Irizált

Ígértem Szárnyaszegett kettőt? Ígértem, mert a közkívánat nagy ösztönző erő. Kérlek, fogadjátok el blogszülinapos ünnepelvényként, amíg a crack meg nem érkezik. Amit tudni kell róla: sokkal darkosabb, mint az első rész volt, de imádtam írni. Fogadjátok szeretettel Loki és Fandral újabb, és egyben utolsó beköszönését. Figyelmeztetés: igencsak slash és durva beszéd. 

És ha már az elsőhoz is volt nóta: Throat full of glass

Képzeljétek, Loki szerelmes. Tud olyat is. Valahogy. A maga módján. Esetleges OOC-ért elnézést. 

Irizált

Szóval.

Egykoron volt egy nevem, F-A-N-D-R-A-L, de már kimondani sem merem senkinek, mert a nevem átkozott. Balhé volt, szentséges rohadt élet, óriási balhé [a homloka halkat koppan az ablakpárkányon] és meghaltak. Volstagg, Hogun és Sif, végignéztem. Néha nem vagyok biztos abban, hogy tényleg megtörtént és nem csak hallucinálok, mert akár azt is csinálhatnám, mert szedek valami gyógyszert, amit valami hülye kis sárga árul, és mindig úgy érzem magam tőle, mintha kitépték volna a gerincem. [Egy percig csak csend feszül; de a gép a lélegzetvételeit is fáradhatatlanul veszi, jegyzi a mélyből felpréselt levegő álmos surranását és a fogak csikordulását]. De nem, ez megtörtént, és engem is majdnem megöltek. De Ő megmentett. Ő… ő egy átkozott kis szarláda.

Mindig is az volt, én meg voltam olyan barom, hogy… [artikulálatlan morgás]. És mit értem el ezzel? Menekülnöm kell. Menekülnöm és bujkálnom, mert az összes Áz ki akar nyírni, maga Odin akar kivéreztetni, mert azt hiszi, benne voltam az emberei legyilkolásában, és akkor még a…

[ajtónyikordulás]

[dallamos és fesztelen férfihang] Ó-ó. Ez meglehetősen hatásvadász. És ódivatú.

- - -

Fandral csaknem hanyatt borult a székével együtt, amikor meghallotta Loki hangját. Kikerekedő szemekkel és leeső állal vette tudomásul, hogy a férfi – akivel két dolgot csinálna nagyon szívesen: megcsókolná, majd utána módszeresen pempőssé verné – mindössze két lépésnyire áll tőle a miniatűr garzonlakás hálószobájának bejáratánál, csípőjével az ajtófélfának támaszkodva.

Loki az eltelt hat hónap alatt az égvilágon semmit sem változott. Ugyanaz a lakkcipő, ami olyan tiszta, hogy még a légy is seggen csúszik rajta, ugyanaz csibész, ferde mosoly és ugyanaz a sárkánygyíkos övcsat. 

– Mindig is nagyszerűen állt neked a bambaság, Fandral – duruzsolta.

Fandral diktafonja úgy döntött, a padlón jobb helye lesz. Tompa puffanással landolt az összehamuzott, több helyen is felismerhetetlenre rongyolódott szőnyegen, ami elég nagy volt ahhoz, hogy beterítse az egész hálót. A rogyadozó ruhásszekrény mellett egy kupacba gyűrődött, mivel Fandral még nem vette a fáradságot ahhoz, hogy megemelje a szekrényt és beimádkozza alá a szőnyeget.

A szőke férfi úgy bámult Lokira, mint aki szellemet látott, és ezen a fekete hajú pompásan szórakozott. Hasonló reakcióra számított, hiszen ismerte Fandralt, olyannyira, hogy be tudta volna fejezni a mondatait.

Loki remekül ki tudott igazodni másokon, beférkőzni a gondolataik legmélyére és elhitetni velük, hogy sokkal többek, vagy éppen kevesebbek, mint amilyenek valójában. Mikor hogy kívánta a helyzet. Fandrallal pedig még a szokottnál is könnyebb dolga volt, mert a férfi mindenestül neki ajánlotta a lelkét és a szívét, még ha ezzel nem is volt tisztában.

Loki azonban pontosan tudta, hogy így van, és akárhányszor csak eszébe jutott, mindig lobbot vetett benne a vágy, hogy tesztelje, próbára tegye Fandral tűrőképességét, hogy feszegesse a határait, mert már annak gondolata is bizsergető izgalommal töltötte el, hogy a másik férfi dühös rá.

