Astrid XIV./1.

 

Újabb Astrid fejezet, meg szégyen a részemről, mert még a regényemet sem nagyon írogattam az elmúlt hetekben. Szeretném, hogy változzon ez a helyzet, szóval, remélhetőleg előbb-utóbb előrukkolok valami vadiújjal, nyammognivalóval (és esküszöm, a Briliánst is szeretném még az életben folytatni.)

A fejezetről: kicsit elmélyedősebb, beszélgetősebb rész, ahol Noak és Kerstin kapcsolata kerül előtérbe - hogy aztán minden földcsuszamlásként induljon meg a pokol felé.

14/1.

 

Ezúttal meggyőzhetetlen voltam. Noakot csak annyi ideig engedtem vezetni, ameddig én a mobilinternetem segítségével kerestem egy szimpatikus szállást, és rátelefonáltam a tulajra, hogy kaphatnánk-e két szobát egy éjszakára. Mikor a foglalás megtörtént, addig nyaggattam, amíg meg nem állt az út szélén, és át nem adta a kormányt. Én vezettem Tierpig, kitartóan játszva a süketet, ahányszor csak feldobta a csere lehetőségét. Jómagam ritkán vezettem országúton, de minden probléma nélkül eljutottunk a városig, egyetlenegyszer lendült be a képbe némi gubanc a GPS-szel kapcsolatban, ám végül sikeresen megérkeztünk a szállásunkhoz, ami a városka szélén helyezkedett el, egy sík terület közepén. Lakályos, szolid helynek látszott, leginkább azoknak kedvezett, akik olcsó, egy éjjelre szóló kvártélyra vágytak.

A kocsit otthagytuk a tulajdonos háza mellett kialakított kicsiny parkolóban. A pult mögött egy bajszos, idősebb férfi fogadott bennünket, aki sűrű bocsánatkérések közepette elárulta, hogy mialatt mi utaztunk, csőtörés történt, így, ha nem bánjuk, a közelben levő, „barátságos” vendégházban szállásolna el minket, persze ugyanannyiért. Egyikünk sem akadt fenn a dolgon, pláne, hogy így még jobban is jártunk.

Sietve bejelentkeztünk, kifizettük a szállás árát, majd csomagjainkat magunkhoz véve átvágtunk a házunkhoz vezető hófedte területen. Gyanítottam, hogy beton van a talpam alatt, valahol a keményre tiport hó fedésében, de nem nyertem rá bizonyságot. Zsibbadt az arcom a hidegtől, a korai félhomályban csak a ház tornácán égő lámpa adott világosságot, amit a tulajdonos kapcsolhatott fel nekünk még korábban. Maga az épület elbírt volna egy felújítást; a veranda egyik tartóoszlopa kissé ferde volt, az ajtóban nehezen fordult el a kulcs, a vendégház belsejéről pedig szinte üvöltött, hogy rég használták utoljára.

Az ajtó egyenesen a nappaliba nyílt, ahol egy sötétzöld szövethuzattal fedett, kétszemélyes kanapé, egy karosszék és egy ósdi tévé porosodott. A konyha fehér bútorairól pattogzóban volt a festék, az étkezőasztalon megsárgult abrosz pihent. A nagyszobában függő csillár pókhálós volt, a szőnyegek fakók, mégis, megmagyarázhatatlanul otthonos érzetem kerekedett.

Minden további nélkül beköltöztettem magam a rendelkezésünkre álló két szoba egyikébe. A meglepően terebélyes ágyat a kanapé huzatához hasonló ágytakaróval terítették le. Behúztam a nehéz sötétítőfüggönyöket, hanyatt vetettem magam az ágyon, és előkapartam a zsebgépemet a kofferemből, hogy megírhassam Frohlandernek a fejleményeket Astriddal kapcsolatban. Leírtam mindent, amit Gronhag elmondott: hogy utasították őt Astrid elfogására, de a lány szembeszegült vele, hozzánk pedig azért rontott be, mert, bár tévesen, de úgy hitte, a nevelőapám rendelte el a becserkészését. Mindez alátámasztotta Eliasson szavait is, akit innentől már sehogy sem lehetett hazugsággal vádolni.

Az adminisztráció letudása után fürdeni indultam. Noakot a kanapén találtam, egy telefonbeszélgetésbe merülve. Szabad kezében egy fél kanelbullét tartott, amit idefelé vettünk egy benzinkúton. A beszélgetés legvégére érhettem oda, hisz társam akkorra már az érthetetlenül hosszúra nyúló elköszöngetés fázisában volt.

– Oké. Szeretlek. Igen, nagyon. Jól van, oké, puszi… szia, drágám. – Lezárta a mobilt, és ledobta maga mellé a díványra. – Egész jól fogadta – mondta, kis híján kitörte a saját nyakát, ahogy hátranézett rám. A szemei alatt feketéllő karikák ijesztően elütöttek világos bőrétől. – Remélem, Thorsten is ugyanilyen jól fogja majd. Bár ennél érdekesebb az, amit Rakel Moenről mondott. Elment édesapádhoz, és…

– Kitalálom: azt mondta, hogy nem emlékszik.

– Talált. Vagyis, „nem biztos benne, mert anyajegy nem rémlik neki”.

