Már nincs messze

 



Novella 2019-ből, megjelent a Könyvmolyképző Kiadó Aranymosás oldalán.
A jelenlegi lélektani-szürreális stílusom egyik első mérföldmunkája.
Stefi és legjobb barátja, Lujza a középiskola befejezése után rejtélyes utazásra indulnak a valóság és a tudatalatti határán. Nem tudják pontosan, mit fognak találni az útjuk végén, de egyvalami biztos: végig kell menniük rajta.



Már nincs messze

 

Stefi

A térerő utolsó csíkja a tónál tűnt el a telefonjainkról, tudom, mert figyeltük, és számítottunk is rá. Csak az egyszerűség kedvéért nevezem tónak azt, ami mellett elhaladtunk, mivel az sokkal inkább egy méretes pocsolya volt, ami összegyűlt egy szabálytalan, természetes mélyedésben, körülötte buján zöldellt a gyepűrózsa, a vadszeder és valamiféle fehér bogyóktól roskadozó cserje, aminek nem ismerem a nevét.

– Lehet, egy hatalmas fa állt ott valamikor – véli Lujza. – Csak már kidőlt, évtizedekkel ezelőtt, de a víz alatt még ott lehetnek a gyökér maradványai.

Bólintok. Fej-fej mellett haladunk, lassan elérjük az erdő határát, nyakunkon, tarkónkon máris kiütközött az izzadtság. Dél felé jár az idő, későn indultunk el otthonról, mert mindketten elaludtunk, és a hevedert sem találtuk, amivel Lujza össze szokta kötözni a hálózsákját, hogy minél kevesebb helyet foglaljon. Meglett, így fel tudta rögzíteni jókora, terepszínű hátizsákjára, ami éppolyan praktikus, mint Lujza egész lénye. Szeretem, hogy mindig, mindent megold. Hogy a legkisebb helyről is bebizonyítja, hogy befér oda egy bevásárlókocsinyi holmi.

 

Lujza

Senki sem tud arról, hogy itt vagyunk, ahogy arról sem, hová és miért indultunk. Az idefelé tartó úton felvetődött bennem egyszer-kétszer, hogy talán értesítenünk kellett volna valakit, ám végül arra jutottam, semmi értelme sem lett volna. Stefivel sok közös titkunk van, egy saját világunk, amit külső szemlélő nem láthat át egykönnyen. Másrészről, nehéz lett volna bármit is mondanunk erről, elvégre az nem hangzik túl bizalomkeltően, hogy tulajdonképpen maguk sem tudjuk, mi az úti célunk, csak azt, hogy nagyjából merre kellene keresnünk, és hogy Stefinek mindenképpen el kell jutnia oda. Ez az ő útja, de sohasem hagynám, hogy egyedül vágjon neki.

– Szerintem helyben vagyunk – mondom, végigsimítva a közvetlenül előttem levő fa egyik lelógó, viaszos levelén. Persze nem tudhatom, valóban így van-e, erről csakis Stefinek lehet bármi fogalma. Pusztán határozott vagyok, egyesek szerint túlságosan is, fiatal nő létemre. Pedig a kulcsszó épp ez: nő. Nem gyerek. Nem lány.

Tudom, mit akarok, tudom, mit vállalok, és az jelen pillanatban nem más, mint hogy akár a világ végére is elkísérem Stefit, és ha menet közben véletlenül ott találnánk magunkat, hát üsse kő.

 

Stefi

Az érettségit követő nyárnál jobb alkalom aligha akadt volna erre az útra, amit kétségkívül már egy ideje meg kellett volna tennem, érzem ezt minden porcikámban, mint egy láncdohányos, akinek már olyan ráspolyos a hangja, hogy alig érteni, mit beszél, és mégis halogatja a leszokást.

Első ránézésre semmi rendkívüli sincs ebben a helyben, csupa zöld a koranyárban. Terebélyes szelídgesztenyék, loncruhába öltözött éger-és diófák, gyertyánok magasodnak fölénk, és az első dolog, ami eszembe jut erről, az élet, ahogy pezseg, ott zeng a rigófüttyben, a lábunk előtt elszökkenő tücsök neszezésében, az álmos szél susogásában.

Megállok egy pillanatra, hogy megigazítsam a pöttyös, citromsárga kendőt a hajamban, amitől anyám szerint úgy festek, mint egy gyesen levő takarítónő, és az jár a fejemben, hogy nem illek ebbe a képbe, mintha csak egy homályos alak lennék egy rosszul retusált fotón. Nem tudnám megfogalmazni, miért, hisz az erdő hívogató, sőt, mintha várt volna az érkezésemre. Egyértelmű, merre kell mennem, mégis félek megtenni a következő lépést. Ki tudja, mi vár a fákon túl?

Lujzára pillantok, aki türelmesen vár, csuklójával a verejtéket törölgeti hosszú nyakáról, világosbarna, vékony szálú haját lezser konyhásnéni-kontyba kötötte a feje búbján. Nem csak a nyaka hosszú, a lábai is, egészen fölém tornyosul, az iskolában is mindig ő állt a tornasor legelején. Benne nincs kétség, de hagyja, hogy én döntsek.

Továbbindulok.

 

Lujza

Igyekszem kikerülni az aljnövényzet alatt alattomosan megbúvó, bokatörő gödröket, miközben barátnőmet követve balra fordulok a keresztútnál, ahová öt perc séta után érünk. Az út idáig teljességgel eseménytelen volt, leszámítva, hogy egy árnyas zugban találtam egy maroknyi földiepret, amit testvériesen elfeleztünk. Nem kérdezek semmit, Stefi pedig csak vet egy gyors pillantást kék filccel rajzolt, számomra értelmezhetetlen térképére, majd annyit szól: „Erre!”.

Kissé népmesei a helyzet, de az okos királyfi tutira nem ezt az irányt választaná a napfényes másik helyett. Sűrűn nőtt bokrok innen nézve végeérhetetlen rengetege terül el előttünk, és ha agyoncsapnának, sem tudnám kitalálni, miféle növények ezek: sötétzöld leveleik alatt hegyes tüskék rejtőznek, amik különös, a tört fényben szivárványosan csillogó, gömbszerű virágokat fognak közre.

