2019. október 26., szombat

Astrid VII.




Egy igen terjedelmes fejezet keretében folytatódik a skandináv tempójú bűnfelderítés; a széthúzó nyomozócsoport gyanúsítottakat keres, Kerstin és Noak kihallgat egy lehetséges szemtanút, aki sorsdöntő információkat oszt meg velük, és mindezen túl Kerstin kénytelen sok év után szembenézni mélyen gyűlölt, börtönben raboskodó nevelőapjával.
"Semmit sem változtál, még ha azt is hiszed."


7.

Lovisa Sjöland kihallgatása hétfőn, délelőtt tíz óra negyvenhárom perckor vette kezdetét. Frohlander, aki semmivel sem tűnt felcsigázottabbnak, mint bármikor máskor, fél kezét zsebre téve, ködös tekintettel szemlélte a belülről átlátszatlan üveg mögött ülő nőt. Lovisa a kezeit az asztalra téve, ajkait feszesen egymáshoz szorítva várt ránk, latyakszürke szemei fénytelenek voltak a szorongástól. Sötétzöld bársony blézert viselt ahhoz illő szoknyával, a nyakában hamis gyöngyszemekből készült gyöngysor függött. Kesebarna haját kerek kontyba kötötte. Úgy festett ott, a barátságtalan kihallgatóban, akár egy kalitkába zárt, viharvert madár, még ügyvédje jelenlétében is, aki Lovisával ellentétben olyan egyenes vállakkal ült, mintha egy vállfát csúsztattak volna hamuszürke zakója alá. Rámenősnek tűnő, zömök, öntudatos férfi volt, körülbelül a harmincas éveinek elején járhatott, homokszínű haja és pajesza volt, és vízszintes vonallá szűkült, barna szemei.
Frohlanderen kívül még ott volt Björn, illetve Noak és én. A megbeszéltek szerint nekem és Ohmannak kellett kihallgatnunk a nőt. Csak arra vártunk, hogy a felügyelő, aki már vagy öt perce bámulta Lovisa Sjölandot változatlan arckifejezéssel, mondjon valamit.
− Nem sok esély van arra, hogy ő volt – törte meg a csendet Noak. Nem nézett senkire, egy, a fehér falon végigfutó, picinyke pókot követett a pillantásával.
− Nincs alibije. A gyanú megalapozására ott van a tartozás és az örökség egybeesése. Illetve még egyéb más tényezők is. – Björn ellökte magát a faltól, amit eddig támasztott. – Nem zárhatunk ki semmilyen opciót.
− Semmilyet, ugye? – kérdeztem. Értette a célzást, de nem reagált rá. Kinyitotta a kihallgató ajtaját, és a látszat kedvéért előreengedett.
− Jó napot. – Az ügyvéd azonnal felállt, amint beléptünk, és kezet nyújtott. – Sven Dike vagyok, Lovisa Sjöland jogi képviselője. – Vontatott hangja tökéletesen illett a kisugárzásához.
− Björn Ohman. – Björn nem kis erővel megszorította a férfi kezét, ábrázata még a szokottnál is kétszer mogorvább volt.
− Kerstin Solberg – mutatkoztam be én is. Ugyanezt a folyamatot lejátszottuk Lovisával is, aki úgy ereszkedett vissza a székére, mintha egy guillotine alá kellene bemásznia. 
Miután letudtuk a formaságokat, munkatársam azonnal belevágott az érzéketlen kérdések feltevésébe.
– Mi a foglalkozása, Sjöland kisasszony?
– Ügyintéző vagyok egy zálogházban.
– Családi állapota?
– Egyedülálló.
− Hol volt január tizenkilencedikén, este öt és hét óra között?
− Otthon, a lakásomban, a Smedsbacksgatan tizennyolc szám alatt – érkezett az elhaló felelet.
− Tudja ezt valaki tanúsítani?
Lovisa eleve is leszegett feje még lejjebb bukott. Björn kemény, vádló hangja úgy nehezedett rá, akár egy mázsás súly. 
− Nem. Egyedül voltam.
− Értem. És az igaz, hogy a mai nap folyamán az ön számlájára megközelítőleg százötvenezer korona értékű örökség kerül átutalásra?
− Az ügyfelem nem köteles válaszolni a feltett kérdésre – szólt közbe Dike. Lovisa úgy nézett rám, mintha azt várta volna, hogy megszöktessem onnan. – És, csak hogy tisztán lássak: Sjöland kisasszonyt nem gyanúsítottként hallgatják ki. Vagy tévedek?
− Nem téved.
− Rendben. – Dike a mellényzsebéből egy olvasószemüveget húzott elő, és az orrára illesztette. – Ahhoz, ha jól tudom, nincs elég bizonyítékuk.
Pár másodperces csönd telepedett ránk, ami alatt Björn megkísérelte a tekintetével összeroppantani az ügyvédet.
− Óhajt válaszolni az előbb feltett kérdésre? – tudakoltam Lovisa szemébe nézve.
− Nem – felelte, Dike legnagyobb megelégedésére.
Björn kattintott egyet a tollával.
− Igaz az, hogy az ön lakását nagy összegű hitel terheli?
− Én…
− … Melynek visszafizetése nem a tervek szerint alakult.
− Nem kell válaszolnia.
Lovisa egyre feszültebbnek tűnt, sápadt orcáján verejtékcseppek csillantak. Valószínűleg nem merte azt a játékot játszani, hogy egy kérdésre sem felel – a kihallgatottak nagy része nem meri, mert úgy érzik, ezzel csak még inkább gyanússá teszik saját magukat.
− Igen, igaz.
Björn lecsapott a válaszra, akár egy éhes ölyv a gyanútlan rágcsálóra.
− Amit az örökségből könnyűszerrel vissza lehet fizetni.
− Az ügyfelem nem támasztotta alá az örökséggel kapcsolatos állítását! – csattant fel Dike.
– Dike úr, felhívnám a…
− Milyen kapcsolatban állt az apjával? – kérdeztem, ezzel félbeszakítva Ohmant.
 Lovisa önuralma kezdett a végéhez közelíteni.
− Önök valóban azzal gyanúsítanak, hogy végeztem az apámmal, vagy… – Nagy levegőt vett, mint azok az emberek, akik egy pánikroham közelében állnak. – … Vagy azt, hogy megölettem valakivel?! Az Isten szerelmére, apám magától is adott volna pénzt, ha elfogadtam volna tőle!
− A kérdésre válaszoljon, kérem.
− Nem, nekem nem volt az apámmal semmi… komoly problémám.
− Semmi komoly? – visszhangozta Björn egy újabbat kattintva a tollával.
Lovisa megrázta a fejét.
− Semmi.
A férfi erre kinyitotta az asztalon pihenő mappát, és előhúzott belőle egy papírt, amin egy telefon képernyőjének fekete-fehér fotója állt, rajta egy SMS üzenettel.

Gusztustalan, amit művelsz!!! Nem akarlak látni, amíg ezt csinálod!! Ne is nevezz a lányodnak!