Tény, mi tény, Lokinál erkölcsösebb lényeket is hordott már a hátán a Sárgolyó.

– Ódivatú? – szólalt meg Fandral vagy öt perc után. – Igen? – A hangját erőltetett joviálisság tette merevvé.

– Hogy magamat ismételjem: meglehetősen – bólintott Loki szakadatlan derűvel.

Fandral felkelt a székből, majdnem elesett a szőnyeg gyűrődésében, de azért mosolygott, teliszájjal, az arcán lassan formátlanná burjánzó szakállal, de mosolygott, bár azt hitte, megőrül. Két lépéssel átszelte a kettejük közt levő távolságot, bár alig érezte a lábait.

– Szóval divatjamúlt? Igazad lehet. – Egy szempillantás múlva Fandral ökle előrelendült, és Loki szája vérezni kezdett. A szőke kiegyenesítette az ujjait, közben cifrát káromkodott. Loki a szájához emelte jobbját. Lomhán végigsimított vérző ajkán, és felhúzta a szemöldökeit.

Fémízt érzett a nyelvén és izgalmat a levegőben.

– Te utolsó mocsadék! – üvöltötte Fandral. Hátrált egy lépést, aztán vissza, mintha valami bizarr haragtáncot lejtene, tagjai reszkettek.  Oly feldúlt volt, hogy hirtelenjében talán még a nevét sem tudta volna megmondani. – Teeeeee…

– Utolsó mocsadék, ühüm. – Loki kérdés nélkül kikerülte őt, és leült összetúrt, bevetetlen ágyára. A belső zsebéből egy fehér selyem zsebkendőt rántott elő, és óvatosan letörölte a vért az álláról. – Folytasd csak.

Fandral kis híján szörnyethalt mérgében.

– Mégis mi a frászt képzelsz magadról?!

Ha tehette volna, le-föl kezdett volna trappolni a helyiségben, de nem volt elég hely; a szanaszét heverő, egymásra tornyozott könyvkupacok, szétszórt, távolról fotózott képek és összeszabdalt újságok mindent beterítettek, mint egy papír-festék ütközet megtépázott statisztái.

– Nem többet, mint régebben.

Fandral szó szerint ráugrott, két kézzel markolt a tökéletesre vasalt inggallérra. Tudta, hogy szorítása már-már túl erős, de úgy döntött, nem törődik vele, teljes erőből leszorította. Loki tekintetéből változatlanul hiányzott a rémület. Magabiztosan nézett farkasszemet a haragvó Fandrallal, miközben ráérősen lenyalta az alsó ajkából kibuggyanó, ribizkeszerű vércseppet.

– Van arról bármi sejtelmed, hogy mit műveltél? – hörögte Fandral. – Soha többé nem mehetek haza! Odin ott van mindenhol! Soha nem mehetek vissza New Yorkba!

– Ez a város is egészen mutatós.

– Hogy van képed ennyire nyugodtnak lenni? Hogy van képed csak úgy beállítani hozzám hat hónap után?! – kiabálta. Loki válasza egy szelíden lekezelő mosoly volt. Mindig is értett ahhoz, hogy a totális kikészülésig bosszantsa Fandralt, bár ennyire talán még sosem hozta ki a sodrából. – Van fogalmad arról, miből áll az életem azóta?

– Van – felelte Loki. – Azért nem felejtkeztem el rólad, drága, drága, húgyagyú Fandralom.

Fandralt nagyon kevés választotta el attól, hogy lefejelje Lokit.

– Kussolj. Könyörgöm. KUSSOLJ! – Lazított a görcsös szorításon, kezei levándoroltak Loki zakóba bújtatott vállaira. – Francos ég, mennyire rühellek! Á-t-k-o-z-o-t-t-u-l. Baromira, de nagyon gyűlöllek.

– Kár – súgta a fekete hajú, vékony, kecses ujjai már valahol Fandral sörreklámmal ellátott pólója alatt mocorogtak. A szőke hátán végigfutott a hideg, jóllehet ez a világ legkellemesebb hidegrázása volt. Loki érintésétől áramütésszerűen öntötte el a kínzó vágyódás. – Ennyire neheztelsz, amiért megmentettem az életedet, hm?

