogy esetlegesen rám támad, vagy megpróbál elillanni, de amikor végigmértem, erre kicsi esélyt láttam.

– Együttműködő lesz, vagy meg kell bilincselnem? – kérdeztem kertelés nélkül. Gronhag karba tett kezekkel fixírozta a havat. – Ez nem a mi szakterületünk, a továbbiakról az itteni kapitányságon fogják felvilágosítani.

Csak embert próbáló nehézségek árán tudta visszatartani a szitkait.

– Tudtam én, hogy ez az ügy a fejes lányával még egyszer a nyakamba szakajt valami szart. – A szavakat a fogai közül préselte elő. – A kurva életbe! A jó kurva életbe! – Teljes erőből a korábban rugdalt virágcserépre taposott, ami összetört a lába alatt. Az irányomba nem tett fenyegető mozdulatot, így nem nyúltam a fegyveremhez, de hátráltam egy lépést. – Miért? Mi a jó Istenért kell ez?!

Majd’ öt perces litániába kezdett, melynek során rám zúdított mindent. Kérdőre vont, hogy miért teszem tönkre az életét, hogy mégis mit képzelünk, el tudná-e tartani a négy gyerekét és a munkanélküli feleségét abból, hogy néha megvesznek tőle egy-két aranyvesszőt, meg hogy ez az egész a rendszer hibája, és hogy „őszintén, kinek árt ő ezzel.” 

– Ha elmondja részletesen, mi történt 1997-ben, nem veszít semmit, én pedig előrébb jutok. Ezzel segít magán, és én a maga helyében megragadnék minden lehetőséget. Tegyen beismerő vallomást!

– Persze, majd ha a haverja kitakarodik a fészeremből! És ügyvédet akarok!

– Nem kérem többször – figyelmeztettem, de a hangom jegessége ránézésre nem volt elegendő ahhoz, hogy Gronhag lehűtse magát, a lebukás okozta pánik lázra lobbantotta az agyát.

Ám én sem véletlenül erőlködtem. Azért jöttünk el idáig, hogy személyesen, mindenfajta nézőközönségtől, acsargó ügyvédtől és hivatali formaságtól mentesen tehessem fel a kérdéseimet. Ugyanakkor biztos voltam abban, hogy ha én nem is, majd a härnösandi rendfenntartók kiszedik belőle a legfontosabbakat. Ha Gronhagot elítélik dohánycsempészetért, kizárt dolog, hogy tovább akarja majd súlyosbítani ezt az Astrid-Sjöland nyomozás hátráltatásával, amikor perdöntő bizonyítékok sorakoznak ellene.

– Na, ide figyeljen – kezdett bele a történetébe még körülbelül hat percnyi idegőrlő szócsatázás után. – Az biztos, hogy valaki felhívott azzal, hogy menjek este nyolcra egy stockholmi szórakozóhelyhez, valami punktanyához, mert lesz ott egy csaj, akit be kéne fogni, és le kéne szállítani a Birger&Greger tüzéptelepre, és ott majd valaki átveszi. Le is írta nekem az ürge, hogy néz ki a lány, meg minden.

– Egy tüzéptelepre?

– Az a Hjärta egyik átjárótelepe – magyarázta türelmetlenül. – Vagyis, annak idején az volt. Adás-vétel lebonyolítására, és az áru biztos helyen tartására tökéletes volt.

– És ki volt a hívó?

– Fingom sincs róla. Nem volt ismerős a hangja, de olyan hivataloskodó stílusa volt. Azt mondta, ne kérdezősködjek, mert olyasvalaki ügyeit intézi, aki a legfőbb főnökségben van. Én meg nem az a típus vagyok, aki keresi a bajt, érti? Szóval szépen odamentem ahhoz a szórakozóhelyhez, és vártam. Meg is jelent a csaj, szerencsére egyedül. Motorral ment, én meg leszorítottam az útról. Úgy emlékszem, el is vágódott. – Tehát innen a fejsérülés, gondoltam. – Kiszálltam, hogy megfogjam, de a csaj valahogy mögém került.

– Astridnak hívták – szisszentem fel.

– Jó, akkor úgy hívták. Azt hiszi, érdekelt az engem?