Lovisa szemei tágra nyíltak a rémülettől.
− Ezt az SMS üzenetet Verner Sjöland mobiljának naplójában találtuk – közölte Ohman. – Az ön telefonszáma állt mellette. Tagadja, hogy ezt ön írta?
− Nem tagadom, de…
− Szóval mégis rossz volt a viszonya az apjával?
− Ezek csak feltételezések, Ohman nyomozó! A stílusa felháborító! – fortyogott Dike. – Az ügyfelem egyelőre még nem gyanúsított, viselkedjen ehhez mérten!
− Hölgyem – szólítottam meg ismét a nőt –, miért írta ezt az üzenetet az apjának?
− Mint tudja, nem kötelező választ adnia – érintette meg Lovisa csapott vállát Dike már-már eltúlzott együttérzéssel.
Lovisa hosszú másodpercekig csak a hideg asztallapot tanulmányozta, és a gyöngysorát morzsolgatta. A nyakán a bőr olyan vékony és fehér volt, hogy átlátszottak az erei.
− Apám… nőzött.
− Nőzött?
− Mindenféle prostituáltak… szolgáltatásait vette igénybe – nyögte ki paprikaszínűre vörösödve, csaknem elsüllyedt szégyenében. Megrökönyödve néztem rá, míg Björn az ujjait egymásnak támasztva hallgatta. − És én ezt nem helyeseltem. Csak ennyi.
Nem csodáltam, hogy ezt eddig nem akaródzott elmondania: nem akarhatta beszennyezni Sjöland emlékét, márpedig ezzel sikerült egy ocsmány foltot ejtenie az emlékeimben élő képen. Kissé illúzióromboló volt belegondolnom, hogy az oly tiszteletreméltó, nagy tudású tanár úr ilyen élvezeteknek hódolt.
− Alá tudja ezt támasztani valamivel? – kérdeztem összekapva magamat. – Ennek kell, hogy valamilyen nyoma legyen.
− Volt egy… notesze, amibe a stricik telefonszámait és neveit jegyezte fel. Otthon van, nálam.
Most már Dike sem szólt közbe, kíváncsian hegyezte a fülét, közben a nyakát vakargatta, körmei vöröslő csíkokat szántottak a bőrébe.
− Hogy került magához?
Lovisa tekintete elhomályosodott.
− Amikor megtaláltam édesapámat úgy… vérbe… vérbe fagyva – szipogott –, nem akartam, hogy… hogy egy vén kéjencnek titulálják, ugye érti? Elvettem a noteszt, és hazavittem, hogy ne…
– Hölgyem! – Dike szörnyülködve kapott a fejéhez. Lovisa épp most ismerte be, hogy visszatartott egy bizonyítékot, és ezzel akadályozta a nyomozást. – Mégis minek vagyok én itt?!
– Uram, kérem, szíveskedjen lehűteni magát – szóltam rá. Dike rám meresztette a szemét. – Erről majd később essék szó.
Lovisa arcán egy könnycsepp siklott végig. Nem láttam rajta mást, csak fájdalmat, gyászt és félelmet. Találkoztam már ezzel a hármassal más arcokon is, ahogy ebben a szakmában gyakorlatilag mindenki, s bár nem gyakran mutattuk ki, valamennyiünket mélyen érintett ez a látvány. Az, hogy ki hogyan vezette le a feszültséget, vagy emelkedett felül ezeken a terheken (már ha egyáltalán sikerült neki, gondolok itt Frohlander felügyelőre), eltérő volt. Björnnek sikerült tökéletesen elkülöníteni a munkát a magánélettől, kiegyensúlyozott családi háttere segítette ebben. Noak szintén a családjától kapott szeretet segítségével tudta megőrizni pozitivitását, Ellinor még kezdő volt, Olle azonban néha-néha nem átallt a pohár fenekére nézni, noha ennek volt némi köze a fiához is. Az én módszerem leginkább Björnére hajazott: a halott az halott, nekem pedig meg kell találnom a gyilkosát. Ez a munkám, ezért fizetnek. 
− Ellenőriztük az apja híváslistáját, de nem találtunk benne kétes elemeket – mondta kollégám nem sokkal később.
− Másik telefont használt, olyat, amit nem lehet lenyomozni.
– Eldobhatót?
– Igen, szerintem azt. Nagyon kellett vigyáznia… azt mondta, nagyon diszkréten kell kezelnie a dolgot, már csak azért is, mert mindig házhoz hozták neki a lányokat.
– És milyen gyakran? – kérdezte Ohman.
– Nem tudom pontosan. Talán három-négyhavonta, de lehet, hogy ritkábban. De nem előre megbeszélt időpontok szerint. Amikor kedve támadt hozzá, és volt elég pénze, felhívta a megfelelő embert. A noteszében minden név benne van.
Lovisa a továbbiakban minden kérdésünkre készségesen válaszolt. Rettenetesen szégyellte magát, a kikérdezés alatt egész végig bíborszínben égtek az orcái, de nem tartott vissza egyetlen választ sem. Eleve is bizonytalan lábakon álló kitartása darabokra esett, és onnantól kezdve Dike mondhatott bármit, Lovisa semmit sem hallgatott el. Valóban és kétségbevonhatatlanul azt akarta, hogy kiderítsük, ki áll az édesapja meggyilkolásának hátterében. Elmondta, hogy Sjöland a válása óta fogadott a lakásán prostituáltakat, akiket a noteszében felírt személyeken keresztül választott ki, és azoknak is fizette meg az árat. A telefonos kérdéssel kapcsolatban egyelőre még homályos volt a kép, feltételeztük, hogy a gyilkos magával vihette a készüléket, vagy Sjöland semmisítette meg azt, tartva valakitől, vagy valakiktől.
A kihallgatás lezárta után felvilágosítottuk Lovisa Sjölandot arról, hogy tettének következménye súlyos pénzbírság lesz, és hogy a noteszt haladéktalanul be kell szolgáltatnia a rendőrségnek. Bűnösségének eshetőségét azonban egyhangúlag elvetettük. Ellinor csalódottságát nehéz lett volna szavakba önteni, én viszont nem is lehettem volna elégedettebb, hisz ezáltal sziklaszilárd alapra tettem szert a feltevésemmel kapcsolatban, miszerint Sjöland halálának köze volt Astridhoz. Az állításaim visszaigazolást nyertek, két forrásból is, s ennek hatására a tekintélyem nem kis mértékben megnőtt, még ha kimondatlanul is. Björntől persze sosem vártam volna el, hogy elismerje, hogy igazam lehet, nem is tett így, Frohlander azonban intézett felém egy elismerő biccentést, biztatva, hogy folytassam, amit csinálok.
Pontosabban szólva, folytassuk. Noak hozzám tartozott, ebben a kérdésben legalábbis mindenestül. Az egész nyomozócsoport külön egységként kezelt minket, mintha mi ketten teljesen elszeparálódtunk volna, hogy a magunk útját járjuk, és ebben volt is valami. A különbség csak annyi volt, hogy ezt a külön utat Noak önként választotta. Nekem kötelességem volt végigmenni rajta.
Két dologra építettem az érvelésemet a Sjöland-Astrid ügyek összefüggését illetően, amit fel is vázoltam a kihallgatás után lebonyolított villámértekezleten. Egyrészt: Astrid nem egy prostituálttal ápolt jó viszonyt. Nem volt egy angyal, ez tény, aktív résztvevője volt az éjszakai életnek, és nem vetette meg az effajta társaságot. Másrészt: Hjulström.
− Nem tudták rábizonyítani a kerítést – ismételte el Noak ugyanazt, amit már nemrégiben is megállapított.
− Nem hát, de attól még, hogy valamit nem lehet bizonyítani, még lehet igaz – feleltem, fel sem nézve az előttem felhalmozott papírokból. − Ez a rendőrség, Noak, itt semminek nem adnak hitelt addig, amíg borzasztó evidens nem lesz. Én nem így gondolkodom, legalábbis most nem.
− De ha valóban futtató volt… ha tényleg üzletelt örömlányokkal… akkor sem ölhette meg Astridot, Sjölandot pedig még inkább nem.
− Igaz, de én egy percig sem állítottam, hogy személyesen ő csinálta volna. Egyszerűen csak ő a kapocs. – Eltoltam magamtól a papírokat, és a kezeimet a tarkómra téve megropogtattam a nyakamat. – Furcsán sok pénzt keresett ahhoz képest, hogy egy gyári munkás volt, éjjelente szinte mindig távol volt, és nem egy kétes alakkal láttam őt. Sőt, néha fel is hozta őket hozzánk. Zoja Kominsky pedig – utaltam arra a halálra rémült cseh lányra, aki annak idején feljelentette Hjulströmöt –, nem hinném, hogy csak hallucinált.
Noak töprengve simogatta az állát, jobb kezében egy összegyűrt papírgombócot dobálgatva. Néha olyan szórakoztatóan nézett ki, amikor elgondolkozott, mint egy kisiskolás egy különösen bonyolult matekpélda előtt.
– Eszembe jutott valami.
− Ne tartsd magadban.
− Ulrika Hedner. – A papírgombócát a kukámba hajította, de a galacsin lepattant a szeméthalom tetejéről. – Arra gondoltam, meglátogathatnánk. Hátha neked többet mond a sztorija, mint az akkori nyomozóknak.
− Jó ötlet – bólogattam helyeslőn. – De a te kocsiddal megyünk.
− Természetesen. Úgyis ma viszem a mosóba.
− Fantasztikus. – A saját kocsim sorsa kicsit aggasztott. Ráfagyott a dér, rám pedig fél óra élményteljes kapirgálás várt, tekintve, hogy haza szerettem volna jutni. – Előkotrom a régi vallomása másolatát, meg a nő címét.
− Érted megyek holnap – ajánlotta fel előzékenyen. – Olyan nyolc körül.
− Ellinor ki fog borulni. – A szemem sarkából sikerült elkapnom a nekünk háttal álló nő alakját, aki az utóbbi időben valószínűleg kissé elhanyagolva érezte magát. Noak az ebédszünetekben leginkább nálam időzött, ahogy a többi szabad pillanatában is. A munkáról beszéltünk ilyenkor, és a gondolatainkat vitattuk meg, de Ellinor, természetéhez illő módon rögtön kombinálni kezdett. Nem értettem őt – Noak eddig olyan sokat csüngött rajta, hogy a helyében már lábrángást kaptam volna, de hát mindnyájan különbözőek vagyunk, Istennek hála.
− A taxipénz általában az én fizetésemből megy – világosított fel társam.
− Ha így folytatod, ágrólszakadt leszel.
− Majd te kisegítesz. Vagy az a nagy plusz, amit a két ügy felgöngyölítéséért kapunk.
 Optimizmusa jó érzéssel töltött el, és az, hogy ezt komolyan is gondolta, még komolyabb elszántságot generált bennem. Mindemellett megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy Ulrika Hedner mellett nem ártana vizitet tenni az én szeretnivaló nevelőapámnál is, ha már ilyen sokat emlegettük. 