– Mint a szappanbuborékok – mosolyodik el Stefi, és előremegy, néhány tüske rögvest bő, kötött felsőjébe akaszkodik. Igaza van, mert mihelyt felzavarja a bokrokat, a prizmaként fénylő gömbök a levegőbe emelkednek, fel, a lombok szövevényes sátra felé.

 

Stefi

Megvan az az előnyöm barátnőmmel szemben, hogy zömök vagyok és szívós, nem kihívás nekem néhány ág-bog. Lujza kedvenc, háromemeletes könyvespolcát is hamarabb felvittem az új albérletébe, minthogy hipszter barátja, a videómegosztók egyik feltörekvő, friss arca odaszagolhatott volna.

Megvárom, hogy mellém érjen, minden lépésnél meg kell mérkőznünk a ruhánkba tépő tüskékkel, a buborékvirágok tucatjával lebegnek körülöttünk, szemkápráztatóan játszva a fentről alászűrődő napfénnyel.

– Nem látok semmit – mormogja, vékony lábát magasra emeli, úgy tesz egy öles lépést előre. – Nem tudom, mibe lépek mindjárt.

– Én sem – felelem, aztán, mintegy végszóra, valami nagyot reccsen a túrabakancsom talpa alatt. Félretolom az ágakat, hogy láthassam, mire tapostam, és a látványra belém reked a soron következő lélegzetvétel.

Kiszáradt ágra, vagy állattetemre számítottam, de ami a lábam alá került, egy púderkék gyerekbicaj, kormányának két oldalán jópofa kis műanyagszalagokkal, amik közül már hiányzik pár, a festék több helyen is lepattogzott róla, első kereke görbe.

Sziklaomlásként zuhannak rám az emlékeim, többek közt a hatodik születésnapom, amikor megkaptam ezt a biciklit, selyempapírba csomagolva, az örömöm, mikor lekerültek róla a pótkerekek, és a Nagyfiúk. Nekik nagy, felnőtt bicajaik voltak, harsány csengőkkel és dinamós lámpákkal. A tompa fényfoltokból tudtam, hogy követnek, a sarkamban voltak egészen a faluhatárig, nevettek és kurjongattak, olyan dolgokat, amiket elfeledni áldás volna, de mégis velem maradtak, átokként.

Dagidilisbálnakettyós.

 

Lujza

Az egyik buborékvirág megül javarészt kendő alá szuszakolt, mézszőke haján, ahogy maga elé mered, kerek szemekkel, mintha szellemet látott volna. Persze felismerem a biciklit, még ha korábban soha nem is láttam. Emlékszem rá a történeteiből, amikben egy nyolcadikosokból álló kompánia rászállt egy alsós kislányra a testalkata és a hiánypótló, képzeletbeli barátai miatt. Számtalan ehhez hasonló rémmeséje van azelőttről, hogy bekerült volna a nagyvárosi gimnáziumba, ahol megismerkedtünk. Sokáig ódzkodott elmesélni őket; nem akart az a lány lenni, akinek csak szomorú históriái vannak.

Szóra nyitom a számat, ám Stefi egyszeriben visszatér a valóságba, és átlépi az akadályt. Megfogom a kezét, mert látom, hogy remeg, bármilyen határozottan is küzdi előre magát a szúrós csalitosban.

Heges a bőr a csuklóján, de ez nem a tüskék műve. Azok ilyen sebeket nem hagynak.

– Ugye nincs már meg az az ollód? – kérdem, de nem felel. Arra koncentrál, hogy ne bukjon fel a levelek alatt pihenő, felsebzett plüssmackókban és félkarú játékbabákban.

Immár kétség sem fér ahhoz, hogy jó úton járunk.

 

Stefi

Egy erőteljes rántással kiszabadítom a ruhámat az utolsó bokrok karmai közül is, nagy örömömre itt már nem fedi el a talajt semmi, a kiszáradt fű nem rejt sem titkos buktatókat, sem fájdalmas emlékeket. Szomorúan nézem a haragosvörös karmolásokat, amik Lujza combját borítják (sajnos a sortja nem nyújtott túl nagy védelmet a tüskék ellen), őt azonban egyáltalán nem zavarják, sőt, észre sem veszi őket, amíg el nem kezdek ajvékolni.

– Ugyan, Stefi, mire hazaérünk, nem is fognak látszani. – Előkapja a telefonját, ám bármelyik gombra is bök, a képernyő éjsötét marad. – Már be sem lehet kapcsolni. – Én rá sem nézek a magaméra, biztos vagyok benne, hogy az is döglött. – De nem bánom. Túl sokat volt a kezemben mostanság. – Zsebre teszi a készüléket, majd lehajol, hogy bekösse vastag talpú sportcipőjének fűzőit. Már agyonhordta, testnevelésórákon is mindig ez volt rajta. Szinte látom magam előtt, ahogy nekifut, a rugós deszkára dobbant, és átugorja a tornaszekrényt, aminek én a közelébe sem mertem menni. Ő is félt tőle, de erősebb volt a büszkesége, mind a rémülete.

 

Lujza

Iszunk pár kortyot, mielőtt továbbmennénk, örvendve, hogy elhagytuk végre azt a borzalmas bozótost. A terep előttünk sziklás, fáknak nyoma sincs, mintha valami kitépett volna egy marékkal közülük, talán egy óriás. Valamennyi kőtömb magasabb a derekamnál, látszólag rendszertelen összevisszaságban sorakoznak, köztük kósza fűcsomók és vadvirágok nőnek, felszínüket vastag mohatakaró borítja. Valamelyiket a jól ismert páfrányzöld, valamelyiket piros, akár a karcolások a combomon, de akad kék és olyan lila is, mint a tavaszi jácintok.

– Gyere – intek, és felkapaszkodom az első sziklára, ügyelve, nehogy lecsússzak. Onnan már könnyű feladat átszökkenni a következőre, én megyek elől, pirosról lilára, zöldről tojáshéjsárgára ugrom, újra és újra a kezemet nyújtva Stefinek, aki gondolatban valahol egészen máshol jár, olyan helyeken, amiket minden vágya egy életre elhagyni, de ez közel sem könnyű. – Gyere, szívem. Ez nincs akkora, mint a szekrény.