– A franc essen bele! – szitkozódtam. – Nem tudom, mit kéne már csinálnunk, hogy előkerüljön ez a Moen nevű spiné. Senki sem mondta még ki hivatalosan, de ő az elsőszámú gyanúsított. Mind Gronhag, mind Eliasson kiestek a képből, ártalmatlanok, egyedül Rakel az, akiről mindenki csak ködös mendemondákat tud regélni, konkrétumot senki.

– És neked mi a véleményed?

– Miről?

– Nem is tudom, az egészről… Gronhagról, Jönssonról, és mindenről, amiről szó esett.

– Hacsak nem találnak közvetlen bizonyítékot Gronhag ellen, sosem fog felelni a régebbi csempész-bizniszeiért. A cigiért viszont szét fogják szívatni. Ha szerencsénk van, az enyhítés reményében dalolni fog a Hjärtáról. – A nagy lelkesedéssel elkezdett monológ bizonytalan hallgatásba fúlt. Még volt mit mondanom, csakhogy időnként nehéz volt megtalálnom a szavakat, amelyek kifejezik, amit közölni szeretnék, és mégsem csupaszítanak le. Őszinte szerettem volna lenni Noakkal szemben, de nem akartam mindenestül kiadni az érzéseimet. – Végre megértettem, miért jött el hozzánk Astrid aznap este – szólaltam meg nagy nehezen. – Magának akart igazságot.

Tudtam, hogy ezért nem szabadna csalódottságot éreznem, de a bensőmet mégis rágta ez a rémes, keserű érzés. És gyűlöltem. Majd’ belepusztultam a gondolatba, hogy Hjulströmnek részben igaza volt azzal kapcsolatban, hogy Astridnak eleinte csupán információforrás voltam, hogy szántszándékkal kereste a bizalmamat, és nekem közöm sem volt a haragjához azon az estén. De el kellett fogadnom, bele kellett törődnöm a szentimentális naivitásomba, mely éveken át táplálta bennem a hitet, hogy Astrid, ha csak részben is, de értem cselekedett. Egyáltalán, hogy is gondolhattam? Semmi logika nem volt benne, elvégre Astrid nem tudhatta, mi folyik nálunk, és már a megérkezése előtt is bántalmazták.

Ám legyen bárhogy is, ez semmit sem tompított az iránta érzett szeretetemen. Megvédett, mindentől és mindenkitől. Mellettem volt, amikor senki más. Megmentett. És amikor lesújtott a nevelőapámra, amikor veszett vadállatként elüvöltötte magát, az a düh nem csupán hirtelenjében fellobbant indulat volt, hanem régóta érő gyűlölet a férfi ellen, aki terrorban tartott engem.

– Biztos vagyok benne, hogy érted is megtette volna ugyanezt. – Noak tekintete teli volt gyengédséggel. – Úgy értem, csakis érted. Biztosan dühítette az, amit Hjulström művelt veled. 

– Kérlek, nem kell engem vigasztalni. Nem vagyok olyan kicsinyes, hogy ezen problémázzam. Így volt, vagy úgy, ez semmin sem változtat.

 

Miután megfürödtem és megvacsoráztunk, mindketten elfoglaltuk magunkat. Noak a laptopjával ténykedett, míg én az esti híradóba merültem bele. Társamra való tekintettel az alvópólóm alá még felhúztam egy sztreccsnadrágot is, így probléma nélkül felpakolhattam a lábaimat a karfára.

Egy bolti rablás és egy tragikus autóbalesetről szóló beszámoló után a mi ügyünk is szóba került. A kapitányság immáron hivatalos közleménybe adta, hogy Verner Sjöland halálához köze lehetett a Hjärtának, ahogy Astrid Jönsson rejtélyes eltűnéséhez is. Később a képernyőn megjelent Rakel Moen fényképe, nagyban, fekete-fehérben, a maga előnytelen mivoltában. Az ősz halántékú hírmondó elmondta, hogy a nőt körözik, és ha bárki bármit tud a hollétéről, vagy információt tud szolgáltatni róla, hívja a rendőrség telefonszámát. Hogy érdekesebbé tegyék a dolgot, ismét előadták az ikertestvér-elméletet, ami mindig tápot szolgáltatott az izgatottságnak.

A hallottaktól görcsbe rándult a gyomrom. Menten elkapcsoltam valami idétlen zenés műsorra, csak hogy ne kelljen Rakel arcában gyönyörködnöm.

– Ki a fene ez a nő? – morogtam.

– Egy fantom – felelte Noak magától értetődő egyszerűséggel. – Senki sem látta, senki sem ismerte. Alig lehet tudni róla valamit.

– Fantomok és besúgók… Söderblom mondta jól: ez őrület. Őszintén, a hátam közepére sem kívánom Stockholmot meg a kapitányságot jelenleg.

– Egy cipőben járunk. Talán ki kéne vennünk némi szabadságot.

– Én még a tavalyit sem vettem ki.

– Gyanítom, hogy nem mostanság fogod megtenni. – A laptop képernyőjének ezüstfehér fényében csupán kísértetalaknak tűnt. – Istennek hála, teszem hozzá. Nélküled halál inkompetensek lennénk. 

