Holdningsendring 4/3

Elkészült a harmadik rész, és irtózatosan hosszú lett. Nem gondoltam volna, de hú. Ajánlom Reyklaninak, hűséges olvasómnak és már az előzőt is neki akartam ajánlani, de végül úgy határoztam, az egész sztorit neki ajánlom fel, boldog szívvel. A történetről: slash van, még mindig, és nem, nem kerültem önellentmondásba, legalábbis remélem: Loki egy gátlástalan hazudozó, a kérdés az, hogy kit ver át. Elvégre ő egy túlélő. Beépítettem a hifitorony kulcsszót. 

III.

- Mégis mi a szűzanyám almáskosara történt veled?! – kiáltja Tony égnek emelt karokkal. Az arca elképedt fintorba torzul, hirtelenjében azt sem tudja, fiú-e vagy lány, vagy maximum azt, többet semmiképp.

Loki még ebben a lepusztult állapotában is képes mosolyogni. Ráérős léptekkel a milliomos elé sétál, és megáll előtte, így alkalmat adva a másiknak arra, hogy újra elszörnyülködjön a sérülésein.

− Volt egy kis összetűzésem – újságolja Loki könnyed, társalgási modorban. Tony szemöldökei szinte a hajvonalát verdesik.

− Ki a fene művelte ezt veled?

− Nem kell zseninek lenned ahhoz, hogy rájöjj.

Tonynak ötlete sincs azzal kapcsolatban, hogy mit kéne csinálnia Lokival, mármint azon felül, hogy leüvöltse azt a vitathatatlanul esztétikus fejét a nyakáról, amiért újra összebrancsolt azzal az agyament Légióval. Legszívesebben a képébe vágná, hogy ide ne jöjjön sajnáltatni magát, ha már volt olyan hülye, hogy bajba keveredjen, de végül nem teszi, és tippje sincs, miért nem. Minden joga meglenne rá.  

A fekete hajú már másodjára szorul a segítségére, és neki fogalma sincs róla, hogy miért segít neki ismételten. De attól még, hogy okot nem tud rá, megteszi. Félreáll, hogy Loki bemehessen, majd követi, az ajtót olyan hévvel csapja be, hogy a fém-üveg szerkezet belenyekken.  

− A büdös életbe veled, Loki! Remekül értesz ahhoz, hogy miként csessz el egy jónak ígérkező napot! Egyáltalán minek jöttél ide? Nincs senki más, akinek elsírhatnád a bánataidat, amikről, már nem azért a zsák szarért, de kizárólag te tehetsz…

Egészen addig szentségel, amíg mindketten át nem lépik a zseni lakásának küszöbét. Eztán Tony elhallgat, bár lenne még mit mondani, ó, de még mennyi minden, többek közt, hogy kedves Loki, igazán ne sértődj meg, de egy átkozott hülyegyerek vagy, és szívem szerint paraszti tisztességgel seggberúgnálak.

Tajtékozva mered a kitartóan mosolygó Lokira, aztán fújtatva az amerikai stílusú konyhába robog, és olyan vehemenciával önt ki magának egy pohárnyi töményt, hogy az ital fele a pulton köt ki.   

− Mégis hova mehettem volna? – kérdi Loki szüntelen nyugalommal, miközben körbekerüli a pultot, a tekintetét végigfuttatja a berendezésen, arckifejezése szolidan érdeklődő, mintha egy múzeumban lézengene. – Ízléses. Bár elbírna még egy kis aranyat, és túl sok itt a szürke fém.

− Ja, egész pofás – dünnyögi Tony a szemét forgatva, és egy húzásra felhajtja az italt. Mintha értene a belsőépítészethez! Ez a kis utcakölyök úgy véleményez egy számára elképzelhetetlen értékű lakást (amibe Tony hosszú hetek munkáját ölte) mintha egy huszadrangú, bérbe bocsátott lakást járna körbe. Tony ezt szinte személyes sértésnek érzi. – És ide aztán nem kell arany. Van rajtad elég. – Célzóan a Loki nyaka köré fonódó, közelről kimondottan drága kimunkálásúnak tűnő aranyláncra mutat. Díva, villan Tony eszébe, de kivételesen megállja annak kényszerét, hogy kommentálja a dolgot, helyette válaszol Loki korábban feltett kérdésére. – Hát mondjuk mehettél volna Thorhoz, ha egyszer a bátyád.

Loki elfordul tőle, és összeszűkülő szemekkel végigméri magát a falon lógó, egészalakos tükörben. 

− Nem világosított fel arról az a kátrányagyú mamlasz, hogy nem vagyunk kifejezetten jó viszonyban? − Halvány élt vesz fel a hangja, de nem a milliomos ellen irányul. Így, hogy háttal áll Tonynak, a másik még hangsúlyosabbnak érzi az amúgy fátyolfehér bőrét elszínező véralábbfutásokat, egyben szemrevételezi a férfi lapockáján díszlő, rúnaszerű tetoválást is.

− De, éppenséggel említette, de azért annyira nem lehet rossz a helyzet, hogy inkább a hőn gyűlölt munkaadódhoz mész gyógypusziért, mintsem a bátyádhoz. – Beszéd közben kihúzza az egyik fiókot, vattát és némi fájdalomcsillapítót bányászik elő. – Vagy akár a szüleidhez is mehettél volna…

− Thor nem a bátyám! – Loki változatlanul a hátát mutatja neki, még mindig a saját tükörképében gyönyörködik, de a hangja jeges és karcos, köze sincs ahhoz a szenvedélyes doromboláshoz, amivel máskor libabőrössé tette Tonyt. A milliomos a legkevésbé sem érti, miért pont ez az a téma, amivel Lokit ki lehet billenteni az állandónak tűnő, cinikus nyugalmából, de úgy érzi, jobb, ha nem firtatja, feltéve, hogy nem akar egy csizmatalpat az arcába. És nem akar, ahhoz túlzottan sokra becsüli az arcát. – A szüleimet pedig nem ismerem. Remélem, kifogytál a zseniális ötletekből, Stark.

− Thor mondta, hogy fogadott gyerek voltál…

− Thor mást sem csinál, csak a haszontalan száját jártatja! – szakítja félbe a másik férfi szokatlanul indulatosan, közben felé perdül, a mozdulat elmosódik, smaragdszemei csaknem izzanak.

Tony tudomást sem vesz Loki dühéről: kimért mozdulattal alkoholba mártja a vattát, közben higgadtan vállat ránt.