– Nem, nem hiszem – morogtam undorodva. – Na, és mit mondtak, miért kell Astrid annak a fejesnek?

– Semmit. Vagyis, annyit mondtak, hogy túl sokat tud, ezért veszélyt jelent. Gondoltam, biztos okkal kell nekik, nem álltam neki ott akadékoskodni, mint valami vámos! Az eszembe se jutott, hogy talán ki akarják csinálni. Én azt hittem, csak befenyítik, hogy hallgasson, vagy legfeljebb beállítják a sorba.

– Eliasson számolt annak lehetőségével, hogy megölhetik.

– Avattassa szentté. Én nem. És szerintem nem is az én dolgom volt ezen rágódni. – Elhallgatott, amikor Noak előjött a fészerből, kezében a telefonjával, alighanem a helyi kapitánysággal egyeztetett. Gronhag visszanyelt egy stadionnyi felbőszült focidrukkerre való káromkodást, és kelletlenül folytatta a beszámolót: – Szóval, nem foglalkoztam ezzel… Pláne nem akkor, amikor előkapta a pajszerét, és úgy pofán vágott vele, hogy csillagokat láttam. Baromira elszédültem, dőlt a fejemből a vér. A cs… vagy izé, Astrid, üvölteni kezdett velem, hogy ki küldött, én meg féltem, hogy megint megüt, aztán a végén puhára klopfolja a fejemet, amíg én ott fekszem kiterítve, mint valami dög. Tudja, mekkora erő volt abban a vézna karjában…? Mondtam hát neki, hogy a főnököm. Nevet akart, de nekem lövésem sem volt arról, hogy a francba’ hívják azt az ügyintézőt. Közöltem hát vele az első nevet, ami eszembe jutott… azt mondtam, Hjulström volt. – A szavai hirtelen elapadtak; úgy nézett ki, mint aki egyszerre megvilágosodott. – Hé! Az… Az a maga apja, nem? Mutatták abban a nyüves tévéműsorban! 

– A nevelőapám volt – helyesbítettem megfeszülő arcizmokkal. Nem vágytam arra, hogy Sebastian Gronhag csámcsogni kezdjen ezen az amúgy is kiborító tényen.

– Eh, csak sajnálni tudom magát. Az az ürge egy vadbarom volt. Egy stockholmi klubban futtatott lányokat, olykor oda is szállítottam. Az esetek többségében hullarészeg volt. – Kiköpött, kis híján a csizmám orrára. – Semmi máshoz nem értett, csak ahhoz, hogy elagyabugyálja a lányokat, meg ordibáljon, bezzeg, ha megjelent pár kötöttebb ruszki, majdnem maga alá pisált. Nem egyszer előfordult, hogy nem tudta kifizetni a szállítmányt, mert elpiálta a pénzt, aztán mehettem a lakására, meg ide-oda átvenni a lóvét, mint valami nagyúrhoz, amikor végre összekapta magát. – Szóval ez is mászkált a környékünkön annak idején? Remek hír. – Utólag visszagondolva, nem is bánom, hogy hozzá irányítottam azt a kergetyúkot. Az a tetű Hjulström csak azt kapta, amit érdemelt. – Ebben teljesen egyetértettem vele, de voltak kivetnivalók az önkritikájával. Hjulström fölött lelkesen törögette a pálcát, de ő maga leginkább a mártír szerepében igyekezett tetszelegni. – Szóval az az Astrid csaj elfutott, a kezében a pajszerral. Össze kellett szednem magam, mert tudtam, ha nem kapom el, ezek kidekorálják a pofámat.

– Tehát utánament?

– Kénytelen voltam. Alig pár utcányira voltunk a Brännkyrkagatantól, így ő hamarabb odaért, mint én. Azér’ időbe telt, mire magamhoz tértem. Teljesen végigrepedtem itt a szemöldökömnél. – Elnémult, amikor a néptelen utca csendjét felverte egy rendőrautó szirénázása. Még jobban elsápadt, bőrének színe a poshadt tejéhez vált hasonlatossá. – Bassza meg. – A kapu felé fordult, idegességében kapálni kezdte a havat a lábával. – Figyeljen: elkaptam, átadtam Eliassonnak, és slussz. Onnantól nem tudom, mi lett vele. Talán Hjulström számolt el vele. Nem tudom. Tényleg.