Ezen már én is nevettem. Volt valami andalító, tompa békesség abban a pillanatban. Én, hanyatt fekve a pamlagon, társam a konyhaasztalnál, a tévé monotonul zümmögött, miközben odakint, a vendégház öreg falain túl üres csendesség honolt. Jól éreztem magam Noak társaságában, nem találtam terhesnek a jelenlétét.

A világon semmi gond nem lett volna, ha akkor nem szólal meg.

– Néha eszembe jut – mondta, közben összecsukta a laptopját, és kihúzta az áramból –, hogy akár engem is megtalálhattak volna azzal a kenőpénzzel. Kapásból kifizethettem volna apa műtétjét. És maradt volna a Bahamákra is. – Egyszeriben megcsörrent a mobilja, ami mindaddig a könyöke mellett feküdt. Megnézte, ki hívja, majd fogta magát, és felállt az asztaltól. Kiment a verandára, az ajtót gondosan behúzta maga után, hogy még véletlenül se csíphessek el a beszélgetésből semmit.

A csukott ajtót bámulva, mozdulatlanul feküdtem a helyemen. Rossz érzés fúrta be magát a szívembe, amitől savanyú lett a szám íze, előbbi nyugalmam egy csapásra feszült gyanakvássá változott át. Noak szavai és viselkedése egyáltalán nem szolgáltak a megnyugvásomra, sőt, gondolkodóba ejtettek. A fejemben egymást kergették a gondolatok, és korántsem olyasfajta gondolatok, amik kellemesek lettek volna. Olyan emlékek és tények sorakoztak fel előttem gyakorlatilag a semmiből, amik ebben a kontextusban rendkívül nyugtalanítóak voltak. A tény, miszerint minden viccben van valami rejtett igazság, szintén nem vidított fel.

Nem is hagytam annyiban. Amikor Noak visszatért, én már készenlétben vártam rá, csípőmmel a konyhaszekrénynek támaszkodva. Mit sem sejtve, mosolyogva toppant be, a telefonját zsebre tette.

– Állj meg ott! – parancsoltam rá a lehető legkevesebb érzelemmel. Társam elsőre fel sem fogta, mit mondok.

– Hm?

– Állj meg ott, és ne mozdulj! – Ellöktem magam a bútortól. Noak már a hangomból is érezte, hogy ez nem tréfa. Engedelmesen megállt a konyha közepén, de szemeiből mélységes döbbenet tükröződött. – Hol van a fegyvered?

– Kerstin… mi ez az egész?

– Azt kérdeztem, hol van a fegyvered?

– A kávéfőző mellé raktam a pisztolytáskámat, amikor ideértünk. – Egy gyors oldalpillantással ellenőrizhettem az állítást: Noak szolgálati Rugere valóban ott feküdt a készülék mellett, benne fekete tokjában.

– Kivel beszéltél az előbb? – faggattam kérlelhetetlenül. Erőszakkal tudtam csak magamon tartani a pókerarcot, belül majd’ szétvetettek az érzelmek. – És miért nem tudtad a közelemben elintézni?

– Csak az… Várj, ugye nem… ugye nem gondolod azt, hogy én…

– A kérdésre válaszolj! – torkoltam le élesen.

– Anyával.

– Akkor biztosan nem gond, ha ellenőrzöm.

– Ezt nem gondolhatod komolyan…

– Már hogyne gondolhatnám komolyan! – Noak hátrált egy lépést, a kezeit maga elé emelte, a szemei elkerekedtek. – Mondd csak, mennyit fizet neked Annalina a kis pluszokért? Sosem buktatna le, persze, hiszen az édes, egyetlen Noak vagy, akinek bármelyik percben széttenné a lábát! – Hiába tusakodtam a bennem dúló érzelmekkel, eluralkodott rajtam a lángoló indulat, mely csaknem hisztérikus magasságokba emelkedett. – Mindenki Ellinort nyúzza, őt gyanúsítgatják, mert tovább maradt bent akkor, de te visszamentél érte! Te is ott voltál!

Az elképedéstől másodpercekig megnyekkenni sem tudott, a háta nekiütközött a tálalószekrénynek.

– De hát nem én voltam! – bizonygatta holtra váltan. – Esküszöm, nem én voltam!

– Akkor meg mégis ki a fasz?! – üvöltöttem szinte magamon kívül. Már az is túlterhelte az idegeimet, hogy nem tudhattam, kiben nem bízhatok meg a munkatársaim közül. Ez azonban semmiség volt ahhoz képest, hogy ilyesminek egyáltalán eszembe kellett jutnia a társamat és legjobb barátomat érintően. Nem tudtam mit kezdeni ezzel, kikészített, összeroppantott, üvegszilánkokkal tömte tele a torkom, amelyeket minden erőmmel igyekeztem kiüvölteni magamból. – Ha nem te, akkor kicsoda?!

– Ezt én is szeretném megtudni! – Hangja és arca, noha némi erőlködés árán, de ismét nyugodttá vált. Lassan, megfontoltan a zsebébe csúsztatta a kezét, és elővette a mobilját. – Tessék – nyújtotta felém a készüléket. – Nézd meg a híváslistámat.