*

Noak kereken nyolckor érkezett meg a házam elé, és én természetesen megvárattam kicsit, amit ő természetesen nem vetett a szememre. Az imádott Red Hot Chili Peppersétől zajos kocsijában reggeliztem meg, miközben átautóztunk fél Södermalmon, és belekeveredtünk egy jó kis dugóba a Sergels térnél, de végül sikeresen megérkeztünk a Surbrunnsgatanra, és leparkoltunk egy, a régimódi épületekkel erős kontrasztot alkotó társasház előtt.
Nem volt energiám fellépcsőzni a második emeletig, ezért a liftet vettük igénybe. Az ott lakó Ulrika Hedner egy dundi, tüsténkedő asszony volt, olyasvalaki, akit az ember szívesen a nagymamájának fogadna. Rövid haját furcsa, lilás-vöröses árnyalatúra festette, láncon függő szemüvege mögött éberen csillogtak kerekre nyílt, kék szemei. Dicsérte pontosságunkat, elejtett egy-két megjegyzést arra vonatkozóan, hogy jó lenne, ha csendben beszélgetnénk, mert férje, a „lusta csibész” mindig délig húzza a lóbőrt, és elismerően csettintett a fülbevalóm láttán, amiről rögtön el kellett áruljam, hol vásároltam. A lakás kicsiny volt ugyan, ám rendkívül zsúfolt: a nappaliban egy láthatóan sokat használt festőállvány állt, a falakat idő fakította, merész, bordó tapéta fedte, rajta sok-sok házilag készített, de gyönyörű festmény mellett, amelyek összegörnyedt nőalakokat, élénk színű virágokat, zúgó tengereket és élethű gyümölcstálakat ábrázoltak.
A konyhában ültetett le minket, ami nagyon szűkös volt, a középre helyezett étkezőasztal csaknem az összes helyet elfoglalta. Kénytelen-kelletlen, de megvártam, hogy Ulrika lefőzze az elengedhetetlen teákat, és süteményt bányásszon elő a hűtőből. Ez idő alatt alkalmam nyílt egy csúnya pillantást váltani egy kékes szőrzetű, mogorvának tűnő macskával, amely a nappali felől settenkedett a konyha felé, ám látványomra hátraarcot vett, és bevackolta magát takaros kosárkájába.
Ulrika lepakolta az asztalra a gőzölgő, méz- és málnaillatú teával teli bögréket és egy kisebb kosárkára való, rózsaszín mázzal díszített, omlós puszedlit. Kíváncsian nyújtogatta a nyakát, mikor a táskámhoz nyúlva elővettem a jegyzetkönyvemet.
− Mint már tudja, egy tizenöt évvel ezelőtt tett bejelentése miatt kerestük fel. Egy 1997. május tizenhetedikei estéről számolt be benne. Azt állította, hogy… – Hátralapoztam egy oldalt a jegyzeteimben. – … Hogy este kilenc óra körül látott egy Astrid Jönssonhoz hasonló lányt kiugrani egy autóból.
Az asszony bólintott. Egy kis, rózsaszín csuporból cukrot kanalazott a teájába, és komótosan elkeverte. Elég nehéz volt rávenni, hogy a témánál maradjon, a gondolatai csapongtak, minden hasznos félmondatát és kisebb monológ követte a perzsaciklámenjeiről meg a cserére váró függönyökről, de előbb-utóbb sikerült megtudnunk, hogy valóban, Astrid eltűnésének estéjén, mikor virágöntözés közben kinézett az ablakon, látott egy punkhajú lányt, talpig feketében.
– Azt esetleg fel tudná idézni, hogy milyen típusú autót látott?
− Egy kicsi autó volt, ha jól emlékszem. Talán sötétszürke. Egy férfi vezette, aki ki is szállt a kocsiból, de nehézkesen járt, bicegett, húzta a lábát.
− Hogy nézett ki?
− Hát, nem volt túl magas… sötét haja volt, a feje tetején már kopaszodott. Rosszul láttam, tudja, már a szemem sem a régi… – Megigazította a szemüvegét, és elvett egy süteményt a többi közül, amelyek időközben kissé megritkultak társam jóvoltából. – Egyen csak, fiatalúr, túlságosan is sovány! – kuncogott Noakra nézve, aki éppen a rózsaszín máz nyomait törölte le a szája széléről.
− A szél még épp, hogy nem fújja el. – Mindig is irigyeltem Noak azon tulajdonságát, hogy ehetett bármennyit, sosem hízott. Mellizmai halványan átsejlettek fehér ingén, s bár széles vállai voltak, a hasa lapos volt, lábai hosszúak.
− Tisztára be vagy rekedve – csóválta meg a fejét társam. – Vissza se gyere a kapitányságra, helyette tedd tiszteleted a háziorvosodnál, ha egy mód van rá.
− Majd meglátom. – A figyelmemet visszakorlátoztam Ulrikára, aki kedvtelve hallgatta diskurálásunkat. – A bicegésen és a gyér hajon kívül, volt valamilyen jellegzetes ismertetőjele?
Az asszony a tenyerébe támasztotta a homlokát, apró száját összeszorította a lázas gondolkodásban.
− Bár jobban láttam volna… – Őszintén töredelmesnek tűnt, amiért nem tudta a látottak minden apró részletét megosztani velünk. Én már azt is becsülendőnek tartottam, hogy bejelentette azt, amit látott, hogy egyáltalán tulajdonított a dolognak bármi jelentőséget. – Megvan! – tette fel az ujját hirtelen. – A férfi nadrágtartót is viselt, és csíkos inget. Bár lehet, hogy inkább kockás volt. Nem volt rajta kabát, igen, emlékszem, el is mormoltam magamnak: „hogyhogy nem didereg a bolondja…!” És a lányka, Astrid, ó, igen, azt kiabálta neki: „Hagyjon békén, ne kövessen!” Illetve valami ilyesmit. De ezt a nyomozó úrnak is elmondtam régen.
Úgy éreztem, lámpás gyúl a fejemben. Tekintetem Noakét kereste, és amikor sikerült felvennem vele a szemkontaktust, erősen csuklójára markoltam.
− Ismerem a pasast. A nadrágtartóval.
− Ismered?
− Igen. Emlékszem, hogy… – Ádázul törtem a fejem, hogy felidézhessem a személyhez tartozó arcot, de csak egy halvány emlékkép sejlett fel előttem egy ritkás hajzatú, hózentrágeres férfiról. Az alakot homályossá tette a feledés köde, ám azt tudtam, hogy ismerem, és azt is, hogy honnét. – Ez a fickó Hjulström embere volt.