Erre felnevet, azzal a furcsa, köhécselős nevetésével, ami olyan, mintha nem tudná pontosan, hogyan is kell ezt csinálni, csak késztetése volna rá. Mint amikor először csókolóztam valakivel.

 

Stefi

Nem is attól félek igazán, hogy ha lefordulok az egyik kőtömbről, megütöm magam, hanem, hogy kiderül, hogy képtelen vagyok áthidalni a távolságot közöttük, hogy béna vagyok. Ami butaság, mert Lujza előtt már képtelenség volna leégnem – létezik a barátságnak ez a fokozata is. Egykor elképzelni sem mertem ilyesmit.

Megfogom a kezét, úgy ugrom át arra az élénkvörös mohával borított sziklára, amin egyensúlyoz. Innentől fölfelé vezet az út, jóval óvatosabban szökdécselünk szikláról-sziklára, még ha nem is lejt vészesen az emelkedő. Hamar kifulladok, meg kell hagyni, nem vagyok egy sportos alkat (dagi! dagi! dagi!), ezt anyám hetente a tudtomra adja, mintha nem tudnék róla magamtól is. Sosem értette igazán, hogy sikerülhettem így, amikor ő csupa él és izom, másként nehéz is volna egy ezer négyzetméteres kertet egymaga rendben tartania, nem beszélve a disznókról. Márpedig így tesz, amióta csak apám eltűnt a reggeli harmattal együtt.

Nekem nem hagyja, hogy segítsek. Akkor szoktam suttyomban kigazolni, vagy megetetni a jószágait, amikor nincs otthon, vagy alszik.

Nagy levegő! Minden eddiginél nagyobb szikla kerül elénk, és amíg Lujza egy minutumon belül, szöcskemód ott terem, nekem kétszer is neki kell rugaszkodnom. De sikerül, a bakancsom talpa hangosan puffan a krémszín kövön, és egy pillanatig azt hiszem, győztem – aztán meglátom a túloldalt, a mélységet, ami elválaszt tőle, és az ott száguldó vízfolyamot.

 

Lujza

Lassan, de biztosan borítja el Stefit a pánik, mint mikor lekevertem egy pofont az unokaöcsémnek, és ő először csak vöröslő arccal bámult fel rám, majd az ajka lekonyult, szemeit könny futotta el, és hamarosan már torkaszakadtából bömbölt.

Stefi szakadéknak nevezné azt, ami köztünk és az erdő folytatása közt húzódik, de valójában semmivel sem kellene nagyobbat ugrania, mint amekkorákat akkor, amikor átkeltünk a színskála minden színében pompázó, mohos sziklákon.

– Semmiség lesz – igyekszem megnyugtatni, mindkét karommal magamhoz ölelem, hogy érezze, én hiszek benne. Bármit meg tud csinálni. – Nem is nagy ugrás. Hajlítsd be kicsit a térded, és ennyi.

Nagyra nyílt, félelemmel teli szemekkel néz rám. Az őt megbénító rettegés százszorta letaglózóbb annál a zsigeri döbbenetnél, mint amit a bozótosban láttam az arcán, pedig számomra azok a meggyalázott játékok jóval rémületesebbek voltak, főleg a tudattal, hogy nem egyet a tulajdon anyja tett tönkre közülük. A nagymamájától kapott rongybabáját például bedobta a disznók közé, jól emlékszem erre a történetre, még ha csak egyszer mesélte is el, akkor is elviccelve az egészet, mintha nem volna jelentősége. „Azt mondta, a malacai jobban megérdemlik.”

– Nekem ez nem… Félek a víztől.

– Tudom, de menni fog. Figyelj! – Megszorítom a táskám pántját, majd pozícióba helyezkedem, és nekifutásból elrugaszkodom, még nagyobbat is ugrom, mint szükséges, az arcomat simogató meleg szellő felszárítja a verejtéket a bőrömről. – Látod, nincs gond! Gyere!

 

Stefi

Nem tudok úszni, de nem is számít, mert ha leesem, ripityára török, és Lujza egymaga aligha rakhatná össze a szilánkjaimat. Zihálásom és a lent hömpölygő víz moraja félelmetes rémhimnusszá elegyedik, a saját táskámba kapaszkodom, hol lefelé, hol a túloldalon várakozó barátnőmre, hol az égre pillantva, amit fátyolfelhők csápjai szőnek át.

Jobb volna visszafordulni, hisz eddig is megvoltam, talán nincs is szükség erre az egészre. Izzadó kezemben lassan átnedvesedik a térkép, tenyeremet összefogja az indigószín tinta.

– Szívem! – kiáltja Lujza, újfent kiszakítva a gondolataim szurokörvényéből. – Hidd el nekem, hogy meg tudod csinálni. Pont te ne tudnád? Hányszor bőgtem ki a szememet a válladon? Hányszor húztál ki a pácból? Nem beszélve arról, hogy akkor is megmondod nekem az igazat, amikor félsz a reakciómtól. Látom a szemedben. De megteszed, mert sosem hagynád, hogy baj érjen. Az exemről is megmondtad, amit én akkor még nem láttam, hogy egy erőszakos tuskó.

– Igen, de…

– Stefi, szerinted én hagynám, hogy neked bajod essen?

Nem, nem hagyná. Ott vár, ahol nekem is lennem kellene, ölelésre tárt karokkal, szemeiben még annál is ragyogóbb és tisztább fénnyel, mint ami a buborékvirágokon irizált, magasan a fejünk fölött.

Ólomnehéz a lábam, mégis megteszem az első lépést, majd a másodikat, és a következő pillanatban már repülök, elhajított kőként hasítom a levegőt a vízfolyás fölött, oly könnyen, oly sebesen, mintha magam is egy ezerszínű, gömbölyű szappanbuborék volnék.

 

Lujza

Ottmaradunk a patak fölött egy ideig, törökülésben esszük meg az ebédre csomagolt vajas-savanyúuborkás szendvicseket. Innen fentről egész más látványt nyújt a sziklás kaptató, sokkal kevésbé hat önkényesnek, inkább egy mozaikképnek tűnik, amely egy arcot formáz. Ahogy nézegetem, egyre inkább ismerősnek tetszik; a vastag, szigorú szemöldökök, a vonások meredek íve, a sápadtkék mohával bepókhálózott sziklák alkotta, keskeny ajkak.