Átvettem tőle a telefont, és feloldottam a billentyűzárat. Amilyen gyorsan csak ujjaim bírták, előkerestem a híváslistáját, és kiválasztottam a „bejövő hívások” mappát. A legelső helyen, a legutóbbi hívást jelölve az „Anya” név állt. Kérdés nélkül ráböktem a névre, és a fülemhez emeltem a mobilt. Túl sok agyafúrt emberrel találkoztam már. Nem tudtam, mit higgyek, csak azt tudtam, mit akarok hinni, és nem, nem akartam azt gondolni, hogy Noak átszerkesztette a neveket a telefonjában, pont egy ilyen esetre felkészülve, de ez nem jelentett semmit.

– Kisfiam, hát máris hiányozni kezdtem? – Lilly Lindholm hangja, mely két csengés után harsant fel a vonal túlsó végén, abban a pillanatban a világ legtündéribb hangja volt számomra.

– Elnézést, Lindholm asszony, én vagyok, Kerstin Solberg.  – Nem tartottam túl jó ötletnek, hogy elmondjam az idős hölgynek, miféle gyanúba keveredett a fia, így kénytelen voltam lódítani. – Bocsánat, véletlenül elnyomkodtam Noak mobilját. Csak meg akartam nézni, de… rühellem az érintőképernyőt, és az is engem.

– Kerstin? Jaj, semmi gond. Előfordul. Jól vagy?

– Fogjuk rá.

– Ez nem volt túl meggyőző.

– Kicsit nehéz megbirkóznom néhány dologgal, csak ennyi.

Lindholm asszony szerencsére az a típusú ember volt, aki pontosan tudta, mikor nem szükséges valamit firtatni.

– Jól van, nem tartalak fel. Puszillak téged, aztán vigyázz arra a bolondgombára!

– Meglesz.

Elköszöntem Noak édesanyjától, és a pultra tettem a telefont. Úgy éreztem, mintha a készülék perzselné a bőrömet, a tenyerem síkosra izzadt.

Fullasztó, a megtöréséért könyörgő csend ülepedett közénk. Úgy reszkettem belül, mintha sokk ért volna, és kétségkívül valami ahhoz hasonlatosat is éltem át: hosszú percekig azt hittem, hogy talán a legfőbb bizalmasom, ez az olykor bárgyúan jóhiszemű nyalókapusztító elárult.

Két lépéssel megszüntettem a kettőnk közt levő távolságot, és a karjaim közé zártam őt. Rögtön viszonozta az ölelésemet, melegen, erőteljesen vont magához, jobbja felkúszott egészen hevenyészett kontyomig, a fejemet a vállához szorította, mintha sohasem akarna elereszteni.

– Sajnálom – suttogtam reszketegen. Belemarkoltam sötétzöld pulóverébe, arcomat a kötött anyagba fúrtam. Fenyős öblítő illatát éreztem rajta.

– Semmi baj. – Tényleg nem volt dühös, de a hirtelen jött, hatalmas dózisú rémülettől még mindig kissé görcsös és nehézkes volt. Borzasztóan szégyelltem, amit tettem, habár mindketten tudtuk, hogy volt realitás a cselekedeteimben. – Semmi baj.

– Nem kellett volna ezt csinálnom.

– Csak biztosra mentél. – Nagyot nyelt, hosszú, finom ujjaival megnyugtatóan simogatta a hajamat. – Nekem nem kellett volna ezzel viccelődnöm. Oldani akartam a feszültséget, de csak fokoztam.

Elhúzódtam tőle.

– Tény és való, nem a humorodért fogsz életműdíjat kapni.

Rám mosolygott, amitől úgy tűnt, mintha az egész helyiség egy csapásra fényesebbé vált volna.

– Nem akarnám elvenni másoktól a lehetőséget.

 

Úgy döntöttünk, teszünk odakint egy fejszellőztető sétát. A háztól nem messze egy alig három-négy játékkal felszerelt játszótér állt, amit szinte egészen magába nyelt a tél. A homokozót teljesen befedte a szűz hó, a libikókának csak az egyik ága látszott ki belőle, míg az egymás mellett lógó hintákon csinos kupacokban ült meg. Noak a tenyerével letisztította az ülőkéket, hogy letehessük magunkat, a régóta mozdítatlan fémszerkezet megnyekkent a súlyunk alatt.

– Senkinek sem tesz jót ez a besúgósdi – sóhajtott fel társam, miközben hátradőlt, hogy belökje magát. – Olle kész idegroncs, nekem titkolóznom kell Elli előtt a kamerákról, és már… – Nem derült ki, miként akarta folytatni a mondatot, a szavai visszavonulót fújtak valahol félúton.

– Előbb-utóbb le fogja leplezni magát. Kötve hiszem, hogy a besúgónk annyira tehetséges lenne, hogy ne bukjon le, ha a fél kapitányság, köztük Frohlanderrel a sarkában liheg.

– Mégsincs semmi sem a kezünkben.

– Hát nincs. – Adtam egy kis löketet a hintámnak, mert már beleszédültem abba, hogy az ide-oda lendülő Noakot nézzem. – Úgy sem, hogy Björn és Ellinor folyton a sajtósok nyakára járnak.

– Valószínűleg anonim forrásként dolgozik a fickó, vagy a nő. Titkos email-címet, vagy lenyomozhatatlan telefonszámot használ.

– Azért egy próbát megér. Majd ha hazaértünk, beszélek pár újságíróval, sőt, talán Krosbyt is érdemes lenne meginterjúvolni.