− Biztos vagy benne? – kérdezte Noak ötödszörre is, miközben beültünk az autóba. Ulrikától sietős búcsút vettünk, felesleges lett volna tovább maradnunk, az asszony már mindent elmondott, ami csak eszébe jutott. – Abban is, hogy ez nem vaklárma?
− Tutibiztos.
− Hát, azért ez egy kicsit zavaros körülírás volt. – Becsapta maga után az autó ajtaját, és hátrafordulva kitolatott a parkolóhelyünkről. 
− Ködös volt, de én akkor is megértettem. – Ingerülten elnémítottam automatikusan bekapcsoló rádióját, a szabályzó pöcke kis híján a kezemben maradt. – Figyelsz te rám egyáltalán?
− Hogyne figyelnék, napok óta csak azt csinálom! Légy szíves, ne légy hárpia.
− Inkább te ne légy ilyen gáncsoskodó! Én tényleg emlékszem erre az emberre, Hjulström többször is felhozta hozzánk, és nem egyszer láttam, hogy beszélgetett vele a házunk körül.
− Azt mondod, az egyik embere – hangsúlyozta a szót. – De ha így mondjuk, hogy embere, az azt jelenti, hogy a szervezett bűnözést százszázalékosan Hjulströmre kell, hogy húzzuk.
− Én eddig is azt tettem. – Rágyújtottam egy cigire, remélve, hogy a nikotin rásegít a fejemben zsongó gondolatok rendszerezésére. – Fogadd el, hogy tényleg egy mocsok az az ember, nem több.
− Etikátlan lenne látatlanban elfogadnom.
− És egy beteg, zaklatott nővel akadékoskodni nem etikátlan?
− Kerstin…
− Amúgy meg, igazán hihetnél nekem. Ha jól gondolom, a társam vagy, és amúgy is én vagyok a tájékozottabb ebben az egész katyvaszban.
− Oké, hiszek, hiszek, csak csitulj már. – Gyanítottam, hogy a szemét forgatja, de nem fordultam oda, hogy meg is bizonyosodjak róla. – Jó, mostantól elfogadom a „Hjulström strici volt” elméletet. Kövessük ezt a vonalat, hátha lesz eredménye.
− Helyes. – Nem volt kézzelfogható bizonyítékom arra, hogy Hjulström valóban tagja lett volna egy bűnszervezetnek, de annyi mindent láttam kamaszkoromban, annyi félreérthetetlen jelet, hogy ehhez részemről nem fért kétség. – Az az ember, a nadrágtartós… Nem emlékszem, milyen szerepe volt, vagy ki volt ő egyáltalán. Hjulström ügyelt rá, hogy én és anyám ne hallhassunk semmit, de azért kellően sokszor tárgyalt a lakásban a cimboráival ahhoz, hogy anyám féljen tőle, és ne merje elhagyni. – Észre sem vettem, hogy a hangom megbicsaklik, és olyan dolgok is kiszaladnak a számon, amiket nem terveztem közölni.
Noak megrendülését szinte a levegőben is érezni lehetett, jól jelezte ezt a hosszúra nyúló csend, ami megelőzte válaszát.
− Szükségünk lesz egy ügyészi végzésre, hogy kikérdezhessük.
Bágyadtan figyeltem gondterhelt profilját. Természetes volt, hogy gyakorlott nyomozóként nem bólogatott minden hirtelen felmerülő gondolatra, ez követelmény is volt egy jó detektívnél. Ami igazán különleges volt Noakban, az az ok volt, amiért végül teljes hitelt adott a véleményemnek; rögvest így tett, miután örökké kifejezéstelen arcomra kiült valamilyen emóció, annak villanásnyi jele, hogy mindez nekem elmondhatatlanul fontos.
− Kérjünk még ma – indítványoztam, félreutasítva a bennem feltámadó vad tiltakozást az ellen, hogy egy légtérbe kerüljek Patrik Hjulströmmel.  
− Nem kérünk! – vágta rá vasszigorral. Csak ekkor eszméltem rá, hogy alig egy utcányira vagyunk a lakásomtól, és ettől elfutott a pulykaméreg. Az okvetlenkedésétől néha meg tudtam őrülni, nem beszélve arról, hogy sokszor úgy viselkedett, mintha nem tudnék gondoskodni magamról. – Borzalmasan nézel ki, taknyod-nyálad egyben, már ha nem sértelek meg. – Lefékezte a kocsit az út közepén. – Menj fel, és az első utad az orvoshoz vezessen.
− Na tudod, kit utasítgass!
− Sicc!
− Miért csinálod ezt a cirkuszt?!
− Mert te felelőtlen vagy. Lásd be, nem viselkedsz úgy, ahogy azt egy korodbelitől elvárná az ember.
− Most meg mire célzol?
Noak a vállát vonogatta.
− Volna egypár példám arra vonatkozóan, hogy mi nem illik egy harmincegy éves nőhöz az életviteledben.
− Kapd be! – Behúztam a kabátom cipzárját, és kipattantam a kocsiból. Az ajtót olyan hévvel nyomtam be, mintha halálos sértést akarnék megtorolni rajta.
Társam letekerte az ablakot.
− Megcsinálom a papírmunkát, és kimentelek Frohlandernél, jó?
− Hálásan köszönöm, apu. Na, eredj innen, mielőtt előkeresem a stukkeremet.
− Nekem is itt van fegyverem. Tűzpárbajra készülünk?
− Tipli. – Hátat fordítottam neki, és bevonultam a házba.