− Megeshet. Na gyere – inti magához. Loki pár másodpercig hunyorogva néz rá, annak látszatát keltve, mintha nem döntötte volna el már jóval korábban, hogy Tony szárnyai alatt húzza meg magát. A dolog színpadiassága mosolygásra készteti a milliomost. Miért kell mindig úgy viselkednie, mint egy istenverte primadonnának?

Loki tekintete nem ereszti az övét, mialatt az alkoholos vattával óvatosan letörölgeti a vért a férfi orra alól. Lassan végighúzza az anyagot Loki vékony, rózsaszín ajka fölött, pillantása a szemeiről lassan a letörölgetett területre téved. Alkohollal felhígított vér színesíti meg Loki ajkait, és ettől lesz újonnan felfejlődő, fölényes mosolya talán még borzongatóbb, egyben igézőbb.

Tony előtt nem sokáig titok, hogy min derül a másik: Loki nagyon jól tudja, hogy zavarban van a közelségétől, pláne így, hogy csak egy nadrág választja el a meztelenségtől. Tökéletesen tisztában van a saját vonzerejével, tudatában van annak, hogy még összeverve is átkozottul kívánatos. Nem rejtély számára az sem, hogy Tony érzékeit meglehetősen felvillanyozza a közelsége – ez pedig az említett számára hallatlanul kínos, tekintve, hogy Loki, először is, egy férfi; és egy nyilvánvaló őrült; és Loki. Már önmagában sem jelent jót.

Minden az ellen szól, hogy kívánja őt, de Tony sosem tudott megálljt parancsolni a kívánalmainak.

− Ennél többet most nem tehetek érted – szólal meg Tony kissé hadarva, mikor már Loki arca teljességgel vérmentes. Hátrébb lép, és a szemetesbe hajítja a vattákat. A torka kiszárad, a szívét sokkal forróbbnak és nehezebbnek érzi a kelleténél, szinte nekifeszül a bordáinak. Újabb adag konyakot tölt magának, ezúttal jóval nagyobbat, mindkét kezével a pohárra markol, ujjpercei fehéren izzanak, gondosan kerüli Loki kutakodó tekintetét. – Tusolj le, ha akarsz. Főzök egy kávét. És vegyél be egy Aspirint. Hozd rendbe magad. És könyörgöm, vegyél fel valamit.

− Talán zavarba jöttél, Zeusz? – kuncog Loki, ujjait leheletfinoman végighúzza a pult gránitberakásán. Táncszerű lépésekkel a nappali felé veszi az irányt. Tony nem néz rá, a tiszta, karamellszín italra függeszti a pillantását, miközben egy fanyar mosollyal nyugtázza új gúnynevét, melyet Loki a korábbi beszélgetésük apropóján ragasztott rá.

− Álmodj, királylány – morogja Tony, jóllehet tudja, hogy Loki számára magától értetődő az általa kiváltott vonzalom, ami általában csendesen stagnál Tony testében, ám amikor Loki túlontúl közel kerül hozzá, mint valami irreverzíbilis kémiai reakció, lobbot vet. – Ahelyett, hogy a garantáltan nem tiszta csizmáddal összetrappolod a lakásomat, elárulnád, ki látta el a bajod?

Felnéz, és telibe kapja a Loki rejtelmesen fénylő szemeinek tűzhevét. A forróság ismételten sivatagszárazzá tikkasztja a száját, tovább táplálja a benne parázsló gerjedelmet, és ez egészen példátlan: még sosem volt olyasmiben része, hogy valaki a puszta tekintetével és csupán a felsőtestének lemeztelenítésével ilymértékű vonzalmat váltson ki belőle, főként úgy nem, hogy közben tudja: könnyen lehet, hogy távol kéne tartania magát az illetőtől.  

De egyszerűen képtelen hátat fordítani neki, főleg, amikor meglát Loki szemében valamit, csak egy apró kis villanást, de egy félreérthetetlenül ismeretlen dolgot: a fájdalom egy kicsiny szikráját. Létező és Lokitól elütően emberi. Egy pillanatra lemállik róla a természetfelettien csábos máz, a manipulatív és torkon ragadó báj, és a helyén egy rémült, fiatal férfi marad.

− Týr.

A felelet végtelenül szűkszavú. És Tonynak a világon semmit sem mond.

− Aha… Az valami góré felétek?

Loki elvigyorodik, az elesettsége szinte azonnal, nyomtalanul eltűnik. Hátratett kezekkel nyújtózkodik, arca alig észrevehetően megrándul a fájdalomtól.

− Felénk nincsenek vezetők. Mi mindnyájan vezetők vagyunk. – Végignyal az alsó ajkán. – Persze vannak, akik buzgóbbak másoknál. Týr ilyen.

Tony kikortyolja az utolsó csepp Hennessyt is, majd újabb adagot tölt. Egyszerűen képtelen másként elviselni a zavart, amit Loki kivált belőle, márpedig ilyen konsternált állapotokban csak egy vagy több pohárnyi alkohol jelent számára megoldást. Kissé megszédülve, de még hellyel-közzel józanon pislog Lokira.

− És mivel haragítottad magadra, ha szabad tudnom? – kérdezi. Loki mindkét karját a feje fölé nyújtva tovább nyújtózkodik, mint valami gyönyörű, fekete macska. Tony szusszantva állapítja meg, hogy a felsőtestének minden pontja tökéletesen, hihetetlenül fehér és szőrtelen.   

− Ellentmondtam.

− Édes, hogy a gazdagok elnyomása ellenében összeverődött kis brancsban azért mégsincs demokrácia.

− A Légió lényege, hogy mindent megengedhetsz magadnak – válaszolja Loki, fél karjával átöleli saját magát, ujjainak végével megérinti a tetoválását. – De én olyat tettem, amit tiltanak a szabályok. Azt az egyetlen dolgot.

− Normálisan felöltöztél?

Loki nevet, de a szemei hallgatnak.

− Mondhatni a pincérmellény és a nyakkendő a probléma része. – Tony felvonja a szemöldökeit. – Týr egy szóváltás következtében esett nekem, de az abból alakult ki, hogy nem hordtalak el téged egy gennyes, kizsákmányoló ganéjnak, Stark. Márpedig az lett volna kötelességem. Azt várták el tőlem.

− A kötelességed… - ismétli Tony, a kezében negyvenöt fokos szögben megdől a pohár, egy kis adag a földre loccsan. – A… a hitvallásod…

− Nem kellene többet innod.

− Csend. – Kupakzörrenés, italcsobogás. – Tehát… az én kedvemért ellentmondtál a konfessziódnak… annak, hogy minden magamfajta rohadék… de miért?