– Na nem – tiltakozott. – Nem csinálhatsz mindent te. Ott vannak a többiek is. Olle, Björn vagy Frohlander majd elintézik.

– Ellinort kihagytad. 

Társam köhintett párat, lélegzete tejfehér ködként gomolygott a fekete égbolt-háttér előtt.

– Neki pihenésre van szüksége. Nagyon sokat dolgozik mostanában. Tudod, ő próbál sikereket elérni, de valahogy sohasem úgy alakulnak a dolgok, hogy jól jöjjön ki belőle. Mindig is nyomozó akart lenni, és nagyon örült, amikor végre elszakadhatott a koncert-lebonyolítástól meg a tüntetésfelügyelettől. Be akarja bizonyítani, hogy van helye köztünk. A Sjöland-ügy az első olyan ügye, ahol nem szorítják háttérbe. Korábban Hall-lal dolgozott, róla te is tudod, hogy milyen, a Flygt-ügynél pedig félrevezette a tanú, akire hagyatkozott. Nem hülye, de tudja, hogy sokan annak mondják, és ez nem lehet túl jó érzés. Nem beszélve arról, hogy… – Habozott, mielőtt folytatta volna. – Nem tudod, milyen az anyja.  

Úgy találtam, jobb, ha erre nem mondok semmit. Nem kedveltem Ellinort, és tudtam róla dolgokat, amiket még Noak sem, de úgy gondoltam, hogy ha ő így látja, hát elfogadom a véleményét. Ő mindig jobb volt abban, hogy megértse az embereket, és a helyükbe képzelje magát. Bennem nem volt ennyi megértés, sőt – és erre már nem egy ember felhívta a figyelmemet – nem ismertem a második esély fogalmát.

– Tartozol nekem egy magyarázattal – tereltem a témát valami egész másra. Ő megállította a hintáját, én viszont nem, a nyikorgás megnyugtatott. – Miért nem beszéltél Lillyvel előttem? 

Nem volt illendő így nekiszegeznem a kérdést, de ő inkább továbblépett és válaszolt, mintsem szóvá tette volna.

– Én… őszintén, alig gondolkoztam. Csak így éreztem jónak. Tudtam, hogy anya Eváról akar majd tárgyalni. Mostanában sokszor említi, hogy ideje lenne beszélnem vele, de én meg nem így gondolom, és van, hogy vitába torkollik az egész. Semmi különös. Ez nem ellened irányult, csak nem akartam, hogy végighallgasd.

– Ó. – Hagytam, hogy egy-két percig csak a csend beszéljen. – Eva.

Tisztában voltam azzal, hogy ez kényes téma, és hogy bármiről szívesebben csevegne, de úgy gondoltam, ennyivel tartozunk egymásnak. Ő meghallgatott engem, betekintést engedtem neki az életem egyik legrégebbi és legmaradandóbb traumájába, éppen ezért úgy véltem, hogy megérett már a kapcsolatunk arra, hogy beszéljünk pár szót a nővéréről.

– Nincs mit mondanom – közölte a karórájával babrálva.

A csizmám orra hosszú sávban feltúrta a havat, ahogy lefékeztem a hintát.

– Nincs mit mondanod nekem Eváról… És nincs mit mondanod Evának sem, ugye ezt akartad mondani?

– Nagyjából.

– Ugyan már. – Grimaszt vágtam, amit ő is látott a szeme sarkából. Nem akart szembefordulni velem, ahhoz túlontúl kínos volt neki a szituáció. – Végtelenül kicsinyesen viselkedsz, remélem, tudod, Noak.

– De… – Védekezni próbált, de beléfojtottam a szót.

– Mindenkivel irreálisan megértő vagy. Nézd meg, én az előbb estem neked azzal, hogy esetleg nem árultad-e el az összes munkatársadat, a hivatásodat, és engem is. Ezzel nem foglalkozol, megölelsz, itt hintázgatsz mellettem mindenfajta neheztelés nélkül. De a nővéred ugyanezt nem érdemli meg.

Végre elértem, hogy a szemembe nézzen. Fátyolos volt a tekintete.

– Ez azért nem ilyen egyszerű.

– Mert nem teszed azzá – söpörtem félre az ellenkezését. – Nekem nincs testvérem. Nem sokat tudok erről, de szerintem az, hogy évek óta kint él, nem ok arra, hogy így hátat fordíts neki.

– De ha egyszer nem jön haza a szívbeteg apjához, maximum másfél évente?! – fakadt ki valamivel hangosabban. – A szüleim nem láthatják az unokájukat!

– Kifogás. Rajta vered le a feszültséged. Mindenkivel bűbájos vagy, senkit sem bántanál meg semmi pénzért, de Evát csökönyösen kizárod az életedből. – Első lendületemben azt is hozzá akartam tenni, hogy meglátásom szerint az is közrejátszik ebben az egészben, hogy Noak nem tudja feldolgozni Sander Lindholm állapotát, de még időben meggondoltam magam. – Mindenkinek jut a szeretetedből, kivéve a testvéredet.