 Az arcát a tenyerébe temette. Tudtam, hogy innentől már felesleges lenne bármit is kérdezni tőle, tűrőképessége legvégére került, az idegei felmondták a szolgálatot. 

– Nem ő volt – cáfoltam meg a meglátását –, de azért kösz.

A beszélgetést ezzel lezártuk. A kint várakozó Noak bevezette a rendőröket, akik nem teketóriáztak, megbilincselték a csempészt. Négyen társam iránymutatását követve betörtek a fészerbe, hogy lefoglalják a cigarettát, majd egy lehengerlően akaratos, szögletes szemüveget viselő rendőrnő megkért minket, hogy mondjuk el részletesen, miként jöttünk rá, mivel üzletel Gronhag a virágládákon kívül.

Javarészt én beszéltem. Elmondtam, hogy valójában egy igencsak szerencsés véletlenről volt szó. Tisztában voltam a férfi csempész múltjával, és megláttam nála a zárjegy nélküli dohányt. A fészer már csak blöff volt – a rámenősségem könnyen kudarcba is fulladhatott volna, de végül beváltak a sejtéseim.

 

Fél óra múlva Noak és én újfent a Volvóban ültünk, csendben figyelve a hatóság ténykedését. A kert kapuját lepecsételték, a bolt ablakában lógó táblát a „ZÁRVA” oldalra fordították.

– Ez szép volt – mondta társam.

Elismerését egy mosollyal nyugtáztam.

– Csak egy nagy adag rosszhiszeműség kellett hozzá. Bár ez tényleg több annál, mint amit vártam.

– Ó, ez több, mint amit bárki várhatott volna. Csináltál jegyzetet Gronhag beszámolójából?

– Nem, de nem gond, megjegyeztem mindent. Semmi olyan nem hangzott el, amit könnyen el lehetne felejteni.

– És megosztanád velem is a részleteket?

Ezúttal sikerült az érzelmeimmel való tusakodás nélkül ismertetnem vele mindazt, amit Gronhag elmondott barátnőm elrablásának rémséges körülményeiről. Már nem éreztem azt a letaglózó gyászt, mint korábban; megtanultam kordában tartani a lelkemben terjengő elborzadást, haragot és fájdalmat. Arra gondoltam, hogy vajon Astrid mit szólna, ha láthatná, hogy minden erőmmel, foggal-körömmel küzdök azért, hogy felgöngyölíthessem az esetet, és kiderítsem, ki bántotta őt. Gyengének látna? Megszállottnak? Vagy éppen büszke lenne rám?

Szívből reméltem, hogy a legutóbbi lenne érvényben, és igyekeztem ehhez méltón is viselkedni. Megkísértett egy különös érzés arra vonatkozóan, hogy valahol mélyen még mindig bennem él az a kötött kardigános kis lúzer, akinek az egyetlen kapaszkodója egy punklány volt, akiről alig tudott valamit, és mégis úgy érezte, tökéletesen ismeri. Talán az egyetlen ember, akiben megbízom, az még mindig ő, mivel – pláne holtában – sohasem árulna el?

Morbid gondolat volt, és Noakra nézve meglehetősen elszomorító. Ő élt és mellettem volt, ráadásul sosem adott okot arra, hogy ne bízzak meg benne, icipici botlásokon kívül, amiket valószínűleg túl is reagáltam.

– Felhívtam Frohlandert. – Nyomozótársam kedélyes hangja térített le meglehetősen nyomasztó gondolatösvényemről. – Mit ne mondjak, teljesen odavolt. Kijelentette, hogy tapsot érdemelnénk. Most képzeld el, ahogy ott ül a mögött a mérnöki szimmetriával rendben tartott íróasztala mögött, és tapsikol. 

Hajgumit halásztam elő a nadrágom zsebéből, és szokásomhoz híven felkontyoltam a hajamat.

– Nem tudom elképzelni. – Per pillanat nem voltam vevő a poénkodásra. – Azt hiszem, mégiscsak jobb lesz, ha leírok mindent, amíg friss az élmény.

– Úgyis fel fogják venni a vallomását. Nézz csak rá az őrnagy asszonyra! Ez még azt is kiszedi belőle, amiről nem is tud.