– Ez… – szólalok meg, de Stefi előbb befejezi a mondatomat.

– Az anyám arca. Igen.

Törékeny a hangja, mint mindig, amikor az anyjáról esik szó. Sérülékenyebbnek tűnik ilyenkor még egy üvegpillangónál is, holott, ha kedve támad, engem is könnyedén a vállára kap.

– Azért elképesztő látvány. Lefegyverző. Akár Isten arca is lehetne.

Stefi mosolya éppoly halovány, mint a hangja volt az imént, egy, a kendő alól kiszabadult fürtjét nagy, barna szemébe sodorja a szél.

– Majdnem – súgja.

 

Stefi

Szerintem van valami egészen nyilvánvaló kapcsolat a teremtő erő és az anyák között. Egy átlagember számára Isten legkézenfekvőbb megtestesülése az édesanyja. Ehhez viszonyít, és ez alapján kap képet már az élete legelső szakaszában arról, szereti-e őt az Úr, ha egyáltalán létezik.

Az anyám egyfajta romboló erőnek lát, amit akaratán kívül hozott létre. Nem ez volt az isteni terv. „Jobb, ha nem nyúlsz semmihez, gyerekem, még a sütőt is tönkreteszed, mint az életemet.”  Olykor arra gondolok, a Nagyfiúk is ezért üldöztek engem, modernkori keresztes lovagokként igyekeztek lebírni a destruktív létezőt, a kreálmányt, amiben odafönt (és idelent) csalódtak. A szemeim előtt lebeg megcsúfolt biciklim látványa, egyszersmind a perc, amikor elestem, be, egyenesen az árokba, mert túl sokszor pillantottam hátra, rettegve, hogy utolérnek, hogy túl közel jutnak hozzám a fényeik.

Lujza már pakol, indulunk tovább, hisz semmiképp sem érhet itt minket az este. A hátamra lendítem a táskát, és feltápászkodom, közben végig őt figyelem, aki nélkül most nem lennék itt, nem jutottam volna át. Az az igazán jó a kettőnk kapcsolatában, hogy képesek vagyunk bátorítani egymást, lévén, hogy a valóságban nem feltétlen úgy működnek a dolgok, hogy az egyik fél mindentől tart, a másik semmitől. Nincsen erős és gyenge. Csak mi.

 

Lujza

Itt, a vízfolyás másik oldalán egészen más arcát mutatja a táj, leginkább a tundrák fenyőerdeit idézik az égbetörő, mélyzöld fák. Közelebb lépek az egyikhez, hogy jobban megnézhessem, de amint kinyújtom felé a kezem, rögvest kiderül, hogy szemfényvesztés az egész. Millió pilleszárny susog egyszerre, ahogyan kíváncsi mozdulatomra a közel súlytalan kis teremtmények elválnak az ágaktól, felfedve azoknak mindeddig ügyesen elpalástolt, kopár csupaszságát.

– Ez hihetetlen – leheli Stefi, elbűvölten csodálva a fejünk fölött gyülekező pillangófelhőt, és én sem igazán hiszek a szememnek. Gyönyörűek, ahogy csapatba verődnek a facsontvázak fölött, akár egy vonuló vihar, majd felénk veszik az irányt, de nem kell eltakarnunk az arcunkat, egy sem csapódik nekünk, csupán elrepülnek mellettünk, forgószelük gócpontjaivá téve bennünket.

Nem állnak tovább, amikor behatolunk az erdőbe, helyette visszaülnek az ágakra, onnan figyelnek bennünket surrogó szárnyakkal, megszámlálhatatlan fekete, összetett szempár. Mindez egyszerre félelmetes és lenyűgöző, önkéntelenül is ide-oda kapkodom a fejemet, küzdve a vággyal, hogy megpróbáljak elkapni egyet közülük.

 

Stefi

Lassanként leszáll az est, így táborhely után kezdünk kutatni a tűzvész utáni állapotokat idéző erdőben. Az ágakon tanyázó lepkeraj ugyan nagyrészt elfedi a valóságot, de már láttuk, milyenek is ezek a szerencsétlen fák istenigazából. Szomorúak. Jövőtlenek.

A köztük növő fű ritkás, ám selyempuha. Leguggolok, hogy megérintsem, finoman az ujjaimra csavarom, mintha csak Lujza egy hajtincse volna, amit unalmamban gyakran birizgálok. Innen nézve még magasabbnak hatnak a fák, végtelenebbnek a távlatok, s végül már alig érzem magam nagyobbnak a pillangónál, ami megpihen a pulóverem ujján egy pillanatra.

Ekkor látom meg a fényt. Életlen és apró, innen nézve alig ujjbegynyi, hol elhalványul, hol felerősödik a távolban, épp, akár egy dinamólámpa.

 

Lujza

– Te is látod? – kérdezi Stefi, mire bólintok. Nem mutatja ki, de tudom, hogy szorong, hogy nem tudja eldönteni, követni akarja-e a fényt, vagy sem, még ha egyértelmű is, hogy nincs más választása. Nem futamodhat meg, még ha hajlamos is rá, bemenekülni egy csigaházba, beásni magát a földbe, és hagyni, hogy mindössze a pillangók láttassák élőnek.

– Verjük föl a sátrat. – A fény várhat, most pihennünk kell, hiszen az este már a nyakunkon, és az sem két perc lesz, amíg megbirkózunk apám csúcstechnológiás sátorcsodájával. Egyikünk sem egy műszaki zseni, noha én azért emlékszem egy-két dologra a nagy, családi kempingezésekből. Megmondom Stefinek, mit és hogyan fogjon, húzzon vagy emeljen, míg én rudakat és cölöpöket csavarok össze, amiket aztán a földbe szúrunk, barátnőm erejének hála megingathatatlan stabilitással.