Felszökő lázam végül rávett, hogy ellátogassak a háziorvosomhoz, aki egy rakat gyógyszert és ágynyugalmat írt elő. Az éjjeliszekrényemen felhalmoztam pár régebbi magazint, amit még nem lapoztam át, és kikészítettem fél liter tűzforró, többszörösen is túlédesített meggyteát is. Béketeljes orrfújásomat, melyet egy egész estés henyéléssel kötöttem egybe, a csengőhangom eszement üvöltése szakította félbe. Magam mellé hajítottam egy használt zsebkendőgombócot, és a sok fújástól kivörösödött orromat dörzsölgetve a fülemhez emeltem a mobilt.
− Igen? – Mivel ismeretlen számot írt ki, nem tudtam, kinek címezzem a szentségelést, ami ilyenkor esedékes volt.
− Halló, itt Filippa Lönnroth, a Femadonna magazintól. Kerstin Solberget keresem.
− Én vagyok az – feleltem, magamban már készülve, hogy a következő mondatommal elzavarjam a reklámtraktálót.
− Ó, akkor megtaláltalak – váltott át a nő hivatalos hangnemből zsibbasztó affektálásba. – Osztálytársak voltunk az N. H. Samuelssonban, emlékszel?
Egy csapásra felment bennem a pumpa. Egymáshoz szorítottam a térdeimet, hogy ne a fogaimmal tegyem ugyanezt, és meg tudjak szólalni a bosszúságtól.
− Tényleg. Helló, Filippa.
− Nos, Oliver Ulbergtől a minap roppantmód érdekes telefonhívást kaptam. – Egy irodaszék halk nyekkenését hallottam, majd tűsarkú cipők ütemes koppanását. – Azt mondta, nagyon megváltoztál! És hogy egyenesen gyönyörű lettél, modellnek való.
− Aha…
− Arra gondoltam, beugorhatnál a szerkesztőséghez egy kis szemlére. Feldobná a magazint egy amolyan „Dögösen bűnüldözés közben is” cikk, vagy ilyesmi. Persze, csak akkor, ha te is akarod, meg, ha a nagyfőnök is belemegy… Azt képzeli magáról, hogy ő Isten másodágon született kisöccse, de komolyan…
− Filippa – szóltam közbe.
− Hm?
− Elmész te a francba. 
Azonnal letette, én pedig az ágyam szélére hajítottam a mobilt, és visszahanyatlottam a hátamat megtámasztó, gyöngyökkel kivarrt, pasztellkék díszpárnára. Felötlött bennem, hogy lehettem volna kevésbé udvarias is, de végül úgy döntöttem, elég egyértelmű volt az álláspontom így is. Elhelyezkedtem az ágyamban, de még az alvás közelébe sem kerültem, amikor megzörrent a záram. Azonnal lerúgtam magamról a takarót, és eperszínű, vastag köntösömet magamra kapva az előtérbe siettem.
Egyetlen embernek volt kulcsa a lakásomhoz rajtam kívül, és az nem más volt, mint az anyám, Elsa Nordahl.
A tekintetünk összetalálkozott, amikor becsukta maga mögött az ajtót. Alig egy órája beszéltünk telefonon, onnan tudta, hogy lebetegedtem. Csendesen köszönt, arcán halvány, bizonytalan mosoly tűnt fel. Az ajkai húsosak voltak, mint az enyéim, seszínű haja kibontva omlott a vállára, tincsei közé sok-sok ősz szál vegyült. Sötét szemei kifejezők voltak, ezer és ezer történet elmondói. Gyermekkoromban páratlanul gyönyörűnek tartottam őt, olyannak, akihez képest minden mesebéli hercegnő rút kiskacsa. Felnőttként láttam csak meg, mikor már túl voltam a serdülést gátló hormonzavaromon (ami miatt tizenöt éves koromban is kábé tizenkettőnek néztem ki, ezzel tökéletes céltáblaként szolgálva Piáék gúnyolódásának), hogy anyám valójában sosem volt feltűnően szép, pedig az lehetett volna, ha lett volna lehetősége arra, hogy a szépségét megmutassa, kihangsúlyozza.
A szegénység volt anyám egyik örök nyűgje. Az apám, ha tehette volna, a tenyerén hordozta volna, de ezt nem engedhette meg magának. Egy taxisofőr nem csinálhat dámát a feleségéből. Anyám bolti eladóként szintúgy nem kereste le a csillagokat az égről, mégsem voltunk boldogtalanok – egészen addig, amíg apám el nem követte élete legnagyobb hibáját, és anyám ki nem hajította. Onnantól a feje tetejére állt körülöttem a világ. Anyám elveszett az adósságokban, apámat pedig eltiltották tőlem, miközben én épp, hogy betöltöttem a tizenkettedik életévem.
Mindez, bármilyen kiábrándító is volt, eltörpült a Hjulström-évek elviselhetetlensége mellett. Anyám a megismerkedésükkor és az azt követő néhány hónapban azt hihette Patrikról, hogy egy nyersen férfias, de jellemes fickó, aki sosem válik olyan akaratgyenge mamlasszá, mint amilyen az édesapám volt. Nos, mamlasszá valóban nem vált, de a kezdetben talán vonzó nyersesége később agresszióba váltott át, ami pedig már minden volt, csak nem férfias.
Anyám kigombolta piros kabátját, és a fogasra akasztotta. Gyors puszit nyomott az arcomra, forró bőröm érintésétől összerezzent. A kezében egy zacskót tartott, amelyen annak a hipermarketnek a logója díszelgett, aminek ruhaosztályán már öt éve robotolt. A konyhába lépett vele, és kiemelt belőle egy nagy adag húslevest, amit egy lezárható fedelű dobozban hozott el nekem. Csupán a szagelszívó piciny lámpája világította meg; az erőtlen fényben élesen kirajzolódtak a hátán húzódó, keszekusza hegek, melyeket nem fedett el hátul kivágott blúza. Azután vált ilyen összeszabdalt zűrzavar belőle, hogy a nevelőapám szétvert rajta egy sörösüveget. Évek múltán sem tűntek el a nyomai, és nem is fognak soha. Ott maradnak örökre, hogy sose felejthessük el.
− Nyugodtan feküdj vissza – súgta. Hosszú évek óta nem beszélt hangosan: Hjulström kiverte belőle a hangos beszéd képességét.  − Alig egy órája főtt meg. Akarsz enni egy keveset?
− Talán majd később. – Félszegen dőltem a konyhába nyíló ajtó keretének, a hajam csapzott volt, a bőröm nyirkos, a torkom kíméletlenül lüktetett. Csak bámultam rá, miközben odakint vadul süvített a szél, a hókristályokat az ablakomnak sodorta, szinte hallani véltem, ahogy a szúrós kis jéglapocskák végigcsúsztak a sima üvegen.
− Pihenned kell. – A hűtőbe tette a levest, kezét kopott farmernadrágjába törölte. − Rettenetesen kimerült vagy.
Pár percig szótlanul álltunk egymással szemben, mialatt én következetesen kerültem a szemkontaktust. Tudtam jól, hogy örülne, ha gyakrabban látogatnám meg, de nem volt bennem semmi kedv elmenni a Brännkyrkagatanra, a házba, ahol felnőttem, és ahol együtt kellett élnem a város egyik legnagyobb szörnyetegével, akitől sokkal korábban megszabadulhattam volna, ha az anyám nem lett volna olyan megbocsáthatatlanul gyáva. Túl későn nőtt fel a feladathoz, és tudta, hogy ezért azóta is neheztelek rá, viselkedése azonban sosem árulta el, hogy szégyellné magát, vagy dühös lenne, csak dacos csendben hagyta, hogy azt gondoljak, amit akarok.
− Szeretnél leülni? – mutattam a ronda kanapém felé.
Anyám a fejét rázta.
− Inkább beszélni szeretnék veled. – Nem kellett felnéznie rám, a magasságunk is megegyezett. – Mit mondhatsz a nyomozásról?
− Tulajdonképpen semmit. – Nem lepte meg zárkózott válaszom. – Miért kérded?
− Nagyon jól tudod te azt. Nézem a Dagens Krönikát, Kerstin. Az a nő minden másnap Róla beszél. A barátnődről.
Ez nem céltalan locsogás volt ez anyám részéről. Ez őt is érintette: Astrid aznap éjjel nem csak engem, őt is megvédte, talán az életünket is neki köszönhetjük. Mégis, amikor igennel feleltem, furcsa árnyék villant át az arcán.
− Mi az? – kérdeztem rá.
− Semmi. Csak nem érzem helyesnek, hogy neked adták a nyomozást.
− Miért mondod ezt?
− Nyilvánvaló, hogy neked ez sorsdöntő kérdés – mondta úgy, mintha ennél egyszerűbb dolog nem létezne a világon.
Elléptem tőle, és felrántottam a hűtőajtót. Kivettem egy félig teli üveg tejet, kitöltöttem egy pohárra valót, és a mikróba tettem, hogy felmelegítsem.
− Igen, ebben van valami. De még mindig nem világos, hogy miért probléma ez.
− Mert tönkreteszed magad – felelte, tekintete elidőzött a hűtőre ragasztott fényképen. – Sosem tudtad elengedni őt.
− Legalább én! – vágtam vissza fellobbanó indulattal, beteg torkom fájdalmas lüktetéssel adta tudtomra, hogy ellenzi a hangos megnyilvánulásokat. Kikaptam a mikróból a tejemet, majdnem szétégette a nyelvemet, ahogy beleittam, de a bögre alja legalább eltakarta anyám kínzóan aggodalmas arcát.
− Ne légy mérges rám – kérte valamivel erélyesebben. – Kedveltem Astridot. Kiállt melletted. De mióta eltűnt, te sem vagy már ugyanaz. Belőled is eltűnt valami, kislányom.
− Így van. Eltűnt belőlem a gyámoltalanság.
− Igen, ez biztos. – Úgy néztünk egymásra, mintha vadidegenek lennénk. – De tele lettél dühvel és elutasítással, mintha nem is te lennél. Az önbizalom mellett felvettél egy olyan mentalitást, ami szerintem eléggé kártékony.
− Hagyjuk! – A mosogatóba löktem a bögrémet, és a köntösömet összefogva az előszoba felé indultam. – Fáradt vagyok, anya. Pihennék, ha nem gond.
Anyám egy évszázadnak tűnő percig meredt rám üres tekintettel, aztán a vállára kanyarította kabátját, nejlontáskáját a zsebébe tömködte, és egy újabb csókot nyomva kipirult arcomra távozott.