– Figyelj, nekem szükségem van arra, hogy biztonságban érezzem magam. Anya és apa megadják ezt nekem, éreztetik, hogy szeretnek, mindig is így tettek, ebben sosem volt hiba. Én csak akkor tudom jól érezni magam, ha úgy érzem, hogy akikkel én törődöm, és akik fontosak nekem, azoknak én is fontos vagyok, és ők is törődnek velem. Evával kapcsolatban viszont csak azt érzem, hogy egy spanyol szépfiú többet ér neki, mint én, anya és apa együttvéve!

– Jóságos ég, önmagad vagy egyáltalán? A nővéred majdnem negyven éves, nem hinném, hogy szépfiúk után rohangálna. Nem ő tehet arról, hogy édesapád beteg, és arról sem, hogy a nőd eléggé…

– Oké, elég lesz – tette fel a kezeit, megakadályozva, hogy befejezzem a mondandómat. Nem örültem, hogy félbeszakított, már egészen belemelegedtem. Hosszú ideje függött ez a téma kettőnk között, és kivételesen kedvet éreztem a kivesézéséhez. – Azt hiszem, ezért nem vettem fel odabent. Gondoltam, hogy valami ilyesmi sülne ki belőle.

– Eszerint te vagy a mártír, én meg, aki nem értelek meg, hm?

– Nem erre gondoltam.

– Nem hát. Mondjuk, azt aláírom, hogy nem vagyok valami megértő. Régebben jobban ment.

– Az együttérzés?

– Ühüm. – Már kezdtem fázni, ezért feltápászkodtam a hintáról, mire Noak ugyanígy tett, és kényelmes tempóban elindultunk vissza, a vendégház felé. Az épület ablakain át kiáramló fényben szikrázott az érintetlen hólepedő. – Kilencvenhét előtt. Mindenkihez kedves próbáltam lenni, senkihez sem volt egy rossz szavam sem, aztán jól belém is rúgtak.

– Ne ebből indulj ki. Az rossz társaság volt. Miután iskolát váltottál, már nem folytatódott ez, vagy igen?

– Nem, mert akkor már én sem próbáltam kedves lenni. Úgy kezdtem viselkedni, mint a menő lányok. Hétvégéken buliztam, pasiztam, telezsúfoltam a konyhánkat hullarészeg bigékkel. Még a hajamat is befestettem.

– Tényleg? – hökkent meg társam. – Nem természetes szőke vagy?

– Nem. Eredetileg olyan semmilyen, barna-szőke színe van. Anyám persze ellenezte a festést, de nem érdekelt. Nem akartam, hogy érdekeljen. Úgy akartam viselkedni, mint Astrid. Olyan független, kemény és erős akartam lenni.

– Úgy tűnik, sikerült is. – Noak érzékelte a hangulatom rohamos megzuhanását, így azonnal megpróbált felvidítani: barátságosan meglökte a vállamat, és rám mosolygott, mintegy megköszönve nyíltságomat. – Ugyan, ki merne beléd kötni?

– Még mindig túl sokan. De azt hiszem, ez sosem fog változni.

– Az emberi természetet nem tudjuk megváltoztatni. Bár, talán nem jó dolog ilyen általánosságban beszélni az emberekről. Hiszen mind mások vagyunk.

– Lehet, hogy egyénenként különbözünk, de azért nem annyira bonyolult a helyzet: vannak alapvetően jó, meg alapvetően szar alakok – foglaltam össze a véleményemet. Társam a markába kuncogott. – Mondom, alapvetően.

 

*

 

Kérdés nélkül felrántottam a vezetőülés felőli ajtót, és beültem az autóba. Noak kis késéssel követett, kezében a termoszával. Mind a ketten annak rendje és módja szerint elaludtunk: reggel fél hétkor akartunk indulni, de csak kilenc óra húszkor sikerült kivernem magamat az ágyból, és felráznom Noakot, aki szintén elfelejtette beállítani az ébresztést ultramodern mobilján. Frohlander aközben telefonált ránk, hogy én a fogamat mostam, társam pedig a farmerját rángatta magára. Noaknak elég hosszasan kellett szabadkoznia azzal kapcsolatban, hogy még miért nem indultunk el, noha biztos voltam abban, hogy főnökünkben nincs neheztelés, mi több, mulat a helyzetünkön.

A megszólalásig úgy néztünk ki, mint két nagyon iparkodó turista. Sietve kijelentkeztünk a recepción, a holmijainkat a kocsiba rámoltuk, aztán már startoltunk is. Útközben a GPS volt fő társalgópartnerem, társam a telefonját nyomkodta. A készülék néha fel-felsípolt a markában, jelezve, hogy merül az akkumulátor.

– Sokkal jobban vezetsz, mint két éve. – Elmosolyodtam, és bekapcsoltam a ködlámpát, hogy jobban lássak a borongó félhomályban és az álmatag, délelőtti szürkeségben. – És bevallom, fura téged hétvégi cuccokban látni.

– Remekül kezdeményezel beszélgetést.

– Mondj egy témát, drágaságom. – Még hátra is dőlt, rásegítve a laza fickó előadásmódra. – Mi az ábra?

– Szent ég! Ennyire ne légy közvetlen.

Elnevette magát.

– Most komolyan. Beszélgessünk valamiről, amíg nem kell régi számlák között turkálnunk. – Úgy négy másodpercig törte a fejét a lehetséges témán. – Pasik? Ha már bizalmaskodunk. 

– Miről akarsz hallani?