Amíg berendezem a sikeresen felállított sátrat, Stefi előkészíti a tűz fészkét, amit én gyújtok meg, mert odavagyok az elalvó gyufa illatáért. Kis időre elvonulunk a fák és pillék közé, külön-külön, palackos vízzel és nedves törlőkendővel mosakszunk, utána összekucorodunk a tűz mellett, és filmekről, gyümölcsös édességekről és pizzafeltétekről beszélgetünk. Megérdemeljük.

 

Stefi

Ez is egy a sok álmatlan éjszaka közül.

Lujza békéjéből próbálok erőt meríteni, miközben résnyire nyitott szemekkel fekszem mellette, és bár semmilyen értelemben sem emlékeztetek Borsószem hercegkisasszonyra, mégis, mintha a hálózsákon és a sátor anyagán át is érezném azt a valószínűtlenül puha füvet, és alatta minden kavicsot. A szél zúgásán túl hallom a tetőn tapodó piciny lábakat is, körvonalaik a ponyván át is jól kivehetők. Nem tágítanak, már-már hallani vélem hívó szavukat, valamiféle érthetetlen, földöntúli nyelven. Őrültség, de az az érzésem, a pillangók számítottak rám, akárcsak az erdő az utunk legelején, hogy tudták, hogy egy nap megpróbálkozom ezzel az utazással, amihez a térkép évek óta a fejemben rejtőzött, és ezért gyülekeznek tömegével fölöttem, míg Lujza oldalán egyetlenegy sincs.

Nem sokkal később már a sátor előtt vagyok. Lombkorona híján a hold bűvöletes hiánytalansággal világítja be az erdőt, amit úgy tűnik, egyedül ezek a különös, szárnyas szerzetek laknak. Az egyik elém libben, talán ugyanaz, ami a ruhaujjamon is időzött, majd tovareppen, éppen arra, amerről a fájóan ismerős lámpafény is világol. Követem, jóllehet remeg a gyomrom, és fázom, nagyon-nagyon fázom. Nem veszem le a szemem a zöld lepkéről, ami átvezet egy kisebb dombon és egy kidőlt farönkön, türelmesen megvárva, amíg átevickélek rajta. Megkérdezném, hová megyünk, de eleget kaptam már a magamban beszélésért, így hallgatok.

Kisvártatva egy tisztáshoz érünk, közepén egy éppolyan pocsolya-tóval, mint ami az erdő szélén fogadott minket, ám ebben még ott áll a Lujza által emlegetett ősöreg fa is a gigászi gyökerével, korhadtan és élettelenül, tucatnyi vaskos, kusza ágán száz, ezer, százezer bolydultan neszező pillével.

 

Lujza

A túl nagy csend ritkán jelent jót. Ezt a közhelyet a legtöbb szülő ismeri, és tudja is, hogy igaz. Ez a sötét és üres csöndesség riaszt fel, nem holmi zaj, perceken át zavarodottan pislogok a sátorban, próbálván felfogni, mi az, ami hiányzik a képből, és amikor magam mellé nyúlok, rögtön kapcsolok, hogy Stefi szuszogása az.

– Stefi! – kiáltom, olyan erővel rántom szét a sátor cipzárjait, hogy kis híján leszaggatom őket. Kint sem látom sehol, hiába a holdfény és a zseblámpánk, amit ő nem vitt magával, bárhová is ment.

Fázom a hálózsák oltalma nélkül, de ez épp, hogy csak tudatosul bennem, kétségbeesetten üvöltöm a nevét, újra és újra, felzavarva a környező fákon ülő lepkéket. Nagyon félek, most először, hiába minden különös jelenség, buborékvirágok, kő-és istenarc, vagy a levélnek álcázott lepkehad, Stefi némasága rémisztőbb bárminél, ami csak történhet, mert ez az a pillanat, amikor már olyan mélyen van, ahonnan nem hallatszik a hangja, és ekkor kerül a kezébe az a rohadt fekete olló.

Nem tudom, jó irányba indulok-e el, de még mindig látni azt a megmagyarázhatatlan fénypontot a távolban, és nem tudok mást elképzelni, minthogy Stefi azt kezdte el követni. Lélekvesztve rohanok, felfelé és lefelé egy dombon, majd át egy farönkön, amit egyetlen ugrással hagyok magam mögött.

– Hallasz engem? – Úgy kiabálok, ahogy csak a torkomon kifér, de nincs más válasz, csak valami távoli morajlás, és ekkor már sírok, de egy lélegzetvételre sem állok meg.

 

Stefi

Már nem didergek, pedig derékig állok a vízben, a ruhám hidegen tapad a bőrömre. A pillangó, ami idevezetett, lassan közeledik a felszínhez, majd megtörve azt alámerül, és én követem, hűségesen, furcsán zárt térré vált tudatomban fel sem ötlik más lehetőség, bármennyire is félek a víztől. Nagy levegőt veszek, mikor alábukom, a szemem nyitva marad, ez mindig is rossz szokásom volt. A zavaros vízben is látom a pillét, ugyanoly légiesen halad a mélység felé, mintha még mindig a könnyű levegőben táncolna, és látom a kék biciklimet is, félig az iszapba temetve, megmaradt szalagjai hínárként ringadoznak. („Miért van itt ennyi légy? Jönnek a büdös dagadtra!”) Tőlem alig karnyújtásnyira egy kopottas sporttáska sodródik, mellette néhány szétázóban lévő gyerekrajz és egy gyűrött fénykép, ami velem együtt süllyed a tó feneke felé, rajta egy férfival, aki talán az apám. („Ha ő nem lett volna, te sem történsz meg.”)

Orromból és ajkaim közül piciny buborékok szöknek ki, légszomjam van, de alig érzékelem, a pillangó felé nyúlok, arra összpontosítok, mintha az kivezethetne a vaksötétségből. Ujjaim közé zárom a fürge kis szárnyakat, amik erre megdermednek, egészen más, és ismerős formát öltenek; többszörösükre tágulnak és elfeketednek, köztük a kis, fémkeménnyé vált test megnyúlik, ezüstös fénnyel csillogván a zöldes tómély-homályban.

 

Lujza

– Hallasz engem? Stefi!