– Megmentetted?! – ismételte hitetlenkedve. – Kihasználtál! Átvertél. Mindenki átvert! Most pedig tudod, mivel töltöm az időmet? Tudod miből élek?! Gazdag seggfejeket fotózgatok le a szeretőjükkel a kivénhedt feleségeik megbízására!

– Eh. – Loki égnek emelte a szemeit. – Erről nem én tehetek. Erről te tehetsz – közölte, hűs tenyerei Fandral lapockájára kúsztak, és a férfi felnyögött. – Ez azért alakult így, mert…

– Ne merészeld kimondani! – acsargott.

Loki szemeiben sóvár fény gyúlt.

– Akkor mondd ki helyettem.

Fandral ki is mondta, de nem szavakkal. Csókja úgy érte Loki ajkát, mint egy villámcsapás, sürgetően, forrón, vadul és keményen, tépte, harapta a bőrét, pont úgy, ahogy őt marcangolta belülről a harag, a viharos szenvedéllyé konvertálódó indulat. Ruha reccsent és sóhaj serkent elnyílt ajkaik közül, a lecsupaszodó hófehér bőr összesimult az aranybarnával, és az ágy panaszosan megnyekkent. Fandral két kézzel túrt Loki enyhén göndör, tintaszín hajába és hátrafeszítette a fejét, hogy végigkóstolhassa a nyakát. Partnere felnyögött: a teste izzásig hevült, és mikor combjainak satujába zárta a szőkét, a szájára rántotta egy csók erejéig. Erőteljesen Fandral alsó ajkába harapott, ezzel visszaadva a kölcsönt. A villanásnyi fájdalom csak még felajzottabbá tette a másikat, a vágy, a gondolat, hogy szeretője, az, akit évek óta elfojthatatlan odaadással szeretett, most ott zihál alatta, kiűzött minden frusztráló és nyomasztó képet a fejéből, csakis Lokit érzékelte, a sóhajait, a bőrén keletkező verejtéklepel sóját, és igézőn ragyogó szemeit.

A szívverése csak lassan normalizálódott. Még sohasem érezte az ágyát olyan kényelmesnek, mint akkor, Lokival maga mellett, aki egyik karját a homlokán pihentette, a szemeit lehunyta, meztelen felsőtestén szétolvadt a vén függönyön átszüremlő fény. Fandral álmatagon gyönyörködött szeretője látványában, de tudta, hogy valami végérvényesen megváltozott; nem ugyanazt a férfit látta, mint aki annak idején felcsábította a szobájába és kedélyesen heherészett, miközben ő félőrülten tépdeste le a ruháit. Ez a Loki fáradtnak tűnt. Egészen addig a percig nem vette észre a karikákat a szeme alatt, nem vette észre, hogy minden mozdulata bágyadt – az elméjét elborító düh elfátyolozta az apró részleteket.

– Azt hittem, meg fognak ölni – törte meg a csendet Fandral. Loki felé fordította a fejét, kézfeje árnyékot vetett az arcára. – Vagy tíz elcseszett óráig azt hittem, semmit sem tehetek az ellen, hogy szétlőjenek téged. Ebbe belegondoltál már?

– Bele.

– Ennyi?

– Tudtam, hogy engem fogsz választani. – A méregzöld szemek egy pillanat erejéig összeszűkültek. – Aggasztó lett volna, ha nem.

– Akkor engem is kinyírtál volna? – kérdezte Fandral, de nem akarta hallani a választ. Loki levette a karját a homlokáról, és szórakozottan megdörzsölte a csuklóján húzódó tetoválást, név szerint Jörmünt.

– Az a rohadt kis kígyó meg a rohadt béna neve – kommentálta Fandral.

– Nem vagy jó kedvedben – állapította meg a fekete hajú. – A „minden rohadt” időszakodat éled, darling?  

– Kimondottan.

Loki felkuncogott. Fandral nagyon szeretett volna dühös lenni rá, minden idegszálával arra koncentrált, hogy életben tartsa haragját, hogy ne a megszokott méla rajongással nézzen Lokira, és ne árassza el a bensőjét valami érthetetlenül jóleső érzés nevetésének gyöngyözését hallva, de abszolút sikertelen maradt.

Kedve lett volna beleverni a fejét valamibe. Mondjuk egy gránittömbbe.

– Nem nyírtál volna ki.