Két nap múlva kellőképpen erőre kaptam. Az orvos által felírt gyógyszerek hatásosak voltak, még ha elképesztően embert próbáló feladat volt is lenyelni őket. Csütörtök reggel elrendeztem Frohlanderrel a távolmaradást; most sem nagyon kommentálta a dolgot, ahogy akkor sem, amikor Noak jelentette neki az állapotomat. Björn szerencsére nem volt bent épp, tanúkihallgatást végzett valamerre a városban, így nem kellett lejátszanom vele a szokásos szempárbajt, melynek során mindketten tökélyre fejlesztettük a szemmel verés képességét.
Noakot egy tévétorony magasságú irathalom mögött találtam, számítógépének monitorán egy félig megírt e-mail várakozott. Telefonját a válla és az álla közé szorítva beszélgetett valakivel – az „édesem” és a többi nyálas megszólítás arra engedett következtetni, hogy Ellinorral – miközben valószínűleg a tollát keresve turkált az asztalfiókban.
− Ne haragudj, most le kell tennem – hadarta, amikor felfigyelt rám, amint karba tett kezekkel várakoztam a portája mellett. – Igen. Persze. – Lezárta a beszélgetést, és félretette a mobilt. – Megvan az engedély – kezdte rögtön, elfelejtkezve a köszönésről. Az iratkazal tetejéről leemelt egy műanyag fóliába burkolt papírt, és a kezembe adta. – Faggasd ki Hjulströmöt!
Végigfutottam a hivatalos szöveget, melynek alján az ügyész cirkalmas aláírása állt.
− Nagy vagy.
− Remélem is, hogy így gondolod. Ollénak alaposan meg kellett izzadnia érte. Nem mindenki támogatja ezt a nyomozást.
− Majd meglátják, hogy van értelme. De amúgy… – Végigmértem. – … Mi van veled? Elég elveszetten nézel ki.
− Á, csak apró-cseprő hülyeségek – legyintett. – Nem érdekesek.
− De, azok. Igenis tudni akarom, miért néz ki a társam úgy, mint a mosott szar.
− Másra sem vágyik az ember fia, csak hogy ezt mondja neki egy nő.
− Most komolyan, mi a baj? A kimaradásom a gond? – Eddig bele sem gondoltam, hogy a betegségem alatt Noak nyakába mennyi plusz elintéznivaló szakadhatott.
Megrázta a fejét, mielőtt megkörnyékezhetett volna a bűntudat.
− Ugyan, arról nem te tehetsz. – Jellemző. – Csak Elli mostanában kicsit hisztis.
− Ezért nem tudlak sajnálni.
Felsóhajtott. Tudtam, hogy utálja, ha a barátnőjét szekálom, ami tényleg nem volt szép tőlem, de akkor is ez volt a véleményem.
− Szeretem őt. És mindenestül elfogadom.
– Olyan nincs, hogy semmin se akadj ki soha.
– Nem ezt mondtam… De két ember között nem lehet működő kapcsolat, ha képtelenek alkalmazkodni egymáshoz. Áldozatokat is tudni kell hozni.
− Bizonyára. – Nem tanúsítottam túl nagy lelkesedést a meglátása iránt. Persze nem értettem az efféle kérdésekhez, mivel még életemben nem volt huzamos párkapcsolatom, de ennek nem adtam hangot. – Viszont azt ne akard nekem bemesélni, hogy a „megvagyunk” és „boldogok vagyunk együtt” között nincs különbség.
− Ehelyett akár indulhatnánk Hjulströmhöz. – Nyomatékosításként hátragurult a székével, és tettre készen felpattant róla.
− Inkább egyedül mennék.
− Egyedül? – visszhangozta megütközötten.
− Figyelj… – Kifújtam a levegőt. Már előre libabőrös voltam a gondolattól, hogy találkozni fogok a nevelőapámmal, mi több, úgy éreztem, mintha a gyomrom helyén maga a feneketlen űr tátongana. – Ha kikerülök onnan, biztosan nem leszek jó kedvemben, és ha nem vagyok jó kedvemben, bunkó vagyok.
− Nem csak akkor – jegyezte meg a mögöttem sertepertélő Olle. Mikor megsoroztam a létező leglesújtóbb nézésemmel, rám vigyorgott, és folytatta útját a férfimosdó felé. 
− Nem akarlak kitenni ennek – fejeztem be a mondandómat a kelleténél talán kissé élesebb hangon. Szó mi szó, nem szerettem, ha a modoromat véleményezték. Jómagam semmi kivetnivalót nem találtam benne: arra pont jó volt, hogy megszűrjem vele a körülöttem levőket, és csak azokkal álljak szóba, akik nem az állandó bájolgásra és színlelt rokonszenvre vágynak.   
− Rendes tőled – mosolyodott el Noak. Üres kávéspoharát felkapva a szemeteskuka felé indult, és menet közben bajtársiasan megpaskolta a vállamat. Tenyere megnyugtatóan nehezedett rám, és egy pillanat erejéig kedvem támadt megfogni a kezét, csak hogy érezze, az én bőröm is ugyanolyan meleg, mint az övé, és csak reménykedni mertem abban, hogy a szívem is.