– Miről hallhatok?

– Noak Lindholm, és a nemi életem rejtélyei…

– Ne gondolkozz szélsőségekben. – Szégyentelenül elterpeszkedett az ülésen, kiélvezve, hogy nem neki kell vezetnie. – Nem a…

– Igen, tudom, hogy nem erre gondoltál. De összesen ennyiről tudnék mesélni neked. – Nem bocsátkoztam magyarázatba, hagytam, hogy egymaga fejtse meg a kijelentésem lényegét.

– Komolyan? Mármint, nincs egyetlen pasi sem a láthatáron? – Megráztam a fejemet. – Ezt nem gondoltam volna – ismerte be egy aranyos, meglepődött fintorral az arcán. – Az ember azt hinné, hogy… hogy egy olyan vonzó nő körül, mint te, tolonganak a férfiak.

– Nem mondom, hogy nem – feleltem, bevéve egy jobbkanyart. – De én egyikre sem vagyok igazán kíváncsi. Csak összezörrenni. Ha érted.

A hangom a létező legtárgyilagosabb volt. Tisztában voltam azzal, hogy Noak abszolút nem tud mit kezdeni ezzel az új információval rólam, de én a magam részéről olyan szinten hanyagoltam a szerelmi életemet, hogy annak közlése, hogy csak alkalmi kalandok erejéig vagyok hajlandó foglalkozni valakivel, nem volt megterhelő feladat. Szimpla, egyszerű tény volt számomra, amit nem mindenkivel oszt meg az ember, de nem is hétpecsétes titok.  

Már csak egy rövid utca és egy kanyar választott el a céltól. Egy emelkedőn hajtottunk felfelé, az út két oldalán sötétzöld fenyők sorakoztak, szinte összefüggő falat alkotva. Hatalmasra nőtt valamennyi, ágaikra ráfagyott a hó. A domb tetején aztán, a fák és hóbuckák bölcsőjében ráakadtunk a víkendházra, amit csak egy nagyon szűk úton végighajtva lehetett megközelíteni. Jönssonék üdülője távolabb esett a többi magánháztól, egy teljesen különálló részen állt, elzárkózva mindentől és mindenkitől. Ez, Lennart Jönsson mentalitását tekintve nem volt különösebben meghökkentő.

Nem is vacakoltam a parkolással, az út közepén álltam meg, sejtve, hogy nem fognak túl sokan erre járni. A ház körül olyan mély csend honolt, mintha köze sem lett volna a civilizációhoz; oda nem hallatszódtak fel a lenti kocsiutak zajai, sem más utcazörejek, pusztán egy-egy arra tévedő, koromszínű varjú szárnycsapásai bontották meg a zord, hideg csöndességet.

Noakkal perceken át csak néztük az épületet, ami valamikor kétségkívül álomszép volt, ám mára már lepusztult. A térfigyelő kameráknak még az állványait is leszerelték a ház falairól, amiket huligánok falfirkái (ZSIDÓ KÖCSÖGÖK!, GOD IS DEAD, PUNCI) csúfították el. Csodáltam, hogy akadtak olyanok, akik kedvet éreztek felmászni egészen idáig, csak hogy grafitizhessenek a stockholmi nagymenő házára. Az ablakokat szinte mind betörték, az ajtó résnyire nyitva állt, nyilván néhány hajléktalan is igénybe vette már az épületet. A csúcsos tető vöröses cserepei közül jó pár hiányzott, az ajtóhoz vezető lépcső korlátjai elferdültek.

– Hát, ráférne egy tatarozás – vélekedett Noak. Becsapta a Volvo ajtaját, és átlépett egy olvadóban levő hókupacot.

Zsebre tett kezekkel követtem őt a házig. Ő lépett be elsőként, elővigyázatosságból, hiszen nem tudhattuk, hogy találunk-e bent valakit, akár hajléktalanokat, akár bárki mást. Az ajtó belenyugvó nyikordulással tárult ki előttünk, nyomában felkavarodott a por, cipőtalpaink jól kivehető nyomot hagytak a drága, tavirózsamintás járólapra ülepedett koszban.

A bejárat egy tágas fogadóhelyiségbe nyílt, ami azonban csaknem teljesen üres volt. A falról leszerelték a fogasokat (talán kovácsoltvasból lehettek), helyükön csúf, fekete lyukak tátongtak. A bútorok is mind eltűntek, akárcsak a nappaliból, ahol mindössze egy felhasított huzatú ottomán és egy összekarcolt tetejű cserfa asztal maradt. Az asztal körül mindenütt kiürült, törött italosüvegek hevertek, a szőnyegeket talpnyomok és cigarettacsikkek terítették be. Az ottománnal szemben álló kandallót, melyet a járólaphoz hasonló, gyönyörű csempével raktak körbe, vastagon belepte a korom. A konyha sem volt sokkal jobb állapotban: a legtöbb mozdítható dolgot már ellopták, a mosogató vöröslött a rozsdától. Lennart Jönsson rongyrázó rezidenciája az enyészeté lett, akárcsak ő maga és a családja, ködbe veszett lányával és megkeseredett, mozgásképtelen feleségével.