– Hm…

– Nem, akkora érzelmi véglény nem lehetsz, hogy simán lepuffantottál volna úgy, hogy azért előtte tíz perccel még udvariasan bekéredzkedtél a számba.  – Loki csak mosolygott, azzal a régről ismert, nem-tudsz-te-semmit mosollyal. – Utállak.

– Ugyanezt elmondhatom én is a… megjelenésedről. Rád férne egy borotválkozás, visszataszítóan nézel ki. – Beszéd közben mutatóujjával végigsimított a férfi mellizmai között futó vonalon, mintha ezzel a fölényes kis mozdulattal törvénybe iktathatná: enyém vagy.

– Az előbb még nem voltál különösebben visszataszítódva.

– Látszólag.

Fandral felült. Belekotort sötétszőke hajába, amire, az utóbbi időben, arcszőrzetéhez hasonlóan nem fordított túl sok figyelmet: úgy nézett ki, mintha egy igényesen szétcincált szőke parókát viselne a fején. Be kellett látnia: lepukkantan nézett ki. Lokihoz képest legalábbis igencsak.

– Akkor most mondd meg nekem, légy szíves, hogy mit keresel itt – kérte Fandral, miközben talpra állt, és a nadrágjáért nyúlt, ami kifordítva szomorkodott egy halom könyv tetején.

– Ó, hát nem örülsz nekem? – bazsalygott negédesen. Fandral válasza egy iróniától csöpögő kínvigyor volt. – Nos, drága, húgyagyú Fandralom – folytatta –, van egy ajánlatom. – Egy elkényeztetett házimacska kényelmességével kimászott az ágyból, és belebújt az ingébe. – Vagyis inkább lesz, rögvest azután, hogy megborotválkoztál, és megfürödtél. Igen, érződik – fintorodott el, majd hátat fordított neki.

Hülye kis piperkőc.

Fandral fél óra múlva kievickélt a fürdőszobából, egy sötétkék farmernadrágban és bordó ingben, melynek könyékig feltűrte az ujjait. Az arcán újfent a megszokott, formára nyírt körszakáll díszelgett, megfésülködött, még valami olcsó parfümmel is befújta magát, hogy Loki még véletlenül se jöhessen neki azzal, hogy bűzhödt.

– Voltaképp esőerdő illatom van, vagyis ez állt az üvegen.

Loki égnek emelte a szemét. Fesztelensége mintha semmivé lett volna az alatt a fél óra alatt; karjait összefonta a mellén, és feltűnően gyakran pillantott az ajtó felé.

– Loki…?

– Gratulálok, elkészültél. – Végigmérte. – Indulhatunk?

– Most meg mi bajod? – tárta szét a karjait méltatlankodva. – Az egyetlen, akinek itt baja lehet, az én vagyok, te jó ég! – háborgott. – Tudod, mit kéne most csinálnom? Lekeverni még egyet!

Loki gúnyosan ciccegett.

– Csak tessék, de ha rád veti magát az a két hegyomlás, akkor már nem lesz helye visszakozásnak.

Fandral elfehéredett.

– Na jó, végig volt nézőközönségünk, vagy a biztonsági szolgálat csak most kapcsolódott be?! – szegezte neki a kérdést egy újabb idegsokkhoz közeledve.    

Erre már nem kapott választ, mert Loki elveszítette a maradék türelmét is. Egyszerűen kiviharzott a bejárati ajtón, Fandralra hagyva, hogy utánamegy-e, vagy sem, de mivel tökéletesen ismerte a szőkét, kétsége sem fért hozzá, hogy követni fogja.

Fandral sebtében bezárta az ajtót és Loki után rohant, a lepusztult panel lépcsői porzottak a lábai alatt, és ismét alkalma nyílt beleszippantani a lépcsőház átható szagorgiájába (ami magába foglalt némi égetett tejet, vizeletet és galambpotyadékot is).

Ahogy várta, a ház előtt egy szénfekete BMW várakozott, a vezetőülésben egy kalapos, napszemüveges fickóval, a virágágyás döglődő boglárkái között pedig ott szobrozott a nemrégiben megismert mutáns-tojás duó. Tar fejükről izzadtság csurgott a nyakukra, de nem adtak alá a mozdulatlanságból és a „szétnyomorítalak” arckifejezésből.

– Elmondod végre, mit akarsz tőlem? – kiabálta Loki hátának. A fekete hajú megperdült a sarkán, olyan könnyeden, mintha jégtáncolna.