Sehol sem találom őt, akárhogy is kiabálom a nevét, nem érkezik válasz, csak ezek a nyavalyás levélimposztorok nyüzsögnek körülöttem fáradhatatlanul. Egy tó partján állok, a dinamólámpa fénye már egy ideje eltűnt a horizontról, átadva a helyét a hajnalhasadtának. Az a borzasztó sejtelem kínoz, hogy barátnőm odalent lehet, a víz alatt, de a zseblámpám csupáncsak a homályos, leginkább egy világtalan, zöld szemre emlékeztető felszínt világítja meg.

Tizenöt kínkeserves másodperc elteltével a mindeddig moccanatlan víztükör felhullámzik a ponton, ahová a lámpám tenyérnyi fényköre vetül, és már rúgnám is le a cipőmet, hogy Stefi segítségére siessek, amikor ő maga is a levegőre ér, akkora sóhajjal, hogy attól félek, kiszakad a tüdeje, karjaival kutyaként csapkod, miközben lihegve tapossa a vizet.

– Stefi! – Azonnal felpattanok a tó közepén rothadó fa egyik kidomborodó gyökérindájára, és a kezemet nyújtom neki. Csúsznak az ujjai, de sikerül felhúznom magam mellé, ruháiból ömlik a posványszagú víz, a haja a fejére tapad, ajkai remegnek, és amikor észreveszem, mit szorongat a baljában, mindent megértek, bár eddig sem volt sok kétségem. – Ugye most nem…? – Megragadom a csuklóját, amint kiügyeskedjük magunkat a partra, a zseblámpa fényét a hegeire irányítom, újabb, vérző csíkokat keresve ott, de nem kis megkönnyebbülésemre egyet sem látok.

– Semmi baj – köhög, homlokát a vállamnak dönti. – Időben jöttél. Megláttam a fényedet. Abból tudtam, merre a felszín.

 

Stefi

Lujza mérges rám, de a mérge orvosság, a törődése jele, tagjai még mindig reszketnek a feldúltságtól, és látom a szemén, hogy sírt.

– De ha későn érek ide? Ha elbénázom? Mondtam, sokszor mondtam, és most megint megteszem: szólj ilyenkor!

Természetesen igaza van, nem kellett volna követnem a pillét, hagynom, hogy elragadjon ez a veszélyes kábulat, még az elmém legkiszolgáltatottabb pillanataiban sem. Nem ez az első eset; megszámolni is nehéz volna, hányszor kerekezett ki a városból a mi világvégi kis falunkba, mert megneszelte, hogy baj van, hogy épp nagyon félek, és ha mernék, sikítanék. De még ez is jobb volt számára annál, mint tudatlanságban maradni, és csak másnap, az iskolában szembesülni a történtek nyomaival.

Kiveszi a kezemből a fekete ollót, és visszadobja a tóba, oda, ahová való. Egy szót sem szólok, csak a kezét fogva visszabattyogok vele a sátrunkhoz. Már kezd kivilágosodni, az ég alja ibolyaszín és füstszürke egyszerre, mint egy egymásba folyt vízfestékek alkotta színnyaláb. Gyönyörű.

 

Lujza

Hiába válik egyre melegebbé a levegő, nem engedem ki Stefit a pokrócokkal leterített hálózsákból addig, amíg teljesen meg nem szárad. Konzervkaját reggelizünk és szikkadt kétszersültet, majd összeszedelődzködünk, és folytatjuk az utat, tudván, hogy a cél már nincs messze. Átjutottunk a holtponton.

Stefi térképe szerint éppen arra kell mennünk, mint amerről a kísérteties lámpafényt is látni véltük, az azonban nem tűnik fel újra mindaddig, amíg magunk mögött nem hagyjuk a kietlen rengeteg utolsó fáját is. Előző, lehangoló állomásunkat egy bódító illatú levendulaföld váltja; a sok-sok, ametisztlilán viruló virágsor a képeslapok idilljét idézi, töveiknél színes kavicsok csillognak, amik olyanok, akár egy olajfolt a nedves járdán, vagy mintha megdermedt buborékvirágok volnának, amelyeket idáig hurcolt a szél.

– Szent helynek tűnik – állapítom meg. – Egy pogány istenség kertjének, például.

– És csak a kiválasztottak léphetnek be – fűzi tovább a gondolatmenetet Stefi. – Ha pedig mégis betolakodsz, és kárt teszel valamiben, a lányoddal kell fizetned.

– Ez a görög mitológiában van, nem?

Elneveti magát, és ebből ezúttal valódi jókedvet hallok ki. 

– Akár. Vagy A Szépség és a Szörnyetegben. – Még utoljára hátranéz az erdőre és a fölötte repdeső pillangókra, majd a táskája pántjaira markolva megindul, magabiztosabban, mint eddig bármikor.

 

Stefi

Az erőtlen fénypont fel-felvillan a mező túloldalán, akár egy világítótorony, utat mutatván a tengeren hányódó bárkáknak. Ironikus, hogy régen elmenekülni próbáltam előle, most pedig követem, a célom felé, amiről csak sejtéseim vannak, mi lehet. Egy részem valószínűsíti, hogy rettegéssel fog eltölteni az, amit ott találok, de ha mindez idáig kétszer is képes voltam megmakacsolni magam a gyengeséggel és a félelemmel szemben, elképzelhető, hogy ismét meg tudom majd tenni.

Lujza kezét fogom, lazán ugyan, de emberfeletti erő kellene, hogy szétválasszon minket. Lépteink alatt hangosan csikorognak a kavicsok, mintha üvegen taposnánk, az égbolt egyhangúan szürke, egy felhőkből szőtt lepel, ami mögött elveszik a nap. Aprónak és jelentéktelennek érezhetnénk magunkat itt, ebben a tágas, nyílt, levendulaillattól terhes levegőjű térségben, ha nem lennénk itt egymásnak, és ha nem volnánk meggyőződve arról, hogy van értelme annak, hogy eljöttünk ide. Hogy jó döntés volt megrajzolnom ezt a térképet az utóbbi egypár, féléber kóválygással eltöltött év után, amit áthatott a malacröfögés és a szétnyíló olló pengéinek nyikorgása.

Itt az ideje, hogy a láncdohányos letegye a cigarettát, a lomha hernyó pedig szárnyaló pillévé váljon.