*

Hjulströmöt 2001-ben ítélték jogerősen húsz évre a södertäljei Hall Fegyházban. Két ember megöléséért és rablási kísérletért csukták le, előtte két hónapot ült előzetesben, és az elfogását követően már egyáltalán nem engedték szabadon. Az Astrid-ügy, vagy a korábban felmerült, kerítéssel kapcsolatos vád viszont szóba sem került a tárgyalások folyamán.
Régen, amikor először hajtottam be a fegyház kapuján, hogy kihallgassak valakit, frusztráló, kényelmetlen érzés hatalmasodott el rajtam. Kicsit olyan benyomása volt az egésznek, mintha sohasem jutnék ki onnan többet. A kerítés tetején hurkokban halmozódó szögesdrót, a metáldetektorok, a vastag kapuk és a számtalan őr nem a biztonságot jelképezték számomra, hanem egy csapdát, amiből nem menekülhetek. Persze később ez megváltozott; a harmadik, vagy negyedik esetnél már meg sem akadt a szemem a drótokon, vagy az őrök nagy számán.
Miután bemutattam az összes létező igazolványomat, átvizsgálták az engedélyem minden sorát és vesszőjét, és elkérték a fegyveremet, a Hall Fegyház egy jókedélyű, kövérkés tisztje végigvezetett a zárkák határolta folyosón, miközben a rabokról és őrtársa nehézfejűségéről locsogott nekem. Valószínűleg tisztában volt azzal, hogy nem én vagyok a legérdeklődőbb hallgatóság a világon, de ez a legkevésbé sem zavarta, kétségkívül minden alkalmat megragadott arra, hogy beszélhessen.
Beterelt egy kis belmagasságú, jellegtelen berendezésű helyiségbe, amit egy rács vágott félbe. A rácsot egy pult tartotta, melynek mindkét oldalán egy-egy szék állt, a mennyezeten kamerák piros lámpácskái villogtak éberen. A falak festése megkopott, a fejem fölött lógó lámpa csendesen zümmögött, a padló csúnyán felkarcolódott az ott levő szék alatt.
− És itt is vagyunk. – Előzékenyen kihúzta nekem a széket, még a táskámat is segített elhelyezni. Gyorsan ledarálta nekem a szabályokat, amiket már magamtól is tudtam, de az illem kedvéért megértően bólogattam, és mosolyogva biztosítottam arról, hogy velem minden a legnagyobb rendben, úgyhogy ha akar, szólhat a cimboráinak, hogy bevezethetik a rabot.
Mikor a tiszt kivonult, lopva mély levegőt vettem, a hátamon hideg verejték ütközött ki. Még a vastag fémajtón keresztül is hallottam a nevelőapám csuklóin megzörrenő láncok hangját, ahogy jellegzetes, csoszogó lépteinek zaját is. Kisvártatva az ajtó kitárult; pillantásom azonnal találkozott Hjulströmével, aki két megtermett fegyőr által közrefogva lépkedett felém. Magas, szálkás testfelépítésű férfi volt, régen igencsak nagy erő birtokában, amit sosem restellett fitogtatni nekem és anyámnak, és az összes haverja is jól tudta annak idején, hogy milyen éles a jobb horga. Egykor világosbarna haja most őszen keretezte szögletes arcát, majdhogynem a válláig ért, és olajosan fénylett. Markáns állát simára borotválta, a kor miatt megereszkedett, barna bőrét csaknem átszúrta előreugró arccsontja, ami mindig is jellegzetes vonása volt.
Olyan arccal ült le velem szemben, mint amilyennel egy unalmas tévéműsor elé zuttyan le az ember. Míg mi farkasszemet néztünk, a két kísérő távozott, valamit dörmögtek is, de egyikünk sem hallotta meg. Nagy pillanat volt ez – hat év után most láttuk először egymást. A vizsgáim után néztem be hozzá utoljára, csak azért, hogy gyönyörködhessek rabságának tudatában, és szimbolikusan szembeköpjem a rendőri végzettséget igazoló papírjaimmal. Kétségtelenül nem felejtette el. Kicsinyes tett volt az akkor a részemről, de élvezettel töltött el, és én sosem mondtam nemet a könnyű örömökre. Édes elégtétel volt anyám kínzóját és az én rémálmaimnak egyik örök vendégét rács mögött látni.
Hjulström megszívta az orrát, és a kezeit a pultra téve előredőlt. Egy kicsit hunyorított a jobb szemével, de ez nem volt meglepő: a bal szeme helyén üvegszem volt, opálos fényű, a legolcsóbb fajta, fókusztalanul meredt előre a szemgödréből. A homloka bal oldalán egy réges-régi heg nyomai húzódtak.
− Helló – köszönt vontatott, rekedtes hangján, úgy, mintha egy utcalányt szólítana le a város szélén. – Hogy s mint, kicsi lányom?
Arcizmom sem rándult. Kattintottam a tollammal, és fellapoztam a jegyzeteimet.
− Üdv. Jó színben vagy.
− Áh, az újfajta modorod. – Fél szemével végigpásztázott. – Mi lett a régen oly félős kislányból? Meg kell hagyni, rendesen kinyílt a szád. Minden értelemben. – Jót kuncogott a saját mocskos viccén.
− Hát, te aztán tuti népszerű vagy a sitten.
− Képzelheted. Biztos kielégíti azt a beteg lelkedet, hogy eleinte tönkrevertek azok a barmok, akik azt hitték, én tettem el láb alól a kis ringyót. 
Lám, ő hozza fel Astridot előbb – ez így csak jobb.
− Ó, netán megagyaltak? – Most rajtam volt a derülés sora. – Remélem, jó alaposan.
Ezzel az elevenébe találtam. Hjulström arcáról lehervadt a vigyor, a szeme sötéten megvillant.
− Gyerekgyilkosnak neveztek a barátnőcskéd miatt. Tudod, mit művelnek itt a gyerekgyilkosokkal?
– Vannak róla elképzeléseim.
– Cseszd meg az elképzeléseidet! Én szart se csináltam. Semmit a világon. Erre úgy kezelnek, mintha kitekertem volna egy ötéves nyakát.
− Azt lehet, hogy nem, de attól még gyilkos vagy. Megölted azt a szerencsétlen házaspárt, a pasinak konkrétan szétdurrantottad a tüdejét. Erik és Anna Fredmanért éppúgy megérdemled, amit kapsz, mintha két kisgyereket lőttél volna agyon.
Szavaimra olyan színtiszta gyűlölet ült ki az arcára, hogy ölni lehetett volna vele.
− És mit is akarsz pontosan a te vén nevelőapádtól? Nekem valami olyasmit mondtak, hogy megkaptad a barátnőd ügyét. Először azt hittem, ez valami ugratás.
− Na és miért?
Hjulström unottan megvakargatta az orrát.
− Hogy tudnál te elérni bármi eredményt, ha épeszű nyomozók képtelenek voltak rá?
− Miért is nem vagyok én épeszű? – Nem engedhettem, hogy feldühítsen, hiszen ez volt a célja, amellett, hogy kitöltse valakin a keserűségét.
− Haha. – Örömtelenül felnevetett, arckifejezése tudálékossá és fensőbbségessé vált, mintha olyan tudás birtokában lenne, ami senki másnak nincs meg, és ő tudná, hogy e nélkül a tudás nélkül nincs esély a túlélésre. Borsódzott tőle a hátam. – Ugyanolyan sötét vagy, mint régen. Semmit sem változtál, még ha azt is hiszed. Ugyanaz a kamaszlány vagy, csak flancos cuccokban, egy rendőri jelvényt villogtatva. – Közönyösen bámultam rá, mintha a szavai csupán elsuhantak volna a fülem mellett. – Még mindig azt hiszed, hogy te valaha is számítottál annak a lánynak?
Megcsikordult a fogam, de más módon nem mutattam háborgásomat. Tudnia kellett, hogy rajtam nem fog ki, hogy a vádjai és a szitkai énrám nincsenek hatással, meg akartam értetni vele, hogy ezerszer értékesebb ember vagyok és voltam is, mint ő egész életében bármikor. A feszültség közel szikrázott közöttünk, a gyötrő és a meggyötört között, a gyilkos és a bűnüldöző között.
− Semmit sem tudsz te Astridról – sziszegtem. 
− Te nem tudsz semmit az olyanfajtákról, mint ő. Naiv vagy, egy agyatlan, nyavalygó muff. Hihetetlen, hogy majdnem tizenhat év után is azt hiszed, fontos voltál neki. Röhögnöm kell! Csak én érdekeltem, utánam szaglászott rajtad keresztül.
− Hát hogyne. Te már csak olyan érdekes ember vagy.
Érdektelenül vonogatta a vállát: felőle aztán gondolhattam, amit akartam, de élvezte, hogy gyötörhet.
− Jobban meg kellett volna válogatnia, hogy mikbe üti bele az orrát.
– Talán ismerted?
– Fenéket, soha nem beszéltem vele. Csak láttam korábban. Ugyanazon a helyen bulizott a tarajos barátaival, ahol én is voltam, de az még hónapokkal azelőtt volt, hogy téged összehozott volna a balsors vele.
– Sosem említett ilyesmit – jegyeztem meg, a hangomban erős kétellyel.
– Nem hát, mert nem állt érdekében. Ha engem kérdezel, csak jól jártál azzal, hogy eltakarodott az életedből… na, nem mintha érdekelne az életed.
– Ez hát az álláspontod. És így akarod, hogy azt gondoljam, nem volt semmi közöd az eltűnéséhez?
− Mert nem is volt. – Úgy artikulálta a szavakat, mintha értelmi visszamaradott lennék. – Egy ujjal sem nyúltam a barátnődhöz. Hogy a fenébe nyúlhattam volna? Napokig kórházban voltam. A nyamvadt szuka kiverte a fél szememet, a pokolba már vele! Tönkretett. – Az ölébe rántotta a kezeit, és dobogni kezdett a jobb lábával. A tekintete olyan sötét volt, mint egy viharos éjszaka, sárga fogait kivicsorította. – Sok hülyeséget csináltam, de gyerekgyilkossággal senki sem vádolhat!
− Egy tanú látta az egyik emberedet Astriddal aznap este. Ha azt akarod mondani, hogy nem te küldted rá…
− Nem is én! – szakított félbe. – Mellesleg nem tudom, miféle emberemről beszélsz. – Kihívóan nézett rám, remélve, hogy felhúzom magam.
− Engem nem veszel palira, Patrik. És ez most amúgy sem arról szól, hogy részt vettél-e a kerítésben, vagy sem. Úgyis tudom, hogy igen. Nyakig pancsoltál a mocsokban, és telebűzölted vele az életünket.
− Semmit sem bizonyítottak be.
− Ja, és gondolom, Zoja Kominsky csak álmodta, hogy te, ismétlem te, és nem más, munkát ajánlottál neki azzal, hogy pincérnő lesz, és utána arra akartad kényszeríteni, hogy idegen férfiak elé térdeljen?
− Az emberek sok mindent állítanak.
− De nem pont ilyesmiket, nemde…? De nem is számít. Nem ez a kérdés, hanem az, hogy ártottál-e Astridnak. Volt indítékod, elég nyomós, tegyük hozzá.
− Volt – ismerte el, továbbra is azzal a félkegyelműeknek szánt, szájbarágó hanglejtéssel. – Csak éppen egy átokverte kórházi ágyban feküdtem, idióta. Anyád biztosan büszke a lánya eszére.
Nagy volt a kísértés, hogy a tollammal kibökjem a megmaradt szemét a rácson keresztül.
− Nem veszed észre, hogy milyen szánalmas vagy? Rólam mondhatsz, amit akarsz, nekem is lenne mit mondanom rólad, te retkes tróger. De anyámról egy szót sem, vagy csúnyán megkeserülöd.
Arcizma sem rezdült. A fenyegetésem semmiféle hatással sem volt rá, ami nem lepett meg. A börtönben és az alvilági tevékenysége során szerzett tapasztalatok már megedzették, így egy, a rács másik oldaláról pattogó nő fenyegetései nemigen hatották meg.
− Akár hiszed, akár nem, szerettem az anyádat.
Felhorkantam. Ez a beszélgetés semmilyen tekintetben nem követte egy normál kikérdezés menetét, elhatalmasodtak rajtunk a személyes érzelmeink. Mindazonáltal a helyzet igencsak egyszerű volt, normál ügymenet vagy sem: a nevelőapám tagadta, méghozzá igen vehemensen, hogy bármi köze lenne Astrid eltűnéséhez, azt viszont csak jelképesen tagadta le előttem, hogy benne volt a kerítőbizniszben. Tudta, hogy tudom, csak nem akart fegyvert adni a kezembe.
− Apám szerette anyámat. Nem te.
− Az a pancser? – Hjulström égnek emelte megmaradt szemét.
− Az a pancser lényegesen többet ér nálad.
Nem tudtam, miért mondom ezt, hisz az apámmal sem álltam különösebben jó kapcsolatban, azt azonban nem tűrhettem, hogy ez a senkiházi így nyilatkozzon róla.
− Ennyi volt, elmehetek végre? – kérdezte, megelégelve a hallgatást. – Az ostobákat úgysem győzi meg semmi az igazuk ellenében. Magyarázhatom neked bármeddig, hogy árnyékokat hajkurászol, szart sem ér, én meg a világ minden kincséért sem fogom törni magam azért, hogy neked jobb legyen.
− Helyes. – Hátralöktem a székem, a kabátomat a vállamra kaptam, és egy gyors mozdulattal átvetettem a nyakamon a válltáskám szíját. Hjulström is felállt, mire a háta mögött levő ajtón elfordult a zár, és a két fegyőr belépett rajta. – De ha megtudom, hogy bármi közöd volt Astrid eltűnéséhez… – A rácshoz léptem, ügyelve, hogy ne érjek hozzá. – Esküszöm, pokollá teszem az életed.
− Ennél is nagyobb pokollá? – vetette oda a válla fölül. Távolodását a láncok ritmustalan csörgése jelezte, mely egyre halkabbá és halkabbá vált, majd teljesen elhalt, én pedig egyedül maradtam a gondolataimmal és a gyűlöletemmel.
Mikor beültem az autómba, remegni kezdtem az idegi megterheltségtől és a feszültségtől, mintha egy könnyek nélküli sírógörcs kínzott volna. Förtelmes volt újra látni őt, de hallgatni még iszonytatóbb. Hjulström olyan dolgokat mondott, amik a lelkem legmélyéig leszivárogtak. Feldobta a gondolatot, hogy Astridnak nem számítottam semmit, és ez elviselhetetlen volt. Amikor megismertem Őt, azért vált olyan gyorsan a lételememmé, mert úgy éreztem, valakinek igazán fontos vagyok, van valaki, aki oltalmaz, aki nem hagyna cserben, aki nem csak kényszerből fordít figyelmet rám. Nem engedhettem, hogy Hjulström aljas rágalmai foltot ejtsenek barátnőm emlékén. Astrid nem árulta el, hogy korábban már volt szerencséje a nevelőapámhoz… és akkor mi van? Lehet, nem is emlékezett rá. Vagy talán meg sem történt, és a börtöntöltelék csak a bolondját járatta velem, aminek igen nagy valószínűsége volt.
A kapitányságig végig nagyon lassan vezettem, útközben megállás nélkül peregtek a gondolataim. Ismét megbizonyosodtam arról, hogy férfiakkal komolyan kezdeni óriási marhaság – szemléltető példaként ott volt nekem Hjulström, a gaztevő, és apám, a kiégett balfácán. Anyám tökéletes fogásai. Rám ugyan miért várna jobb, ha egyszer tartós kapcsolatra adnám a fejem?
Kizártnak tartottam, hogy nekem különb járt volna. Nem voltam jobb ember anyámnál, csak más, és már régen elhatároztam, hogy nem követem el azt a hibát, amit ő: sosem leszek szerelmes. 