– Jelenésed van. – Kissé félrebillentette a fejét. Várt, amíg Fandral beérte, majd eltűnődő arccal a helyére bújtatta a férfi ingének legfölső gombját. – Ha tíz perc erejéig képes vagy úgy csinálni, mintha lenne egy cseppnyi eszed, és elhitetni Mr. Thanosszal, hogy képes vagy megkülönböztetni a jobb kezed a baltól, akkor soha többé nem kell kufircoló milliomosokat fotóznod egy bokorban kuporogva.

Fandralnak két válaszlehetőség is átvillant az agyán. Az egyik az volt, hogy „mi lenne, ha megszakadnál?”  a másik pedig: „mi a szar?”

De egyiket sem tudta használatba helyezni, mert a döbbenet szavát vette, és csak tátogni tudott, mialatt Loki és szótlan testőrei betessékelték őt a BMW-be, valaki még a biztonsági övét is bekötötte.

- - -

Loki keresztbe vetett lábakkal, egy pohár ismerősen élénk kék löttyöt iszogatva üldögélt mellette. Fandral az ujjait tördelve bámult maga elé. Szívesen mondott volna valami súlyosan alpárit, de semmi helyzethez illő nem jutott az eszébe. Csak ő, Loki és a sofőr voltak a kocsiban, a biztonságiak egy kisbuszban utaztak, nem sokkal lemaradva. New York felé haladtak igen nagy sebességgel, megelőzve csaknem az összes eléjük kerülő autót.

– Ezt miért csinálod? – kérdezte fojtott hangon.

Loki elmosolyodott, a szájában szívószállal.

– Te nem fogsz abban a patkánylyukban élni. Garantáltan nem lenne még egyszer gusztusom hozzád érni. Már pusztán a szagodtól… – Elhúzta a száját, amin Fandral csak röhögni tudott.

– Erre azelőtt is gondolhattál volna, hogy tönkretetted az életemet.

– Darling, Odin tette tönkre az életedet, nem én – mutatott rá Loki, egyúttal felé nyújtotta a félig teli poharat is. – Én csak helyre tettem a te elég rosszul álló szénádat. Komolyan azt hitted, nem tűnik fel senkinek, hogy mit művelünk? – Hangsúlya leereszkedő volt.

Fandral kikapta a kezéből az italt, és gondolkodás nélkül beleivott. Ugyanaz a lőre volt, mint amit a Goblinban próbáltak rátukmálni, de meg kellett állapítania, hogy tényleg nem rossz, bár a maga részéről inkább a savanyúbb italokat kedvelte. Loki mindig is édesszájú volt.

– Mi ez a cukortakony?  

– Csss. – Loki figyelmeztetően felemelte a kezét. – Ne feledd, hol vagy.

Fandral hátradőlt az ülésben, és felvigyorgott a plafonra.

– Thanos azt mondta, alkalmaz?

Loki erre nem felelt, az ablak felé fordult, és belemerült a táj látványába, mintha az a távoli sertéstelep tényleg olyan érdekfeszítő látvány lenne.

– Hát persze – sóhajtott fel a szőke férfi. – Nem is tud rólam. – Loki erre sem volt hajlandó reagálni. – Elárulom neked, esélytelen. Az ember azt hinné, hogy ennél azért tisztábban látsz. Vagy elvettem az eszed…? – Már nem is várta, hogy a másik feleljen. Az út hátralevő részében csak nézte, fürkészte Loki arcát, ahogy az konzekvens hallgatásban a sofőr tarkóját fixírozta, és ismét csak rajongással adózott a látvány előtt. A nap fénye irizálva csillant meg Loki fekete szempilláin, színekre hullt szét az puritán fehér – ó igen, Loki mindent összekuszál, átértelmez, szebbé tesz, a fehér fényt ugyanúgy, mint Fandral életét.

Reggel még mély önsajnáltatásba merülve szövegeltem a diktafonomnak, most pedig itt vagyok, New Yorkban, alig kapok levegőt, férfiasan bevallom, be vagyok szarva.

Fandral megkukulva álldogált a kocsi mellett, egy merészen az égbe törő felhőkarcoló mellett. Igyekezett úgy tenni, mintha híján lenne mindenféle aggálynak, de tudta, hogy nincs értelme. Az emberek, akik közé menni készült, mind profik voltak abban, hogy átlássanak a megjátszáson. Kapásból ott volt Loki, az ő kedvese, vagyis inkább dédelgetett mérges kígyója – nos, már őt megvezetni is egyenlő volt a lehetetlenséggel.