 

Lujza

Egy órába is beletelik, amíg átérünk a levendulamező túloldalára, ahol egy sudár fákból álló, szellős berek vár minket, talán jegenyék lehetnek, de nem biztos, városi lányként nem ismerem olyan jól a növényeket, mint Stefi. Tartunk egy rövid pihenőt itt, mely során megiszom majd’ fél liter vizet, és üzemen kívüli telefonomat tükörnek használva eligazgatom a fejemen ékeskedő levendulakoszorút, amit saját kezűleg fontam útközben, nem tudván betelni a virágok illatával. Stefi nem győzi hangoztatni, milyen szép vagyok, persze túloz, mint mindig. Meg kell hagyni, a bókjai többnyire sokkal jobban hangoznak, mint a barátoméi, de barátnőmben mindig lappangott némi művészi véna.

Hamarosan egy lejtőhöz érünk, egyben utunk legutolsó állomásához, ezt azonnal tudom a Stefi arcán átvillanó kifejezésből, ami olyan, mint amilyen egy hajótörötté lehet, amint felismeri, hogy élete hátralevő részét egymaga fogja leélni egy világtól elzárt szigeten. Mindazonáltal a látvány páratlan: a lejtőtől sekély ingovány húzódik egészen a határait jelentő fenyőerdőig, a pocsolyák közti füves földhalmokon pipacsszerű virágok nyílnak, éppolyan kékek, mint Stefi megnyomorított biciklije. Útmutató fényünk egy düledező viskó fél oldalt betört ablakából pislákol, ami a mocsár közepén áll, ajtaján súlyos vaskilincs függ.

Betelelik pár percbe, amíg ráébredek, hogy ez nem is lápmező. Ez egy ártér.

 

Stefi

A lejtő, pontosabban a gravitáció rákényszerít minket, hogy félig futva jöjjünk le. Ezt még Lujza sem tudja túl kecsesen csinálni, de a hajnalszínű virágokkal kontyba fogott hajában mégis olyan, mintha ő maga volna az az elfedett istennő, akinek tilos a bejárás túlvilági földjeire, vagy egy megkoszorúzott májuskirálynő, aki áldást hoz a termésre, és napestig táncol a lányok gyűrűjében, akik csak álmodni mernek arról, hogy egy nap olyan nővé érnek, mint amilyen ő.

A lápi ház ismerős, a pipacsok és a fenyők nem, de ez aligha számít. Éppen elég a tudat, hogy be kell lépnem oda, ráadásul egyedül, mert még Lujza sem kísérhet el engem mindenhová. Az ember bizonyos értelemben mindig magányos. Odabent, a fejében teljességgel társtalan, nincs más, aki hallhatja a gondolatait, behatóan ismerheti minden érzését, épp csak annyit foghat fel a külvilág ebből a végtelenül összetett belső univerzumból, amennyit ő maga képes az értésére adni. Ugyanígy van ez az élet egyes pillanataival, mint a születés, vagy a halál – mind egyedül nézünk szembe velük. Ezek afféle magányos utazások. 

– Itt várlak – szól Lujza, táskáját a földre teszi, és letelepedik mellé.

Nyomok egy puszit az arcára, mielőtt én is lepakolom a holmim, és elindulok a viskó felé, immár második ízben. A fából emelt falakból rothadásszag árad, a kilincs a kezemben merő rozsda. Nem kis erőbefektetést igényel, hogy kitárjam a félig bedőlt ajtót, folyvást megakad a fűcsomókban és a saját kiszolgáltságában, de végül enged, és én belépek.

Összeszorul a gyomrom, és lever a hideg verejték, mikor az ajtó becsukódik mögöttem, lendületébe beleremegnek a roskatag falak. Erdészház volt ez valamikor, a Duna árterére épült a falunk mellett, és minden alkalommal, amikor a folyó kiöntött, víz alá került. Nem kell körülnéznem, magamtól is fel tudom idézni minden részletét: a gyűrött újságpapírral és rongyokkal teli sarkot, a falnak támasztott, mára már használhatatlan szerszámokat, az ablakot, melynek koszlott párkányán a gazdátlan biciklilámpa hever, és a háromlábú kis sámlit, amin most egy emberforma alak ül, nekem háttal.

– Anya? – súgom, a hangom, akár egy szétpattanó buborék, vagy egy pille szárnyverdesése.

 

Lujza

Ezt a történetet még csak el sem mesélte rendesen, nem is tudom, mi történt valójában. Ennél mélyebb nyomot semmi sem hagyott benne, ez a ház a lénye ómegája, egy hely, ahová bement, vagyis inkább bemenekült, de sohasem jött ki igazán. 

Felhúzott térdekkel ülök, úgy nézem, ahogy a földfoltokon egyensúlyozva megközelíti a kalyibát, hajkendője csiricsáré színfolt a sok kék, szürke, sötétzöld között. Leveszem a fejemről a levendulakoronát, és módszeresen elkezdem szétbontani, ügyelve, nehogy kárt tegyek az érzékeny kis virágokban.

Ajándékkal fogom várni, mikor visszajön, a legszebbel, ami csak kitelik tőlem.

 

Stefi

Nem véletlen az anyám az első gondolatom. Annak idején, alig nyolcéves koromban egy félelmetes erejű szörnyeteg haragja elől menekültem ezek közé a barátságtalan falak közé, a púderkék biciklimmel, amit használhatatlanra tört az esés, amikor véletlen lehajtottam vele az ártérre vezető meredélyen. Kivételesen nem a Nagyfiúk voltak. Anyám kiabálta a nevemet izzó dühvel a töltés tetejéről, a kezében nehéz kulcscsomójával, amivel igen nagyot tudott ütni, ha akart, sokszor ezzel parancsolta a helyére a kutyát is.