1 megjegyzés:

  1. Átvez. Merengő2019. november 3. 20:37

    "Szia Gwen! :)
    Ajjajj, most nem tudom, mit gondoljak… Mennyire lehet hinni egy erőszakoskodó börtöntölteléknek arról, hogy Astridnak nem is volt igazán fontos Kerstin? Remélem, semennyire, mert ha igen, akkor én… hú. Nemcsak Kerstinnek fájt ez a feltételezés (?), hanem nekem is, mert nagyon megkedveltem Astridot – a főszereplő nagyon pozitívan festette őt le, még akkor is, ha tudjuk, hogy Astridnak a maga módján megvolt a negatív oldalai is, és tartok attól, hogy kiderüljön valami más is, ami taccsra vágja ezt a róla kialakított képet. De… nem lehet igaza a nevelőapának, ugye? Olvasás közben egy pillanatra meg kellett állnom, hogy átgondoljam a lehetőségeket, és kábé ott tartok, hogy direkt mondta ezt így a férfi (a nevekkel gondban vagyok, bocsi :D ), hogy jól odaszúrjon Kerstinnek. Tudta, hol fáj neki a legjobban…

    A legjobban a találkozás pillanata tetszett, amikor Kerstin hat év után ismét találkozott a nevelőapjával. Ez a rész vibrált a feszültségtől, és nagyon jól tükrözte a kettejük kapcsolatát minden szempontból. Azért nem gondoltam volna, hogy az „Astrid elintézte a nevelőapámat” mondat valójában azt jelentette, hogy kiverte a fél szemét a csaj. O.O Ezen nem kicsit lepődtem meg! Tényleg jól ellátta a baját… És ha a férfi kórházban feküdt, hm… vajon mennyi az esély arra, hogy az ő tudta nélkül valaki elintézte Astridot? Mondjuk az egyik embere – ahogy azt sikerült is megállapítani, hogy valamelyiküknek köze volt a lányhoz –, aki tudomást szerzett Astrid tettéről, és bosszút akart állni, amiért ezt tette a főnökével.

    Nagyon remélem, hogy Kerstin legutolsó gondolata nem lesz igaz, és tényleg szerelmes lesz valamikor valakibe… :) Szerintem megérdemli, hogy boldog lehessen valakivel, aki igazán szereti őt, mert jelenleg elég sok védőfalat emelt maga köré. Mindenesetre azt is remélem, hogy nem lesz teljesen megszállott az Astrid-üggyel kapcsolatban, mert amilyen lendülettel most nyomoz… hát, kicsit egyet kell értenem az anyjával.

    Uhh, annyi gondolat forog a fejemben a sztorival kapcsolatban, elmélet elmélettel kergetőzik, hogy meg sem tudom normálisan fogalmazni, ezért bocsi a kesze-kusza kritikáért. :D Csak annyira kérlek, hozd hamar a következő részt, mert imádom a történetet, és nagyon (!!!) kíváncsi vagyok, hogyan alakul tovább! :)

    Köszi, hogy olvashattam! :)

    Üdv, Nym (CritiCAT-tag és egy megrögzött Astrid fan) "
    - NymphaTonks

    VálaszTörlés