Fandral pléhpofát öltött, és az egyik testőrhöz lépett. Kért egy szál cigit, rágyújtott, várt, közben pedig lassacskán kitért a hitéből. Loki már percek óta bent volt, de elképzelése sem volt, mit művel. Talán bejelenti őt? Felkonferálja? Talán még gyorsan be tud tanulni valami bűvészmutatványt, amivel lenyűgözheti a maffiavilág leghírhedtebb alakját…

Legszívesebben elfutott volna, de szó mi szó, szüksége volt egy normális állásra. Jóllehet sértette az önérzetét Loki csúfolódó leírása, azért valóban kényelmetlen volt rózsabokrok takarásában fotózgatni a gazdagokat és egy szál combfixben lejtő szeretőiket.

Éppen hogy csak eltaposta a cigijét, amikor a korábban megszólított gorilla magához intette. A kopasz a másik kezével a füléből kilógó spagettitészta-zsinórt böködte.

– Igen, értem, uram, persze uram, azonnal, uram. Nem, uram. Uram.

Uram atyám.

Az őr bekísérte a ragyogóra suvickolt fémajtón, és végigvezette az előtéren, ami már önmagában kitette egy reptéri várakozó méretét. A mennyezet nem volt kifejezetten magas, az embermagasságú üvegfal csak belülről volt átlátszó. A helyiség végében egy bárpult állt, előtte süppedős, sárga fotelek, mellettük fúvott üveg vázákkal. A vázák mindegyikébe jutott egy-egy sárga kardvirág is. A falra szerelt hangszórókból Smetana Moldvája szólt megnyugtatóan, habár Fandralon nem sokat segített.

Az óriás a liftnél aztán zokszó nélkül magára hagyta, még azt sem hagyta meg neki, hogy hányadikra menjen, vagy egyáltalán merjen-e levegőt venni.

Szerencséjére csak fél percig kényszerült tanácstalanul toporogni a lift előtt. A helyiség túlsó végében kinyílt az egyik aranyozott fémvirágokkal díszített ajtó (Fandralnak fogalma sem volt, hová vezethetnek), s mögüle egy sudár, ismerős nőalak sejlett fel. Sue hosszú, mégis kimért léptekkel közeledett felé, magas derekú, fekete nadrágot viselt és térdig futó bakancsot vörös cipőfűzőkkel, az oldalán egy walkie-talkie lógott, fekete, vállban bő pólója láttatni engedne a melltartópántját.

– Helló – köszönt Fandral bizalmatlanul és bizonytalanul.

– Szia, Nils.

– Nils?

– Nils Holgersson, tudod. – Megnyomta a lift hívógombját, és zsebre tette a kezeit. Ombre stílusban festett haját összefogta a tarkóján, nyilván valami mágikus módszerrel, mert a férfi sehol sem látott hajgumit.

– Téged küldtek, hogy fel… vagyis lekísérj? – javította ki magát, mikor a liftbe belépve Sue rácsapott a „-2” jelzésű, falba simuló aranygombra.

– Már múltkor is én gyűjtöttelek be, miért lenne most másként? – Oldalpillantást vetett Fandralra, aki kínjában egyik lábáról a másikra állt. – Felesleges izgulnod. Mr. Thanos nem olyan, mint a ti Odinotok.

– Én úgy tudom, rosszabb.

– Rosszabb annál, mint aki probléma nélkül megöletett volna téged, csak azért, mert belezúgtál abba a magakellető, pojáca főnökömbe?

Fandral válasz gyanánt vágott egy elkeseredett fintort. Nagyon jól emlékezett Sue nyílvesszőire, melyek Sif és Hogun halálát okozták, emlékezett szélsebes mozdulataira és hideg, precíz szakszerűségére. Ráadásul a magas derekú nadrágról kikerülhetetlenül Sif jutott eszébe, ezzel elérve, hogy a gyász újult erőkkel a szívébe lopja magát.

– Szóval tényleg tudod – szólalt meg, mikor a lift döccenve megállt. Sue kifürkészhetetlen arckifejezéssel nézett a szemébe. – Mármint, hogy…

– Igen?

– Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád, miről beszélek – mormolta a férfi. Végigsétáltak egy indokolatlanul sötét, klimatizált folyosón, ahol csak néhány, halványsárga fénnyel világító dekorlámpa szolgáltatott némi fényt.

– Ha Mr. Thanosnak akarsz dolgozni, le kell szoknod arról, hogy evidens dolgokat kérdezz – válaszolta a nő. Mintha együttérzés is csendült volna a hangjában… az élc mellett. – Mindenkinek feltűnt, hogy Loki védte az irhádat, sőt, még a mosdói jelenetről is tud a fél liga. – Fandral menthetetlenül elvörösödött. – Ez nem az a világ, ahol ilyesmit titokban lehet tartani.

– De ha Thanos tudja, akkor hogyhogy nem… öhm… rótta meg Lokit?

– Kérdezd meg tőle – ütötte félre a kérdést Sue ironikusan. Fandral megmasszírozta az orrnyergét. Persze, majd az lesz az első kérdése Thanoshoz, hogy „Ó, uram, hogyhogy nem zavarja önt, hogy a kedvenc beosztottja egy buzi?”

- - -

Úgy érezte magát, mint egy bárány, amit farkasok vettek körbe.

Mr. Thanos fogadószobája egy tompán megvilágított, ízlésesen berendezett helyiség volt, a falakon vörös-arany tapétával, az ajtóval szemben márványkandallóval. Fandral semmit sem látott a hírhedt úrból, mert az neki háttal ült egy hatalmas, vörös bőrrel bevont fotelban, csak a felfelé gomolygó szivarfüstöt látta, messziről érezte az agg skótwhisky lélekolvasztó illatát.

Az első furcsaság, ami feltűnt neki, az a karosszékkel szemben álló Loki testtartása volt; a fejét lehajtotta, jobbjával a bal csuklóját markolta, nyoma sem volt öntudatosságának, magabiztosságának, mintha összement volna, és Fandral ezen nem győzött eléggé elképedni.

Sue becsukta az ajtót, és oldalra nyújtotta a kezét, ezzel megállítva Fandralt.

– Kisasszony, kérem, vezesse ide az urat, akit Mr. Laufeyson be kíván mutatni nekem. – Thanos hangja mély gyomorhang volt, ravasz tónusú, szemben azzal a szigorú és következetes hanghordozással, mint amit Odin használt az embereivel szemben.

Fandral a torkában dobogó szívvel kerülte meg a széket. Lecövekelt Loki mellett, szinte vigyázzállásban, egy hosszú percig csak a padlót bűvölte, abban reménykedve, hogy nem esik össze. Csak akkor tudatosult benne, hogy kikkel van körülvéve: azokkal, akik megölték a barátait, és most arról fog döntés születni, hogy alkalmazza-e az az ember, aki elrendelte a legyilkolásukat. Miért lenne ő kivétel? Miért tekintene rá Thanos szolidaritással, ha egyszer ő sem volt különb Sifnél vagy Volstaggnál, ő is Odinnak dolgozott, és hűséggel szolgálta a fiát?

– Nos. – Thanos mustráló tekintete mázsás súlyként nehezedett rá. Amikor végre, nagy nehezen sikerült ráemelnie a pillantását, összeszedte minden bátorságát, és kezet nyújtott neki. A férfi oldalra fújta a füstöt, és oda sem nézve elnyomta a szivart a kőrisfa dohányzóasztalon pihenő kristályhamutartóban.  – Ez igazán… különös.

Thanos hatalmas darab ember volt, tetőtől-talpig méregdrága ruhába öltözve. Széles, előreugró álla volt, és redőkkel körülvett, vékony ajka, a szemei akár a hideg hamu. Ujjain aranygyűrűket viselt, a fejét sörteszerű, fekete haj borította.

– A neve Fandral – mondta Loki. A tekintete feszültségtől izzott. Folytatta volna, de a vezér nagy, vörös lapátkezét feltartva félbeszakította.

– Pontosan tudom, hogy kicsoda. Ez a problémám. – Fandral ebben a pillanatban kapott gutaütést. A szeme sarkából látta, hogy Sue szájának széle megrándul, és még Loki is összerezzent. – Ez Odin embere volt. Ez az a fickó, akit te nem öltél meg.