– Igen, de az nem lesz ugyanaz. Nem brahiból mászkálunk a gyanúsítottakhoz, Noak, értsd már meg! Azt akarom, hogy felkészületlenek legyenek, amikor támadunk. A spontán reakcióikat akarom látni. Abból ezer dolgot le lehet szűrni. Persze, nem használhatjuk fel ezeket a vallomásokat a bíróságon, de ha továbbvisznek, csak egy kicsit is az ügy megoldásában, máris megérte.

– Rendben, rendben, értem én. Akkor haza? – Beüzemelte a GPS-t, mutatóujja várakozón lebegett a virtuális betűk fölött.

Határozott igennel feleltem, de Olle nagyjából öt perc múlva érkező telefonhívása rám kontrázott.

– Hát odanézzenek! A kettős megint jeleskedik! – zengett fel munkatársam ismerős hangja a vonal túlsó végéről. – Ügyesek vagytok, de aztán ne teljetek el magatoktól, mert lebuktatattok egy bagócsempészt.

– Csináld utánunk.

– Jó, majd máskor. Na, de nem azért hívtalak, hogy a hájatokat kenegessem, Frohlander úgyis itt áradozik rólatok. Ohman feje nagyon vicces… az a szegény golyós tegnap egész nap Hjärta-mappákat lapozgatott, így egy kicsit savanykás neki a szőlő.

– Na és jutottatok valamire? Van valami fejlemény?

– Tapogatózunk. Frohlander tanúkat hajkurászik, Wallen épp egy razziáról tart eligazítást, azt hiszem, Tranebergbe mennek, Lysén meg elment megkeresni apádat Moen fényképével. Az merült fel hármunk közt, hogy ő talán hitelesíteni tudná a gyanút. A lényegre térve viszont: Tilda Jönsson úgy fél órája idetelefonált, azzal, hogy volt nekik egy nyaralójuk Tierpnél.

– Tierpnél? – lepődtem meg. – Miért pont ott?

– Sok arra a zöld terület. Csendes, nyugodt hely, távol a fővárostól, hogy Richie Rich kipihenje fáradalmait, meg mit tudom én. Még Jönsson apjáé volt, ő vadászháznak használta. Tilda elvileg tizenhét éve nem járt ott, de még megvan. Most régi papírok, meg ilyenek vannak ott, és szerinte lehet, hogy azokra megérné vetni egy pillantást, mert anno a férjének volt egy kis gondja az ottani hatósággal.

Felcsillant a szemem, mint egy kisgyereknek, akinek éppen egy zsák csokoládét ígértek.

– Gondja? – csaptam le a szóra. – Miféle?

– Egy névtelen betelefonáló adott nekik fülest. Azt mondta nekik, hogy nézzenek be Jönsson padlója alá, mert érdekes dolgokra lelhetnek ott. De aztán nem lett belőle semmi. Tárgytalanná nyilvánították a dolgot, és egy rosszakaróra fogták. Nyilvános telefonról ment a hívás, így nem lehetett felkutatni az illetőt.

– Gondolom, Frohlander azt szeretné, hogy szétnézzünk.

– Tulajdonképpen, nem. Dehogy! Csak azért hívtalak fel, hogy hallhassam a szexis hangod. – Nem adott időt valami elmés visszavágásra, rögtön folytatta: – Mit mondjak neki, megoldjátok?

– Nem kérdés.

Olle SMS-ben küldte el nekünk a nyaraló címét. Reméltem, hogy az ottani látogatásunk is olyan gyümölcsöző lesz, mint az Eliassonnál és Gronhagnál tett. Nyomokra volt szükségünk. Björn, Ellinor, illetve a csapatunknak besegítő Wallen és Ester Hall csaknem teljes erejükkel a Hjärtára koncentráltak, minden nap emberek tucatjait hallgatták ki (jórészt eredménytelenül), így nekik minden egyes apró bizonyíték a szervezet ellen kulcsfontosságú volt, ahogy nekünk is. A nyomok Sjöland halálával kapcsolatosan mind ebbe az irányba mutattak, ámde a Hjärta nem olyanfajta ellenfél volt, amivel gyakran találkozik az ember. Az én eddigi ügyeim során szinte mindig magányos elkövetőkről volt szó, az angol turistalányt, Trudyt kivéve, akit egy megvadult, bespeedezett férfitársaság tett hidegre. Noaknak volt egy bandaügye még az én érkezésem előtt, de az is csak egy pitiáner okirat-hamisító bagázs balhéja volt. A Hjärtával szemben semmit sem szalaszthattunk el, ami bizonyítékként szolgálhatott, mert ez a szervezet hatalmas falat volt, kőkemény kihívás, külföldi vonatkozásokkal ráadásként.