− Te ellentmondtál minden kételkedőnek, amikor felvettél – mondja Loki. – Miért?

− Kérdésre nem illik kérdéssel válaszolni – mormogja Tony elfojtva egy böffentést, és követi Lokit a nappaliba. – És végül is nem jártam olyan szarul veled. Ámbátor az kicsit zavaró, hogy teljesen rám vagy gyógyulva. Amúgy ez mit jelképez? – Tony kissé koordinálatlanul a rúnatetoválásra bök.

− Az Ōþila rúna – feleli Loki, pillantása úgy furakodik a milliomoséba, mintha egészen a lelkéig le akarna ásni. Belé akarná fészkelni magát és teljesen birtokba venni. Akár rémisztő is lehetne, de a másik számára ez sokkal inkább felcsigázó. De ezt sosem látná be. Még számára is furcsa Lokit úgy látni, mint egy vadmacskaszerű nőt, aki érzékien dorombol a kiszemelt férfinak, egyfajta veszélyes attitűdöt hordozva; csakhogy erre még rátesz egy lapáttal, hogy ez a fajta viselkedésmód Loki esetében még ezerszer izgatóbb, mivelhogy ő Loki, és nagyszerűen ért a lehetőségeinek kihasználásához.  – A jelentése örökség. Egy nagy dolog továbbvitele.

Tony, alkoholmámortól szédelgő fejjel (éljen, már reggel leiszom magam, így kell ezt…) nem igazán érzi alkalmasnak magát arra, hogy nagy dolgok továbbviteléről csevegjen félpucéran leledző pincérével.

− Na és az a Týr nevű pofa milyen nagy dolgot örökölt? – tudakolja gunyorosan.

Loki csak vigyorog, megfejthetetlenül és veszedelmesen.

− Egy sorsot, Anthony. Egy sorsot vállalt magára a névvel. Aminek kezdete van, és vége is lesz. De a legfontosabb az, ami a kettő közt történik.

− Hmpf? – A többé-kevésbé részeg Tonytól körülbelül ennyi telik, no meg hogy észrevegye, hogy Loki leszokott a starkozásról. – Mi ez a hirtelen jött bensőséges megszólítás…?

− Minek starkozzalak, ha egyszer tudom, hogy kedvelsz? – Loki rendületlenül mosolyog az arcába.

− Happyt kedvelem. Tőled égnek áll a hajam.

− Csak az? – leheli Loki kajánul, mire Tony összerezzen. Na ha valami, ez konsternáció!

− Te. Perverz. Dög.

Mondana még sok minden mást is, de a döbbenet lakatot tesz a szájára. Ehelyett csak fújtatva nézi, ahogy hívatlan vendége körbeőgyeleg a nappalijában, külön szemügyre véve a sarokba dugott baseball-ütőt, és a lőfegyvereit, amelyek takaros fémdobozokban sorakoznak a hifitorony mellett. Tony csak ekkor figyel fel Loki másik tetoválására, ami sokkal kevésbé feltűnő, mint a rúna, egy aprócska kígyó, ami a saját farkába harapva tekereg Loki medencecsontjánál.

− Az ott mi, perverzkém?

− Ó. – Loki oldalra pillantva röpke pillantást vet a tetoválásra. – Ő Jörmüngand.

− Nevet adsz egy tetkónak?

− Neki igen. – Nem ad lehetőséget a további kérdezősködésre. – Minek ez a sok fegyver?

Tony leveti magát fekete bőrrel bevont kanapéjára, és hátraveti a fejét.

− Hogy távol tartsam a nemkívánatos személyeket. Be van riasztózva az egész épület – mutat körbe a helyiségben. Loki udvarias érdeklődéssel az arcán körbepillant. – Ide nem jön be senki anélkül, hogy én tudnék róla.

− Mitől félsz ennyire?

− Jogom van bebiztosítani magam, szerintem nem kell megmagyaráznom. Így érzem komfortosan magam. Túl sok a futóbolond a világban, akik nagy lehetőséget látnak egy sikeres emberben. – Nem érzi túl összefüggőnek a magyarázatát, de Loki meglepő módon csaknem megértéssel pillant rá, az arca figyelmes. Tony tudja, hogy a másik kíváncsi a mondandójára, és kétségkívül fel is fogja, amit mondani akar (elvégre ha valami, az egészen biztos, hogy Loki rendkívül okos), nem szakítja félbe, nem tereli másra a témát, végighallgatja.

Szimpatikus tulajdonságok tömkelege – a milliomos számára megdöbbentő, hogy ezeket egy korábban fékevesztett háborodottnak hitt emberben találja meg.

− Kik a nemkívánatos személyek? – kérdezi Loki kíváncsian, két ujját az övét közrefogó hurkokba akasztja, súlyát a fél lábára helyezi. Tony nem bírja levenni a szemét a mellkasáról és élesen kirajzolódó csípőcsontjáról, egyszerre kívánja azt, hogy bár lenne a másik teljesen csupasz, és azt, hogy vegyen már végre fel valamit. Vagy csak húzzon el.

− Az olyanok, mint te vagy a bandád – vágja rá végül összeszedetlenül.

− Nem hiszem, hogy engem távol akarnál tartani – ráncolja a homlokát Loki derűs nyugalommal. Nyoma sincs annak, hogy bármi hatással lett volna rá az eltángálás. – Mitöbb, pontosan tudom, mit tennél velem a legszívesebben.

Tony felszusszan. A lábát felteszi a dohányzóasztalra, a levegő körülötte piaszagú.

− A társaid tudják, hogy micsoda egy hétpróbás ringyó vagy?

− A sértegetés nem imponáló.

− Nem is imponálásnak szántam – vonja meg a vállát közönyösen a zseni, aki most nem tűnik túlságosan zseninek, enyhén átizzadt pólóban, félig az asztalon és félig a kanapén elterülve.

− Majd meglátjuk, Anthony. Meglátjuk.

~~

Bruce szeme alatt kistányér nagyságú karikák éktelenkednek, kockás ingének színösszeállítása meglehetősen ízlésficamos. Állát a tenyerébe támasztva bámul a vele szemben üldögélő Clintre, aki azonban a telefonjára korlátozza a figyelmét, illetve frissen kihozott sörére.

− Hahó – szólal meg a Bruce mellett ülő Steve, némileg idegesen. – Clint, nem akarlak piszkálni, de mi is itt vagyunk.

− Tudom, hogy piszkálni akarsz – mondja Clint, futólag felpillantva. Steve égnek emeli a szemét.

