Lacrymosa

Hogy mi ez? Az első történet, amit publikálok, az első látomásszerű elgondolásom, Thor és Loki idealizált párbeszédéről a manhattani csata után.

Lacrymosa

El fogsz merülni.

Fuldokolsz. Hisz látom. Hadd mentselek meg!

Testvér, miért hagytad, hogy széthulljon a világunk? Annyi ideig építettük. Csinosítottuk.

Térj vissza. Gyere haza.

Nem tehetem.

Fojtogató magányomban csak egyvalami éltetett: hogy tartozom valahova. Szerettél, Thor, de nem láttál. Nem láttad, amit látnod kellett volna, és nem érdekelt, mit cselekszel, mit teszel, és mit vársz el tőlem. Önhittséged letaszított engem a mélybe.

Sírtam utánad. Éjt nappallá téve.

Nem számított a becsületem, a nagyságom, hogy ki mit gondol. Nélküled összeomlottam és senkivé lettem. Azt hittem, mindnyájan azt hittük, hogy meghaltál. Én is meghaltam – egy kis darab belőlem örökre elveszett, mikor elengedted a Gungnirt. Minden éjjel könyörögtem, hogy csak még egyszer láthassalak.

Mégis, mikor lejöttél Midgardra, csak durván a földhöz vágtál. Miért állítod azt, ami valótlan? A nagyságodnál semmi sem fontosabb neked.

Nem kérdezted, mi bánt, hogy mit kellett megélnem, s még csak fel sem érhetted ésszel, mi vezetett oda, ahová jutottam. Neked minden fekete és fehér, pedig semmi sem az.

És ezért nem mehetek haza soha. Igazán haza soha. Mert senki sem látja ezt így.

Mert ostoba vagyok, és semmi mást nem tudok, csak szeretni téged. Valahol az ostobaság erény. Valahol elég csak keveset tudnod ahhoz, hogy elismert légy. Asgard pont ilyen, és ez nem jó. De ez már évezredek óta igaz, Loki.

Hát végre megértetted. Akkor ne is kérd többet. Légy Thor, a nagy, a hős, és engedj utamra.

Nem felejtheted el az együtt töltött éveket! Ahogy együtt játszottunk és harcoltunk. Amikor még apánk lábánál szaladgáltunk, és lehagytalak, mindig sírva fakadtál. A ruhaujjammal töröltem le a könnyeid, emlékszel? És te megsértődtél. Mert emiatt gyengének érezted magad. Pedig a könnyek nem tesznek gyengévé.

Érzelgős.

Akkor még felvállaltad őket.

Nevetség tárgya voltam. Senki sem volt rám kíváncsi. Erre te is jól emlékszel.

Amikor tizenéves korunkban leestél a lóról, bekötöztem a sebedet. A tóparton ültünk, vízbe mártottam a kendőt és átkötöttem a térded. Makacskodtál, hogy nem értek hozzá, hagyjam abba. Felgyógyultál. Aztán este már együtt kortyoltuk a mézsört. Boldog voltál. Akkor még őszinte volt a mosolyod.

Most is mosolygok az érzelgősségeden. Ez már a múlt.

A közeli múlt. A jelen múltja, ha úgy tetszik. És ez a mosoly hazug, testvér. Nincs benne öröm. Látom. Érzem.

Tudom.

Nem tudsz te semmit.

Csak azt, amit te nem, öcsém.

Nem vagyok az öcséd. Te is tudod.

Azt állítod, nem. Atyánk azt állítja, nem vagy a vérem. A világ azt mondja, nincs közöd hozzám, de nem is sejtik, mekkorát tévednek. Lehet, hogy nem egy méhből szöktünk ki, de mindössze ennyi az eltérés. A vérem vagy. Az öcsém. A bajtársam, akiért bármikor a véremet adnám, és ezt te is tudod. Vagyis szeretném, hogy tudd. Nélküled nem tudom folytatni.

Mit?

Az életemet.

Csillagokkal szórhatnád fel az eget, világokat építhetnél, fényes győzelmeket arathatnál és királyként uralkodhatnál, ehelyett nekem prédikálsz minden értelmet mellőzve? Mikor fogod fel, hogy ennek sosem lesz eredménye?

De igenis lesz, mert nem adom fel.

Miért nem?

Mert te adsz értelmet minden küzdelmemnek. Mert szeretlek. Ideje lenne, hogy ezt elfogadd. Régen elfogadtad. Amikor még nem tudtad. Pedig az semmin sem változtatott.

Tévedsz. Az mindent megváltoztatott. Mert nem voltál a helyemben. Nem tudod, milyen megérteni, miért voltál egyenlőtlenül kezelve évekig, ráadásul az igazság maga volt a pokol. El tudod képzelni azt a fájdalmat, Thor?

Nem…

Hogy is tudhatnád. Hisz te mindig megfelelő voltál, kiváló és tökéletes. Az örök első.

És mondd, te el tudod képzelni azt a fájdalmat, amit akkor megéltem, mikor láttam, hogy a kezed elválik a Gungnirtól? Üvöltöttem a fájdalomtól. Nem akartam elhinni, hogy ez valóság. Utánad akartam menni. És láttam a könnyeidet.

Láttam darabokra esni a lelked.

Megelőzhetted volna. Ha évekkel korábban kinyitod a szemed, és félreteszed a nagyképűséged. Hogy bocsáthatnám ezt meg neked, Thor?

Mindannyian hibáztunk. Amikor atyánk nem mondta el neked az igazságot. Amikor én durváskodtam veled és nem vettem figyelembe a szavad. És amikor te félredobtad azt, aki igazából vagy.

Kit látsz te bennem?

Az öcsémet, az egyetlent, akire bármikor számíthattam, aki a legkritikusabb óráimban is mellém szegődött és vigaszt leltem a szavaiban, aki hihetetlenül okos és rafinált, aki nem fél semmitől és mégis zseniálisan látja a világot, aki nem esik a téves bizalom hibájába, és akit bármikor felkereshettem a legnagyobb gondjaimmal, ő átölelt, vagy meglapogatta a vállamat és a helyes irányba terelt.

Feltéve, hogy hallgattál rám. De honnan gondolod, hogy ő még él, Thor? Láttad meghalni. Lezuhant. Vége.

Itt van előttem most is. Csillog a szeme és hallom a hangját. Bár engedné, hogy megérinthessem, hogy újra a mellemre vonjam!

Lám, Loki, te könnyezel? 

A lélek csorog ki a testemből, bátyám…

Gyere haza, Loki. Kérlek.

És mi lesz akkor? Szétzilálnak. Megköveznek. Te is rossz fénybe kerülsz. Sosem leszek az, aki voltam. Próbálhatod belém szuszakolni, sikertelen maradsz. Bármit is teszel. És bármit is teszünk. Ez nem az a világ, amit te próbálsz elképzelni.

Ne beszélj zokogva, testvér, mert nem tudok egyszerre a szavaidra és a könnyeidre is figyelni. Egyszerre akarlak megérteni és megvigasztalni. Bár tudnám, hogy tehetném! Mert mindez, amit elmondtál, talán igaz, de ez nekem nem számít. Te se törődj vele.

Ígérem, én sem fogok többé mással törődni, csak veled.

Ez képtelenség.

Csak ha elhiszed, hogy az. Én nem hinném.

Egykor azt mondtad, képtelen vagyok az őszinteségre. Akkor miért várod a válaszom? Hisz semmit sem jelentene.

Mert akkor tévedtem… És csak most látom igazán, hogy mekkorát.