Nyomasztó, rossz érzés fogott el a huzatos, kifosztott házban lézengve. E falak szemléltetőeszközként szolgáltak mindazon veszteséghez, amelyek Astridot érték. Társamon is éreztem ugyanezt a nyomott hangulatot, és ennek a köztünk beállt csend sem tett jót.

– Menjünk tovább.

A nappalin átvágva egy szűkebb folyosóra vezetett az utunk. Onnan nyílt a házhoz tartozó szauna, a tejüveg tolóajtókkal határolt jakuzzi, két hálószoba, a fürdőszoba, és Lennart Jönsson privát dolgozószobája. Ez utóbbi ajtaja csukva volt, minden más helyiségé tárva-nyitva, felfedve kiürített, elcsúfított mivoltukat. Minket elsősorban a dolgozószoba érdekelt, így teketória nélkül benyitottunk, de ott sem fogadott szívderítőbb látvány.

Jönsson íróasztala felborítva árválkodott a helyiség közepén, a parkettán nem volt karctalanul maradt felület. A fél oldalt betört ablakon keresztül besüvített a szél, morzsás porhavat hurcolva magával. A padlón telenyomtatott, régi papírok sodródtak, melyek a faltól-falig húzódó, dossziékkal telepakolt polcokról szabadulhattak el. A fejünk fölött valaha egy csillár lóghatott, de addigra már csak egy vezeték maradt belőle, még a körtét sem hagyták benne. A dolgozószobából egy ajtó vezetett a hátsó verandára.

– Tilda tényleg elhanyagolta ezt a házat – állapította meg Noak szemöldökráncolva. – Pedig nem rossz…

– Én is elhanyagoltam volna a helyében, ilyen emlékekkel a hátam mögött. Meg hát, deréktól lefelé bénán mihez kezdjen ezzel a hellyel?

– Eladhatta volna, jobb híján.

– Nem szorul rá a pénzre. – Megközelítettem az egyik, nálam sokkal magasabb polcot, ujjaimat végigfutattam egy sor dosszién. Mindegyik öregebb lehetett egy évtizednél, a betűk megfakultak, a kartonok szikkadtak voltak a nedvességtől. – Nystrand Konszern, szállítmánybiztosítás, 1995… Blått Ljus Stúdió, összesített, kilencvenegytől kilencvenötig… Tomas Lövkvist vállalkozó, flottabiztosítás, 1993… Mennyi valószínűséget saccolsz annak, hogy a biztosítási cuccokon kívül akad itt bármi más is?

– Nincs kizárva. – Noak célba vette a szoba túlsó felében levő polcot. Néha elő-előrángatott egy-egy dossziét, hogy utána csalódottan visszatuszkolja a többi közé. – De mindent diszkréten kellett kezelnie, és abból ítélve, amit Eliasson mondott, nem érintkezett senkivel sem közvetlenül, kivéve az ystadi „konferenciákat”. Ezek a papírok mind a – nevezzük úgy – legális üzlet dokumentumai, úgy tűnik.

– Pont ezért nem túl sanszos, hogy ide pakolta a Hjärta-féle számlákat – következtettem. – Viszont egy átkotrást azért mindenképp megér.

Körülbelül fél órán keresztül turkáltunk az öreg számlák és szerződések között a jéghideg szobában. Alig-alig szóltunk egymáshoz, mindketten belemerültünk a munkába, szúrópróbaszerűen rángattuk le a polcokról a dossziékat, ám mindketten eredmény nélkül maradtunk. Noakot kétszer is keresték telefonon, egyszer a szülei, egyszer pedig Ellinor, akivel azonban furcsán rövid ideig tartott a beszélgetés.

– Szerintem még mindig rossz kedve van – motyogta, leginkább saját magának. – Viszont van egy érdekes fejlemény is.

– Mondd! – intettem, fel sem nézve a lapozgatásból.

– Összevetették a padlón talált monogramot Sjöland kézírásával. Állítólag akadnak eltérések.

– Hogyne akadnának, végtére is haldoklott. Ilyenkor az ember nemigen figyel a vonalvezetésre, gondolom én.

– Igen, de az írásszakértők szerint alapvetőek az eltérések.

– Úgy érted, lehet, hogy nem ő írta oda? – hűltem el.

– Még egyáltalán nem biztos, csak ez is egy megvizsgálandó körülmény Ellinor szerint. – Négykézláb próbált hozzáférni az egyik legalul elhelyezkedő polc tartalmához, így csak a hátát láthattam. Hirtelen megállt a mozdulatai közben, mintha kikapcsolták volna. – Hát ez meg…

– Mit találtál?

A Noak arcára telepedő megdöbbenés csak fokozta felspannoltságomat. Intett, hogy menjek oda hozzá, és én habozás nélkül eleget tettem a kérésnek. Amikor megláttam, mit bámul olyan meredten, meglódult a szívverésem.

A szoba sarkában, a polcos szekrény mellett a parketta egy kis részen szó szerint fel volt hajtva. A padlónak álcázott csapóajtó minden jel szerint szakaszos elrendezésű volt. Egy-egy szakaszhatárnál kapcsok fogták össze a simára csiszolt falemezeket, alátámasztásnak pedig kis fémcölöpöket használtak, hogy ne omoljon be a szerkezet a súly alatt. Nem csodáltam, hogy nem tűnt fel ez nekünk, amikor beléptünk ide; rendkívüli ügyességgel építették ki.