A GPS-be táplált úti cél így aztán megváltozott, én pedig gondolatban megveregettem a vállamat, amiért otthon a kelleténél több ruhát pakoltam el, ugyanis úgy tűnt, az éjszakát Tierpben fogjuk tölteni.

 

1997. 05. 17.

 

Astrid fodrozódó füstcsíkot fújt a lépcsőház állott levegőjébe. Csizmás lábait kinyújtóztatva üldögélt a második lépcsőfokon, bőrdzsekijének felső pár gombját begombolatlanul hagyta. Kerstin felhúzott térdekkel ült mellette, a fejét a fekete hajú lány vállára hajtva.

– Hová mész ma este?  – kérdezte.

– Van itt a közelben egy jó kis punk klub, oda. Tökig tekerjük a Nirvanát és a Sex Pistolst, piálunk, aztán ha nagyon belemelegszünk, kirajzunk az utcára, összefújjuk apám egyik helyi irodájának ablakait, és kaputelefonokat nyomkodunk. Nem élveznéd. Amúgy Stefan úgy döntött, szervez még egy Slayer bulit. Eljöhetnél velem – ajánlotta fel Astrid. – Jövő héten lesz. Vagy, ha az nem tetszik annyira, jöhetnél a Metallicára, bár az csak két hét múlva lesz. Emlékszel arra a számra, amit múltkor mutattam? A Sad but true-ra. „I’m your dream, make you real, I’m your eyes when you must steal, I’m your pain when you can’t feel. Sad but true.” – Elképesztően hatásosan hangzott a dal az ő előadásában, még ha énekhangja nem is volt.

– Ha elengednek, persze.

– Ha elengednek… – Nem firtatta a dolgot, csak újra beleszívott a cigarettájába. Egy, a postaládáknál tébláboló, szigorú tekintetű matróna megrovó pillantást vetett rá, Astrid azonban tudomást sem vett róla.

– Gondoltál már arra, hogy esetleg leszokj?

– Leszokjak? Ugyan, minek? Egy stresszlabda rajtam már nem segítene. Vagy legfeljebb akkor, ha lenyomhatnám valaki torkán. 

– Ó. – Kerstin mindig ezt mondta, ha úgy érezte, bármit mondana, ostobán jönne ki belőle. Elmélázva nézegette a sápadt ujjak közt nyomorgó dohányrúd skarlátosan izzó végét; a szagát már rég megszokta, csakúgy, mint a bőrdzseki anyagának jellegzetes illatát. – És… biztos, hogy nem veszélyes azokkal a lányokkal… és azzal a férfival találkozgatnod?

Astrid felé fordította a fejét, piciny ajkán végigillant egy mosoly, egy mosoly, ami egyszerre volt szelíd, hetyke és fensőbbséges.

– Csak nem aggódsz értem, kisveréb? Örjan sohasem bántana. Nem bánt ő senkit, aki nem érdemli meg.

– De hát strici, nem?

– Az a dolga, hogy vigyázzon a lányokra – pontosított Astrid. – Ahogy én tudom, ennél a szervezetnél ez kétféleképpen lehet. Vannak azok a csajok, akik öndöntésből csinálják. Ha védelemre van szükségük, vagy „reklámra”, összeállnak az olyanokkal, mint Örjan. A többiek meg… nos, azt nem tudom. – Érezhetően nem akart belemenni a nem önszántukból prostituálódó lányok kérdésébe, helyette inkább mással folytatta: – Nem érdekel különösebben, hogy Kata és Imola miből élnek. Ritka szar gyerekkoruk volt. A szüleik meghaltak, sokáig állami nevelésben voltak, aztán nevelőszülőtől nevelőszülőig hányódtak… A legtöbb persze díjnyertes pöcsfej… Ez a kopradék nagybátyjuk meg, vagy kijük, aki kirángatta ide őket olcsó munkaerőnek, az Istenért se hagyta rájuk a kocsmáját. Nyilván nem akarnak egész életükben strichelni, de ameddig ez van, addig Örjanra bízzák magukat. Kedvelik, ahogy én is. Amúgy magyarok, mondtam már?