Tony eközben a konyhában szerencsétlenkedik, igencsak látványosan: a nagy sietségben hamuszürke zakójának szegélyét sikerül becsíptetnie az egyik sütőbe, és Lokiba is belebotlik, aki ritka széles mosollyal és felhőtlen jókedvvel köszönti. Tony hosszasan bámul alkalmazottja után, miközben megállapítja, hogyha Loki továbbra is ilyen erővel folytatja hergelő hadjáratát, hamar el fog patkolni spontán öngyulladásban.

− Bele kellene iktatnom a szabálykönyvbe, hogy nincs flört az igazgató úrral… - morogja a bajsza alatt, mialatt végigsiet az asztalok közt, kezében a karamellás tejsodóval megpakolt tálcával. Nem véletlen nem Happyvel rendelteti oda a finomságot: fel akar vágni cimborái előtt a művészeti alkotásnak is beillő gusztusossággal elrendezett csemegével.  

− Már megint az a Natasha? – kérdezi Tony lazán, amikor végre lehuppan cimborája mellé.

− Bizony. Nem semmi nő. Konkrét akarata van – feleli Clint, közben szorgosan pötyögi az SMS-ét.

− De most velünk vagy – veti közbe Steve sértetten.  

− Az mindegy. Natasha maga a Nő.

− Hadd lám! - csap az asztalra Tony. Clint nyomkod valamit csúcsmodern telefonján, majd felmutat egy fotót arról a bizonyos Nőről, aki olyan csinos, hogy a dekoratív szó sértés lenne rá. Tony elismerően cuppant.

− Jó fogás. És ti, hogy álltok a nőkkel? – fordul másik két barátja felé.

− Öh… - Bruce változatlanul nem tud hírekkel szolgálni. Steve legyint.

− Nekünk nincsenek olyan tartalmas kalandjaink, mint neked, Tony. Ki a legújabb célpontod? A pultoslány? – kérdezi nyilvánvaló élccel.  

− Jelenleg mindenki Lokival flörtöl – válaszolja a milliomos. Kikanyarít egy darabot a tejsodóból, és a szájába teszi: lágyan olvad szét a nyelvén, akár egy csók íze. A szemei önkéntelenül is megtalálják le-föl cikázó pincért, és felvetül benne a gondolat, hogy ha szerencsétlen módon olyan szemérmes lenne, mint Bruce, már rég szörnyethalt volna szégyenében.

Undorítóan és megbocsáthatatlanul vágyik Lokira.

Ennek gondolata viszont egyre kevésbé vált ki ambivalens érzelmeket Tonyból, leginkább azért, mert legutóbbi csevegésük alkalmával Loki elmondta neki, hogy gyakorlatilag az iránta való szolidaritásból vállalt egy verekedést. Egy verekedést olyasvalakivel, akit közel a testvérének tekint, a papírforma szerint. Talán azt is tudta, hogy alul fog maradni. Túl nagy a valószínűsége, szinte evidens.

− Nehogy azt mondd, hogy te is beletartozol abba a mindenkibe, Tony. – Steve hangja atyáskodó, mint mindig. Tony megállapítja, hogy Steve tényleg úgy néz ki, mintha az apja lenne, legalábbis ez a negyvenes évek stílusában fésült séró és hosszú derekú, szépen vasalt nadrágok, na meg a kockás inge (valamivel elfogadhatóbb, mint Bruce-é) mindent megmagyaráz. Lényegtelen, hogy Tony az idősebb.   

− Nem mondtam. Nem is tagadtam – közli Tony, ezzel nem egy értetlen hörrenést kiváltva barátaiból.

− Én ezt most nem értem – jelenti ki Bruce.

− Talán jobb is – fintorog Steve. Hitetlenkedve bámul Tonyra, aki viszont egyáltalán nem tűnik feszélyezettnek. – Tony, Lokinak nincs valami jó híre.

− A híre nem jó – nyomja meg a szót a másik férfi. – De a hírnév és az ember lehet két külön dolog, nem? Rólam mit szoktak híresztelni? Azt, hogy egy magamutogató barom vagyok, mégis itt vagytok, pedig ti nem szeretitek a magamutogató barmokat.

Bruce úgy dönt, nem nyilatkozik, helyette belemerül a tejsodójába és a gondolataiba. Nem tudna hozzászólni ehhez a beszélgetéshez, Clint viszont a téma hallatán végre félreteszi a mobilját.

− De ez más – ingatja a fejét Steve, a tekintete ugyanolyan aggodalmas, mint Pepperé volt. – Majdnem elgázolt téged.

− Megmondta, hogy csak riogatni akart…

− És ez normális?

− Loki maga nem normális! – szól közbe Clint fojtott hangon.

Tony beledöfi a kanalát a tejsodójába. Gondosan kerüli, hogy barátai szemébe nézzen, miközben vitézül fenntartja a magabiztos látszatot.

− Összeverték, mert nem volt hajlandó szapulni engem – mondja ki a legfőbb érvét Loki mellett, azt az érvet, ami őt is abba az irányba terelte, hogy más szemmel tekintsen rá, és zokszó nélkül elfogadja tőle az Anthony megszólítást. – Vagy legalábbis valami ilyesmi miatt. – Nem akarja tudni a részleteket. Elég maga a tény. – Szerintem ki akar lépni. Változtatni akar – suttogja, bár ő maga sem teljesen biztos abban, amit mond.

− Komolyan azt gondolod, hogy néhány hét nálad ilyen fokú szemléletváltáshoz vezetett nála? – kérdezi Steve szkeptikusan.

− A nagy lószart! Nehogy megbízz benne, Tony! – Clint, hogy nemtetszését megerősítse, nagy erővel barátja vállára csap.

− Próbálj meg kiigazodni Lokin – riposztozik Tony -, és ha sikerül, esküszöm szentté avattatlak. – Átfut az agyán a gondolat, hogy most éppen Lokit, az élete egyik legellentmondásosabb szereplőjét védi a legjobb barátai ellenében, de nem foglalkoztatja különösebben. Ahhoz túl nagy benne a szenvedély, ami valami érthetetlen és megmagyarázhatatlan forrásból ered.

Clinték nem szólnak többet.

Azonban amikor kisorjáznak az étterem ajtaján, Steve kicsivel lemarad társai mögött, úgy számítja a lépéseit, hogy még épp összetalálkozzon az arra járó Lokival. Mikor Steve a vállára markolva megállítja, Loki elvigyorodik, a mosolya számító és gúnymérgezte. Mindketten tudják, hogy Tony a helyiség túlsó felében tartózkodik, és éppen két befolyásos üzletember köti le a figyelmét, így esélytelen, hogy észrevegye őket.

− Ne próbáld meg kihasználni Tonyt – mondja Steve határozott őszinteséggel. A hangsúlya nem fenyegető, sokkal inkább zord, ami ezerszer komolyan vehetőbbé teszi. – Nem tudom, mi a célod azzal, hogy csábítgatod, vagy van-e egyáltalán célod, de nem ajánlom, hogy bolondnak nézd.

Loki felé fordítja a fejét, a tekintete megdöbbentően nyílt, szinte ártatlan.

− De hát Steve, értelemszerűen te nézed ostobának, ha azt hiszed, hogy én át tudnám verni – súgja negédesen.

Steve csak egyetlen pillanatra veszi a szívére, amit Loki mond.

− Senki előtt sem titok, hogy kiváló manipulátor vagy, Loki. Ha elérted, hogy felvegyen, másra is képes vagy egy cél érdekében.

− Cél? – visszhangozza kérdően a pincér. A tenyerén míves ezüsttálca, rajta flambírozott banán, mellette bélszíncopf vargányával. Tökéletes menü a kifogástalanul elegáns és magnetikus modorú pincér kezében. – Ha van is célom, az rém egyszerű. És nem hiszem, hogy állunk mi olyan intim kapcsolatban, hogy kitárgyaljuk. – Cinkosan a szemöldökét összevonó Steve-re kacsint, majd továbbáll.

Két lehetőség van – gondolja Steve, miközben kilép az utcára, és a vállára kanyarítja barna bőrdzsekijét. – Loki vagy tervez valamit, vagy valóban csak Tony kell neki. De akkor nagyon kell neki.

~~

− Na, már jobban nézel ki – paskolja meg Loki meztelen vállát Bragi. Valamennyien egy lerobbant kocsma előtt üldögélnek, a lépcsőn, ki magasan ki alacsonyan, és a szmog fedte csillagokat bámulják.

Loki beleszív a cigarettájába, és lassan, nagyon lassan kifújja a füstöt. Hátát a korlátnak dönti, a hűvös fém érintése megborzongatja. A jobb oldalán ülő Týr fagyos pillantásokkal bombázza, de Loki úgy tesz, mintha nem is látná.

− A múltkor nem jöttél el a gyűlésre – jegyzi meg Frey, csak úgy mellékesen, a szeme sarkából sandít Lokira, miközben fél kezével Iðun combjait cirógatja, a lány azonban Lokit nézi csaknem megbabonázottan.

− Nem értem rá. Dolgoztam.

− És az fontosabb, mint a Légió? – Týr keresztbe fonja a karjait. Loki még mindig nem hajlandó felé fordulni. Hagyja, hogy Týr vádja szétterjedjen, és mindenki suttogni kezdjen, az ő ellenében, őt vádolva. Nem érdekli. A húr feszegetése mindig is jó móka volt.

− Meg kell teremtenem az alapokat – mondja végül, és messzire hajítja a cigaretta csonkját. Egy pocsolyában landol, sisteregve alszik ki.

Týr meglepődve, új keletű érdeklődéssel fordul felé, vele együtt Bragi, Skaði, Frey és a Légió legtöbb tagja lázasan fülelni kezd.

− Mihez is pontosan? – tudakolja Skaði. – Ahhoz, hogy előléptessenek főpincérré, és kérkedj nekünk vele?

− Ugyan kérlek – mosolyog rá Loki mézesmázosan. – Olyannak ismersz?

− Lehetséges – veti oda Týr, bár figyelme nem lankad.

− Hm. Kár. Pedig egészen jó tervem van. – Egyik lábát átveti a másikon, és nagyot sóhajt. Félremagyarázhatatlanul többnek tűnik a többieknél. Az igazi ész. Az igazi túlélőerő.

− Halljuk! – kurjant fel Frey lelkesen, a többiek buzgón támogatják, egyszerre villannak fel részeg és józan mosolyok, Loki pedig ismét rivaldafénybe kerül, a mocskos sikátorok és kiélt kocsmák romlott estragyogásába.

− Megkedvelt – közli Loki egy apró, kimért mosollyal, a tekintete mint valami csiszolt ékkő, éles és ragyogó. – És napról napra, percről percre jobban kedvel. Teszek róla.  

− Attól még, hogy adod a jófiút, nem leszel a kedvence – rázza meg a fejét Skaði. Týr csendre inti.

− Folytasd.

Loki a füle mögé dobja fényes, ápolt haját.

− Anthony Stark egy magányos bolond. Nincs családja. Vannak barátai, hogyne lennének; a hozzá hasonló pénzes húgyagyúakat általában felvetik a barátok. De ő túl érzelgős ahhoz, hogy ez elég legyen neki. Azonosságot akar, valakit, aki megérti. Aki a gyarlóságait is a magáévá teszi. Aki nem olyan erkölcsös, mint Steve Rogers, és nem okoz neki állandó bűntudatot a szenteskedésével. De nem is olyan pipogya, mint a matematikatanár haverja, és nem olyan énközpontú tulok, mint az íjász. Kell neki valaki, aki egyszerre izgalmas, elfogadó, és mindig új kérdéseket vet fel, mert az a fazon imádja törni a fejét.  Kell valaki, aki hízelgő módon közeledik hozzá. Én kellek neki. És gondoskodom róla, hogy még inkább szüksége legyen rám, annyira, hogy egy pillanatra se tudjon kiverni a fejéből.

A tömény önzés és jéghideg tervezés melódiája jeges folyamként árasztja el a jelenlevők elméjét, szájtátva bámulják a fent ülőt, miközben megpróbálják felfogni a szavainak jelentését. Egyedül Týrt nem sikerül megbűvölnie.

− És mindez mire jó? – kérdez rá makacsul.  

Loki lágyan megérinti az orra alatt húzódó, már alig-alig látszó sebet, majd kiismerhetetlen tekintetét Týr ádázul, mindig harcra készen villámló szemébe fúrva felel.

− Stark paranoiás. Fegyverekkel van tele a lakása. Fél attól, hogy megölhetik, vagy csak egyszerűen meghalhat. Régebben volt egy traumatikus élménye, a net is tele van vele, megnézheted, ha akarod: egy útján rátámadtak, és súlyosan megsérült. Azóta sokat gondol a halálra, és folyton iszik. És aki gondol a halálára, az életbiztosítást is köttet. Annak pedig kell egy kedvezményezett, aki pillanatnyilag a mindenese, Pepper Potts…

− Ezt honnét tudod?

− Csak tudom – üti el a kérdést. – És azt is tudom, hogy egyre rosszabb viszonyban van a nővel.

− Te akarsz a kedvezményezett lenni. - Bragi megvakarja majdnem tar fejét, közben ámulva pillant Lokira.  A könyörtelen számítás még a legvadabb elméket is megütközteti, és olykor csodálattal tölti el.

Loki bólint. Týr, Skaði, Frey és Bragi meghökkenve szegezik rá a pillantásukat.

− Nem fogom halálra gürizni magam a nyamvadt éttermében, és nem fogok egy ilyen lepusztult környéken sem élni. – Nem érdekli, hogy megsérti a többieket. Jól tudja, hogy most kivívta magának a tiszteletet. – Ez a tervem.

Pár perc néma csönd, azt követően üdvrivalgás, összecsattanó tenyerek, vállveregetések, összekoccanó sörösüvegek; Loki feltételezett eltévelyedése rögvest a feledés martaléka.

− A mi Lokink a régi!

− Az addig oké, hogy a bizalmába férkőzöl – vágja ketté a buzgólkodást Frey, a tekintete elmerengő. – Ahhoz remekül értesz. De cseszheted, ha a manus elél még harminc évig.

Loki frusztrálóan komótos mozdulattal végigsimít az állán, a mosolya még tovább hasad.

− Ez nem fog gondot jelenteni, Frey. Hidd el, mindenre gondoltam.

Frey elhiszi neki. Kétely nélkül.

~~

Loki betegszabadságot vett ki, és már másfél hete nem jelentkezik. Tony számára ez több szempontból is problematikus. Elcsodálkoztatja a tény, hogy ezek közül az a kisebbik gond, hogy kell egy beugró srác Loki helyére, mivel a forgalom a távollétében azért, háládatos módon nem csökkent le.

Nem, a nagyobb probléma az, hogy utálja azt az idegen srácot nézni Loki ruháiban, ahogy kényszeredett mosollyal ugrándozik ide-oda. Nincs a mozdulataiban semmi kecsesség, és az égvilágon senkit sem tud elkápráztatni – egy szó, mint száz, az a srác távolról sem Loki.

Tonyban felötlik, hogy felhívja Lokit, de aztán mindig meggondolja magát. Nehogy még a végén azt higgye a drága, hogy a világ közepe, a tótumfaktum…

Bárhogy is, Tony nem tudja kiverni a fejéből. Mi van, ha megint bajba keveredett, és most nem mászott ki belőle még annyira sem, mint legutóbb? Mi van, ha megint őmiatta került bajba?

Amikor erre gondol, mindig megkísérti egy meglehetősen összeférhetetlen érzés, amit azonnal elkerget magától. Semmi kedvet nem érez magában ahhoz, hogy Lokin rágódjon, de aztán rájön, hogy ez nem kedv kérdése.

De most mégis, mi közöm nekem ahhoz, hogy ő mit művel azok közt a stikkesek közt?

Beletelik némi időbe, de végül ráébred, hogy azóta van köze a dologhoz, amióta felsejlett a fejében a gondolat, hogy kedveli Lokit, legalábbis méltányolja a társaságát, és a tetejébe akadnak vele kapcsolatban illetlen gondolatai.

Ezt az eufemizmust.

Hihetetlenül ostobán érzi magát, miközben kiszáll a kocsijából a lepukkant lakópark szélénél. Bőrdzseki és farmer van rajta, az oldalán pisztolytáska lóg. Semmi esetre sem ment volna a Légió darázsfészkének közelébe fegyver nélkül. Ki tudja, mire képesek azok a veszett kutyák…

Loki munka-adatlapjából nézte ki a címet, de rosszabbat talál még annál is, mint amire számított. Omladozó bérházak egyhangú sora fogadja, beton egy szál sem, dimbes-dombos, téglatörmelékkel felszórt föld van a lábai alatt. A házak falait csak a festék és a jószerencse tartja egyben, de minden fal tövébe jut egy rossz kinézetű fickó is, hogy megtámassza. Tony tudja, hogy nem csak a Légió tagjai tanyáznak itt: akadnak itt még kemény drogosok, alkoholisták és néhány patkány is.

Borsódzó háttal megindul egy irányba, ám házszámok híján nem igazán tudja, hol keresse alkalmazottját. Összességében azt sem tudná megmondani, miért jött el. Talán meg akar bizonyosodni arról, hogy Lokit nem zsigerelte ki pár megszállott, vagy hogy – és ez a legriasztóbb gondolat, ami felötlik a zseni agyában – nem szánta el magát valami meggondolatlan lépésre annak reményében, hogy megszabadulhat a társaitól. Tony rengeteget agyalt Loki és a Légió kapcsolatán, és egy idő után létjogosultságot nyert a fejében az elképzelés, hogy talán Loki istenigazából másra vágyik, csak egyszerűen retteg.

Amit remekül titkol.

Percekig reménytelenül kanyarog a házak közt, egyre kényelmetlenebbül érzi magát. Az erős, hűvös szél hátrasepri a haját, és az arcába sodorja az utca porát; köhögnie kell. Megdörzsöli a szemeit, a kezeit zsebre rakja, és már-már visszavonulót fújna, de ekkor hirtelen megpillant egy alakot, akitől talán útbaigazítást remélhet.

A fiatal, alig tizennyolc-tizenkilencnek kinéző lány nem fest úgy, mintha másodpercek alatt kitörhetné a nyakát, ez is ad neki némi önbizalmat. A lány egy még a többinél is rosszabb állapotban levő házból siet ki, maga mögött törött kerekű, gurulós bőröndöt rángat. Talpig feketében van, furcsa, földig érő, fátyolszerű ruhát visel, vékony szálú, koromfekete haja szögegyenesen omlik le az arca két oldalán. Tony igyekszik nem fintorogni, ahogy szemügyre veszi a lányt: arcának egyik fele normális, míg a másik fele hullaszínűre mázolva, bal szemének környéke sárszínűre festve, ajkai lilásfeketék, mint a feketeribiszke.

− Helló! Lehet egy kérdésem? – kiált oda a lánynak Tony, mire az megtorpan, de látszik, hogy legszívesebben tovább menne. Egyenesen rémültnek tűnik, a tekintete zaklatott; Tony előtt világos, hogy nem ő váltotta ki a lány ijedelmét.

− Mi az? – mormogja a lány barátságtalanul.

Tony átszeli a kettejük közt levő távolságot, igyekszik megőrizni szívélyes modorát.

− Csak azt szeretném megtudni, hogy hol lakik Loki.

A lány érintetlen arcoldala alig látszik a hajától, amit odasodor a vad szél.

− Maga zsaru?

− Nem.

− Akkor ki?

− Anthony Stark. – Kezet nyújt a lánynak, de az nem fogadja el. – Te ki vagy?

− Az teljesen mindegy – feleli a lány elutasítóan.

− Csak van valami légiós neved neked is… - puhatolózik Tony, idegessége nyilvánvaló.

− Aha. Hél – biccent a lány. Nem fárad azzal, hogy a füle mögé simítsa a haját. Tüntetőlegesen nem néz a milliomosra, miközben minden porcikája remeg. – Loki abban lakik, a hatosban – bök az utca túlfelén levő szürke, lelakott épület felé. – De ha maga valóban Anthony Stark, nem kéne bemennie oda. Tűnjön el innen! Tűnjön el! – Hél hangja mély és kétségbeesett.

− Van valami baj? Segíthetek?

− Magán segítsen! – Hél tipródik; egyszerre akarna beszélni és hallgatni. – Én nem tudtam, hogy ez erről szól. Amikor csatlakoztam, én azt hittem, hogy ez csak valami otromba poén. Nem az. Nem gondoltam volna, hogy tényleg képesek… - Nagyot nyel. - Maga itt a lehető legrosszabb helyen van.

Óriásit ránt a bőröndjén, és szó nélkül otthagyja Tonyt. A férfi elhűlve néz utána, de ellenáll a késztetésnek, hogy kövesse és kérdéseket tegyen fel.

Úgy érzi, tudja a válaszokat.

Nyilván ismert a neve az őrültek között – ha Lokit egyszer már elverték miatta, őt is sokat emlegethetik. Pompás. Vajon őt teszik felelőssé Loki eltévelyedéséért? Számít az valamit?

A lelkének egy általában elfelejtett, nemes része azt felelné erre a kérdésre, hogy nem, ha ezzel segít Lokinak abban, hogy beilleszkedjen a társadalomba, és elhagyja annak peremét. Szeretné azt hinni, hogy ez a dolog igazi veleje, ez a lényege, és emiatt történik minden. Ideális lenne. Jó lenne. Tonynak szüksége van az önigazolásra, hogy a vonzalma Loki iránt legalább egy szempontból nem tiltott. Mindenesetre az csak jobb, ha olyasvalakivel szimpatizál, aki ki akar kerülni a rosszból, mintha olyannal tenné, aki szerves része.

A lőfegyver jelenléte ad neki egy adag határozottságot, így habozás nélkül belöki a bérház betört üvegű ajtaját. Az orrát felhúzva végignéz a félig leszakadt postaládákon és a falat beszennyező undok foltokon, amiknek eredetét nem igazán tudja beazonosítani, majd mély levegőt véve felkaptat a jobb napokat is látott lépcsőkön.

Ökle tompát puffan a hatos lakás korhadó ajtaján, egyszer, kétszer, háromszor. Fogalma sincs, mire számít; lényegében semmire. Abban sem biztos, hogy Loki otthon van.

Nincs is.

Egy sudár, tagadhatatlanul gyönyörű nő nyit ajtót, akinek szépségét viszont alaposan lerombolja a szemét elfátyolozó narkós köd. Pöttyös, lenge ruhája alig ér a combja közepéig, aranyszőke, dús haja szalmakóc-szerűen keretezi az arcát. A bőre hófehér, meztelen lábai piszkosak, akárcsak a lakás, már amennyire Tony belát.

− Ki maga?

− Jó napot, Anthony Stark – mutatkozik be újból, de a kezét ez a nő sem fogadja el. Arckifejezése unott és érdektelen, kócos haja a szemébe csüng.

− Lokit keresi? – kérdezi a nő, miközben félreáll, hogy a férfi bemehessen. Semmi érdeklődés nincs az arcán, mintha nem is lenne teljesen jelen. Nem kérdezi meg, hogy mit akar, miért jött; valószínűleg hozzászokott a rendszeres jövés-menéshez a lakásban.

− Igen – válaszolja Tony. Átlépi a küszöböt, bár nem egészen biztos abban, hogy mindenképp körül akar nézni Loki rezidenciáján.

A lakásban nincs előszoba, az ajtó közvetlenül a nagyszobába nyílik. A rendetlenség borzalmas: italosüvegek sorakoznak a padlón, a kanapé huzata elrongyolódva, a szurtos üvegasztalon árválkodó hamutartóban egy félig elégett cigi ködszerű füstöt ereget, ami belengi a félhomályos lakást. Tony köhint párat.

− Nincs itthon – rántja meg a vállát a nő. – Amúgy Siggy vagyok. Nem Sigyn, Siggy, oké? – Tony ösztönösen bólint. – Oké. Kér kávét?

− Nem, kösz – feleli a férfi. Slampos kinézet ide vagy oda, meg kell állapítsa, hogy Siggy ritka jó nő, pontosan ezért igencsak meglepi, hogy a nő megelégszik az alibi-ribi szerepével. – Ti együtt vagytok? – kérdez rá mégis.

Siggy két ujja közé csippenti a cigijét, és lábait keresztbe vetve elnyúlik a kanapén.

− Mindenki úgy tudja. A többiek előtt néha lesmárol. Tudja, hogy megy ez. Aztán sosem. Éli a maga életét. Cserébe eltart. Szimbiózis.

− Gondolom nem díjaznák, ha kiderülne, hogy meleg a szentem – morfondírozik Tony.

Siggy az ajkát csücsörítve végigméri.

− Maga tud róla egy s mást, ugye?

− Bár így lenne – mosolyodik el a milliomos. Nem kis megkönnyebbülésére szolgál az, hogy Siggy nem kísérelte még meg kikaparni a szemeit. Nyugalma azonban rögtön elpárolog, mikor a hálószoba felől egy latyakszürke színű, hatalmas farkaskutya üget elő.

− Ne féljen Fenrirtől – mondja Siggy. A kutya békésen elsétál Tony mellett, oldala puhán súrolja a lábát. – Ha eddig nem ugrott a torkának, később sem fog.

− Megnyugtató.

- Higgyen nekem – legyint Siggy, a hangja közönyös; neki aztán mindegy, hogy vendége fél-e vagy sem. – Fenrir és Loki fura kapcsolatban állnak. Fenrir mindenkire acsarog, akit Loki nem kedvel, és jámbor azokkal, akiket igen. Magát egyértelműen nem utálja. Bezzeg Týrt! – A nő mélán megcsóválja a fejét, közben elnyomja a cigarettacsutkát. – Fenrir alaposan szétmarcangolta a pasi jobb kezét!

− Týr. – Tonynak ismerős a név. Zsebre dugott kezei izzadni kezdenek. – Az az alak verte őt össze.

Siggy beszélgetésük során először felé fordul, szőke szemöldökei összeszaladnak, ajka értetlen grimaszra rándul.

− Mi?

Tony széttárja a karjait.

− Nemrégiben Loki bevert orral, véralábbfutásos háttal jelent meg nálam, és azt állította, hogy az a Týr nevű állat agyalta meg.

Siggy arca semmi megvilágosodást nem láttat, úgy néz Tonyra, mintha földönkívüli lenne. A férfiban felmerül a gyanú, hogy Siggy talán túlságosan be volt lőve azon az estén, és ezért nem emlékszik.

− Az nem Týr volt.

− Hát akkor meg ki?

− Nekünk azt mondta, hogy összebalhézott két kidobóemberrel egy pubban. Megesik.

− Azt mondja, hogy nem az a Týr verte el? – ámul el Tony.

− Volt egy kis ramazuri – sóhajt fel a nő, melltartójának pántját körülményesen igazítja a válla közepére. Túl kicsi rá. – De Týr csak berágott. A fiúk nagy szájhősök. Folyton marakodnak, keménykednek, a farkukat méregetik, de ártalmatlanok. Vannak mindenféle hülye törvények az ölésről meg ilyenekről, de humbug az egész. Sosem folyik vér. Sosem bántják egymást, és mást se. Letagadják, de amúgy totál veszélytelenek. Týr is. Csak megfenyegette Lokit, de sosem nyúlt hozzá egy ujjal sem.  

~~

Tony este kilenc körül ér vissza az étteremhez, a hivatalos záróra előtt alig pár perccel. A Siggyvel való csevegés után betért egy számottevően civilizáltabb helyen levő bárba, megivott egy-két (jó, öt) pohárkával, és megpróbálta összerakni a fejében a dolgokat.

Loki hazudott neki. Senki sem hagyta helyben, és Tonynak lövése sincs arról, hogy miért állított ilyesmit.

Betolja az ajtót, az étterem teljesen kihalt. Magában átkozódik, szidja magát, amiért senkit sem bízott meg a bezárással, de aztán észreveszi, hogy valaki mégis van ott.

Loki az italospulton ücsörög, felsőteste fedetlen, egyik lába felhúzva, övcsatja szikrázik a fényben. Tony profilból látja, megakad a mozdulatai közben, az álla leesik. Loki jobb kezében piros alma, lassan emeli a szájához, nagyot harap belőle; a gyümölcshús csendesen harsan fehér fogai alatt, a leve lecsordul az állán. Másik kezével megtörli az arcát, és sugárzó mosollyal a milliomos felé fordul.

− Szervusz, Anthony.

Tony sóbálvánnyá merevedve áll, egyszerre dolgozik benne a felháborodás Loki hazugsága miatt és a nyáltermelését jelentősen felfokozó sóvárgás, amit ez a meglehetősen fülledt kép generált.

Mindez azt eredményezi, hogy egy félkegyelműt idéző, bamba arckifejezéssel pislog a másikra.

− Szerencse, hogy a némber ma nem volt itt – kezdi Loki fesztelenül. – Happy kérdés nélkül rám hagyta, hogy bevárjalak.

− Lehet, hogy randija van – állapítja meg Tony bujkáló mosollyal. – Átvertél – szisszen fel percek után, kiküzdve magát Loki megmagyarázhatatlan, boszorkányos bűvköréből. Elé lép, alig pár centi választja őket egymástól; érzi Loki testének melegét. A fekete hajú halovány mosollyal néz le rá a pult tetejéről. – Beszéltem a…

− Siggyvel? – szakítja félbe Loki töretlen békességgel. – Igen, tudom, hogy jártál nálunk. Miért kerestél, Anthony?

− Ne süketelj! – utasítja Tony, a mutatóujját a másik arcára szegezve. – Nem az a Týr seggelt el.

− Nem – erősíti meg Loki. Tony hirtelen arra eszmél, hogy Loki egyik puha tenyere az arcára simul.

− Hagyjál – rántja el a fejét, de csak a sértettség mondatja vele ezt. – Ki vert el? Halljam. – Nem tudja, van-e joga kérdőre vonni, de nem is érdekli.

− Meg tudok oldani magamnak egypár sérülést – feleli Loki zavartalanul. Tony elképedve néz rá: ez a lehetőség nem jutott eszébe. Normális embernek ilyen nem jut eszébe. Lehetséges, hogy Loki saját magát püfölte el? Lehet olyan őrült? Tonynak korábban eszébe sem jutott megnézni a sérüléseit, hogy vajon fel lehet-e bennük ismerni egy ököl formáját, de hát hülyeségnek is vélte volna…

− De miért?! Miért hazudtad azt, hogy a haverod volt?

− Mit gondolsz, miért? – Merően a szemébe néz, a legkisebb megbánást sem mutatva.

Tonynak nehezére esik gondolkoznia úgy, hogy az arcával egyvonalban Loki csupasz mellkasa hullámzik, érzi az illatát, tenyere, ami az arcára simul, egyenesen forró.

Siggy szerint Týr kiakadt, tehát az nem volt biztosan hazugság, hogy Loki nem volt hajlandó pocskondiázni őt. De kellett egy helyzet, hogy elmondhassa, és ezért képes volt saját magát ütlegelni? Mi okból? Ennyire rá lenne kattanva? Ennyire…

− … őrült vagy – nyögi ki végül Tony.

Loki rámosolyog, a mosolya megerősítés, csupa izgalom, a tekintete sokat ígér. Tony dühös akar lenni, de nem képes rá; feltörő szavai a torkára forrnak, csak nézi a férfit, és veszettül töri a fejét, eredménytelenül.

− Közel akarok kerülni hozzád, Anthony. Te pedig nem akarsz ellenállni nekem. Nem kell tagadnod. Senki előtt sem kell tagadnod, legfőképp előttem nem. Lehet, hogy őrült vagyok, de te szereted ezt. Jól tudom, hogy mi bánt: minden ember túlságosan egysíkú körülötted. Valami többet akarsz. Valami különlegeset.

− És te lennél az? – tudakolja a milliomos kábán.

Loki a bal kezével hátratűri a haját a homlokából, arca alig egy ujjnyira van Tonyétól, szemei parázslanak.

− Ha azt akarod, igen. Ha nem, akkor nem. Rajtad áll.

És Tony igennel felel.

Ebben a helyzetben van más választása?

Befejező rész 

A beígért kollázs, isten áldja a PhotoScape-et.