Bevettem magam ide, de az ajtó rám vágódott, és kicsi lányként nem sikerült kinyitnom belülről, bárhogy küszködtem. A víz már akkor bokáig ért odabent, és a nem sokkal később kitörő, hatalmas viharnak hála egyre feljebb és feljebb kúszott. Apránként csak, persze, nyolcesztendős énemnek is pusztán a vádlijáig ért, mire rám akadtak, másnap hajnalban, miután már rekedtre sikítoztam magam, abban a hitben, hogy itt fogok meghalni, egy dohos fadobozban. Hüppögve néztem a lábaim körül fodrozódó szennyes vizet, ami kicsiny koszszemcséket ragasztott a bőrömre, és próbáltam elképzelni, milyen íze lesz majd, amikor beömlik a számon és az orromon. Az ember az ilyet nem feledi el egykönnyen.

– Anya? – szólalok meg újra.

Az alak talpra emelkedik, és a sámlit megkerülve elém lép. Nem az anyám az – a velem szemben álló nő velem egymagas, a haja szőke, ő maga kövérkés. Saját magammal nézek farkasszemet, de mégsem egészen; ennek a másik Stefinek nincs kendő a hajában, még ha öltözete meg is egyezik az enyémmel, és a szeme sem karikás a folytonos alváshiánytól. Én vagyok, de nem ebből az időpillanatból, nem ebből a dimenzióból.

Oldalra mozdulok, mire ő, mintha csak a tükörképem volna, ugyanígy tesz, talpa alatt kettétörik egy felázott kérgű faág. Visszalépek, a másik Stefi szintúgy, és mikor a saját arcomhoz nyúlok, folytatva ezt a bizarr táncot, ő is megérinti az ajka és az orra közötti részt. Hirtelen kinyújtja felém a kezét, ezúttal megelőzve engem, és én csak akkor veszem észre a fekete ollót az ujjai közt. Ő az egyik fogantyúját markolja, a másikat nekem ajánlja fel, és én el is fogadom. Halk kattanás hallatszik, ahogy az olló kettéválik, egyik pengéje nálam, a másik a másomnál.

Minden csak azon múlik, melyikünk mozdul először.

 

Lujza

Nem tudnám megsaccolni sem, mennyi ideje lehet odabent. Én már készen várom, két karral ölelem át a térdeimet, próbálván uralkodni a nyugtalanságomon. Tudom jól, nem mehetek utána, de talán nincs is rá szüksége. Határozottan vallom, hogy valóban bármit, akármit meg tud csinálni, nem kevesebb senkinél, akit csak ismerek, inkább több, mert elfogult vagyok, akárcsak ő velem szemben. Ez így van rendjén, attól a naptól fogva, hogy leszólítottam a középiskolai évnyitó után, és nem azért, mert akartam tőle valamit, hogy mondja meg, hol az osztálytermünk, vagy a kávéautomata, hanem mert rokonszenves volt, már első pillantásra.

Nem sokkal később kinyílik a viskó ajtaja, és Stefi kioldalazik rajta. Arcán széles mosollyal közelít felém, és noha semmi különöset nem látni rajta, mégis érzem, hogy valami más. A kendő eltűnt a hajából, arca valahogy tisztábbnak tűnik, és mégis kicsit idősebbnek.

Mire odaér, már tudom, hogy ez nem az a Stefi, aki az imént bement oda.

Ez a Stefi ragyog, még mozgásában is könnyedebb, és mikor közelebb ér, látom, hogy a hegek csaknem láthatatlanná fakultak a csuklóin. Tekintetében és a vonásaiban ugyanakkor ugyanúgy ott rejtőzik az az árnyalatnyi mélabú, ez óhatatlan, olyan, mint a sebhelyei.

– Megcsináltad! – Majdhogynem sírok örömömben, úgy borulok a nyakába, mintha sok száz éve nem láttam volna, és ő viszonozza az ölelésem, olyan hévvel, hogy a lábam egy másodpercre elválik a talajtól. Kapkodva felveszem a földről a két koszorút, amit a szétfejtett egyből készítettem, és felveszem a magamét, az övét viszont olyan körülményesen, olyan ünnepélyesen helyezem szabadon lobogó, puha tincseire, mintha megkoronáznám. Valahol azt is teszem. – Megcsináltad, szívem.

 

Stefi

Itt vagyunk. Itt vagyok.

Megérkeztünk.

 


4 megjegyzés:

  1. Megkönnyeztem ezt a csodát, amikor anno először elolvastam. Nem tudod, de ezzel akkor nekem nagyon sokat segítettél. (heart) Én is nap mint nap megyek azon a szaros úton, és sokszor nehéz, sokszor magam is megkérdőjelezem, hogy valaha kijutok-e az erdőből. :( Sokszor úgy telepedik rám a mély letargia, mint egy kő, de jó, hogy vannak barátaim, akik így mellettem állnak, mint Stefinek Lujza. Valahol úgy érzem, hogy ezt tudat alatt rólad, és a legjobb barátodról írtad. :)) De olyan szépen megírtad a végét, basszus, hogy picit úgy érzem, megadtad vele a kegyelemdöfést a múltamnak, és feloldoztál. Pont ma meséltem Rólad barátnőmnek, hogy a világ legnagyobb írójának tartalak. Mesélj, Beatrix Potter, és nevelj fel még tucatnyi más tündérgyermeket olyan hozzáértően a történeteiddel, mint engem, a varázskertedben (meg itt). Köszönöm, hogy létezel, és hogy nem fulladtál bele abba a tóba.
    Peny

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága szív, nagyon örülök, hogy a tetszésen túl valamit adott is neked ez a történet - hogy talán ugyanazt, mint nekem. Mindenkinek kell egy (vagy több) Lujza, és örülök, hogy melletted is tudhatok ilyeneket.
      Jól látod teljesen, sőt, még csak nem is tudat alatt. Ez az írásom teljesen felvállaltan introspektív. Rengeteg személyes életrajzi elememet szőttem bele fikcióval fellazítva, Stefi és Lujza pedig engem és az egyik legjobb barátnőmet személyesítenek meg, mégis egyfajta elidegenített módon; pl. az igaz, hogy én simán felkapom őt a mai napig, még ha ma már vékonyabb is vagyok, viszont én vagyok a magasabb, neki köze sincs Lujza langalétaságához; viszont a haját előszeretettel hordja abban az imádnivaló konyhásnéni-kontyban :D
      Világ legnagyobb írójának ;u; Megeszlek mindjárt. Köszönöm ♥

      Törlés