– Nem még… De ha összegyűlik elegendő pénz, abbahagyják?

– Sokat kérdezel, kisveréb. Az ilyesmit ritkán tudja előre az ember. Jut eszembe, itthon van a nevelőapád?

Kerstin kelletlenül elhúzódott Astridtól, és megdörzsölte az arcát, mintha álmából riasztották volna fel.

– Nem tudom, nem biztos. Mostanság sokszor kimaradozik, és általában berúgva állít haza. És olyankor nem lehet mondani neki semmit, mert begurul.

– A jó édes anyját, azt guruljon.

– Bár megmondhatnám neki – ábrándozott Kerstin. – De olyan béna vagyok, olyan… semmilyen.

Astrid beleborzolt barátnője fénytelen hajába. Tenyere hűvös volt és száraz, mint a mosolya.

– Akkor dobd le magadról a tollaidat, kisveréb. Ha megszabadulsz tőlük, lehet, hogy egy ezerszer fenségesebb madár leszel. Sas azért nem, de… egy gyurgyalag, netán?

Kerstinnek az első dolga az volt, miután felért, hogy a madártani határozóban megkeresse a gyurgyalag cikkelyét.

 

„Gyurgyalag, lehetnék gyurgyalag is, nem csak veréb.”

Két órával később összeszorított fogakkal ismételgette ezt magában, miközben labdává gömbölyödött a földön, mindkét kezét a fejére szorítva. Édesanyja tőle alig egy-két méternyire, négykézláb kúszva próbált talpra emelkedni, az előző rúgástól szédülten. Kerstin látta fölé tornyosuló nevelőapját, a kivillanó sárga fogakat, érezte a szálkás testből kisugárzó izzó haragot és a férfi penetráns sörszagát. Patrik Hjulström az egyik olcsó, fémvázas konyhaszéket tartotta a kezében, barna haját a homlokára tapasztotta a verejték.

„Gyurgyalag vagyok, és elrepülök innen.”

Nevelőapja a magasba emelte a széket, ám ekkor kivágódott a bejárati ajtó, óriási zajjal csapódott vissza a falról. Valaki ordított. Vadállati, őrjöngő dühvel teli üvöltés volt, ami széthasította és felkavarta a levegőt, akár egy tomboló vihar. A férfi döbbenetében elejtette a konyhaszéket, de annyi ideje sem volt, hogy az arca elé emelje a kezeit; a berontó lány a kezében tartott feszítővassal, hatalmas erővel arcon ütötte.

Hjulström elbődült kínjában, jajgatva, tenyerét a bal szemére szorítva rogyott a konyha padlójára, ahol összekuporodott, és torkaszakadtából átkozódni kezdett.

– A MOCSKOS KURVA ISTENIT! A mocskos… A mocskos, átkozott KURVA ISTENIT!

A halálra vált, könnycsíkos arcú, és a sokktól a bevizelés szélén álló Kerstin megtámaszkodott a könyökén, úgy bámult fel Astridra. A semmiből lesújtó elektromos kisülés elvégezte a dolgát, s most minden lángokban állt; Hjulström a padlón sikoltozott, Elsa Nordahl levegőért hörgött, míg Kerstin egész testében reszketve meredt őrülten vicsorgó barátnőjére.

Astrid egyszer csak abbahagyta az ordítást. Izmai elernyedtek, a vállai összeugrottak, mintha minden ereje elhagyta volna. Az arca falfehér volt, fokozatosan szökött ki belőle a maradék szín is, a haja hátul összetapadt a vértől. Haragja helyét ijedtség vette át, és ez a riadt arckifejezés mindörökre Kerstin elméjébe véste magát: a lassan szétfoszló indulat, és a felismerés, hogy a sorsa megpecsételődött – mindez egy tizenhét éves lány arcán, Astrid Jönssonén, a punkén, az osztály fekete bárányáén, az ő fénypászmájáén.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése