Megvilágosodtam

Nos igen: ez itt most egy eszmefuttatás lesz. Nem szokásom efféle blogbejegyzéseket írni, általában szófukar vagyok, de ez egy olyan téma, amiről muszáj beszélnem, főleg, mert akadnak emberek, akiknek köszönettel tartozom a felismerésemért. Ez a felismerés igen erőteljesen érinti a jövőbeli írói munkásságomat.

Az írásban a tökéletesség hajszolása véleményem szerint ostobaság, de a jóra való törekvés, az precizitás és a türelem úgy gondolom, az igényes író alaperényei közé tartozik. Azonban az eredetiség is kulcsfontosságú. 

Mindig is tudtam, hogy van valami súlyos hátráltatója az én fanfic-irodalmamnak. Ez a Harry Potter-korszakomra nem vonatkozik, mivelhogy a régi történeteimet letagadom mindenki előtt, csak nem szedem le őket a Merengőről, mert nem. Nincs konkrét indokom. Talán a szárnypróbálgatásaim okozta szentimentalizmus miatt.

Mindegy.

Visszatérve az eredeti témára, amióta az Avengers fandomban alkotgatok, és írom a magam kis agymenéseit, érzem, hogy valamit nem csinálok jól. Mintha összekötött kézzel írnám a thorkijaimat és a frostironjaimat. (Ezt a jól csengő magyarságot érdemes megfigyelni). De egyszerűen nem jöttem rá, hogy mi az, amit másképp kellene csinálnom, mert ezt kizárólag csak fanficírásnál tapasztaltam. A saját történeteimnél soha. Megírtam három nyomorult könyvet, és azoknál sosem voltak ilyen érzelmeim, és világos volt, hogy nem Loki a ludas. Kivételesen.

Én voltam az, vagyis a hülye beidegződéseim.

Aztán, az egyik kedvenc blogger-íróm, Raistlin, megírt egy rendkívül tanulságos és pofáncsapó erővel bíró cikket, És neked vannak szerzői jogaid? címmel. (A linkre kattintva elolvashatjátok). Már a Tom Hiddleston fotóból is tudtam, hogy itt valami nagy felfedezést fogok tenni. 

Nem jöttem rá azonnal, mit csináltam rosszul, kellett pár hét filozofálás, és az én ezüsthajú, angyalhangú, örökifjú nagymamám elgondolkodtató ápoljuk-Maci(igen, így hív, büszkén viselem e nevet)-lelkét-és-segítsünk-rá-a-problémamegoldásaira huszonöt perce. 

Rájöttem, hogy az az én nagy bajom, hogy görcsölök. Folyamatosan, ha kézzel írok, ha nem, ha thorkit, ha frostiront (van még frostironom, csak nem teszem fel. A Holdningsendring már nem ez a kategória). És min? Azon, hogy nem írok olyan jól, mint mások, pontosabban szólva, nem úgy írok, mint mások. 

Tudatalatti hülyeségtenger. 

Garantáltan nem kell magyaráznom az érzést, amikor az ember ír, veri a szóközt meg a több ezer betűt, és közben meg-megakad, amiatt, mert ez nem olyan, mint a példaképemé. Sosem lesz olyan. MIÉRT NEM OLYAN? OLYANNAK KÉNE LENNIE! MERT ÚGY A JÓ. CSAK. ÚGY.

Ez kérem, szerzői seppuku. Ismertebb nevén harakiri.

Némi filozofikus csend után világossá vált számomra, hogy nem úgy kell írnom, mint Raistlinnek. Vagy Reyklaninak. Vagy Jarithnak. És még sorolhatnám sok más zseniális thorki/frostiron-író nevét. Nem. Kalandos gyerekkorom okán kemény kisebbségi komplexussal küzdök, épp emiatt akárhányszor olyan dologba nyúlok, amivel mások is foglalkoznak, elkap a rettegés, hogy én az ő művészetük után nem fogok tudni minőséget, újat felmutatni.

Raistlin cikke iránymutató volt számomra, és azt a választ, amit a cikkhez írt kissé pityegő kommentemre adott, sosem fogom elfelejteni - a megelőlegezett bizalom nagyon sokat számított nekem. A nagymamám jó tanácsa, miszerint ne féljek önmagam lenni és azt írni, és CSAK AZT, ami belőlem fakad, szintén nem tudnám rendesen megköszönni. De talán elég lesz neki az, hogy bevállaltam a felszolgálást a nagyibulin. Állandó véleményíróimnak köszönöm, hogy vannak, és hogy olyan csodálatosak és remélem, a későbbiekben is örömötöket lelitek majd a pötyögéseimben, amik, saját magam által nyakamba aggatott láncaim levetésével, még őrültebbek lesznek. Tutkó. (ez a szó vicces) 

És ott van Heather is, drága skizó társam, ha te nem lennél, kábé a Színfoltok harmadik részéig sem jutottam volna el. Neked már készülőben van a meglepi, amiről félig már tudsz, de annyi baj legyen.

Raistlinnek tervezek ajánlani egy thorkit, egy olyan normálisat, vagyis hát nem normálisat mert én fogom írni. Először Hannibalt akartam, de annak még nem merek nekifutni, egyelőre még ízelgetem az atmoszféráját és haverkodom a karakterekkel, mert az OOC a mumusom. 

Ami a legfontosabb: az egyediség tesz egy írót íróvá, sok minden más mellett, de talán ez a leglényegesebb. Én majd akkor fogom magamat annak nevezni, ha már kellőképp lecsiszoltnak érzem a stílusom. A magam útját fogom járni, és örökre leszokom az összehasonlítgatásról, mert a harakiri az fájdalmas dolog. 

Ez itt egy Adidas reklám azt hiszem. 

Ez a kép meg marhára nem tartozik ide csak iszonyú vicces.

Bocs.

Továbbá köszönettel tartozom drága barátnőm bokaszalag-gyulladásának, mert így nem tudtunk edzésre menni, és én megírhattam ezt az eszmefuttatást, mindenki legkisebb örömére.