– Igen, de…

– Megáll az ész! – Thanos hátravetett fejjel felkacagott. – Te, aki mindig számító vagy és úgy forgatod a köpönyeged, hogy öröm nézni, egy szánalmas nyüsszögővé válsz, ha belép a képbe ez a… fiatalember – fejezte be a mondatot, s újból végignézett a sóbálványként szobrozó Fandralon. Loki halálsápadttá vált szégyenében, az állkapcsa megfeszült, látszott, hogy ég a vágytól, hogy visszavághasson, és Fandral számára megrendítő volt a tudat, hogy nem mer. Rá kellett jönnie, hogy amit Loki itteni pozíciójáról hitt, illúzió. Megbecsülték, de mégis csak egy báb volt, akinek hallgatnia kellett a vezér, a legfőbb hatalom előtt, és hallgatott is, mert nem akart meghalni. – Ezt mégis hogy képzelted, Laufeyson?

Loki készen volt a válasszal.

– Tudom róla, hogy jó munkaerő. Megcsinálja, amit meg kell. Hűséges.

– Feltűnően hűséges. Hozzád. De nem hozzám.

– Egy esélyt sem ad neki, uram? – Loki hangja egy egészen kicsit megemelkedett.

Thanos összehúzta a szemöldökeit.

– Te vagy a kedvenc emberem, Laufeyson – morogta. – Ezért most úgy csinálok, mintha ez nem történt volna meg, mintha nem álltál volna elém és pazaroltad volna az időmet egy ilyen eszementséggel. Nem fogom Odin egyik volt emberét sem alkalmazni, akkor sem, ha aranytojást lép, és csak azért pedig pláne nem, mert te jókat élvezkedsz vele. – Fandral arca lángolt a szégyentől, de Loki elképesztő módon semmiféle reakciót nem mutatott, arcvonásait mintha kőből faragták volna ki. – Még egy ilyen baklövést ne kövess el. – Mutatóujját a férfi mellkasára szegezte. A szavak fenyegetően zengtek. –  Lehet, hogy engedményeket kapsz, nagy szabadságot, tulajdonképpen azt csinálsz, amit akarsz, mert jövedelmező, amit csinálsz. De ne hidd, hogy bármit lenyelek tőled. Tudom, hogy egy öntelt kis pöcs vagy, Laufeyson, és részben ezért is kedvellek, de tudd, hol a határ. Most pedig tüntesd el innen ezt a szemetet – fejezte be ellentmondást nem tűrve.

Loki pár másodpercig tartotta vele a szemkontaktust, aztán zokszó nélkül Fandral karja után nyúlt, és kivonszolta a helyiségből, ámbátor Fandral nem szorult ösztökélésre, pániksebességgel inalt ki Thanos szobájából.

– Igaza van – sziszegte, a szavakat a fogai közt átszűrve. Kitépte magát Loki szorításából, és előretrappolt a sötét folyosón, egyenesen a lift felé. – Én sem értem, hogy lehettél ekkora idióta.

– Az előbb még jó kiskutya módjára követetted a lábam nyomát – jegyezte meg Loki színtelen hangon. Mindhárman (Sue is velük tartott) bependerültek a liftbe. Fandral óriásit vágott a földszint gombjára.

– Már félúton meggondoltam magam – replikázott a szőke. Reszketett haragjában, a szégyen beleitta magát a sejtjeibe, legszívesebben szétrúgta volna a liftet, vagy legalábbis addig rugdalta volna, amíg el nem törik a lába. – Akar a jófranc dolgozni annak az embernek, aki szétlövette a barátaimat, és aki miatt most Odin a fejemre pályázik! Nyilván akartam munkát, nyilván nem a fotózással akarom a nyomorult életemet tölteni, de utólag hálás vagyok az Úristennek, hogy a kedves főnököd egy rakás trágyának minősít. Ez a te társaságod – jelentette ki. – Se ide, se oda nem vagyok való, de ti legyetek borzalmasan boldogok ezek közt.

Kicsörtetett a liftből, öles léptekkel átmasírozott az előtéren, meg sem állt az ajtóig. Tudta, hogy Loki és Sue követik, de ötlete sem volt, mit akarhatnak tőle.

– Azt hiszed jókedvemben tettem, te szerencsétlen?! – Loki ordított. Az utca kellős közepén, ordított, neki, kábé hatlépésnyire lemaradva. Az emberek megbámulták őket, de ez egyiküket sem érdekelte. Fandral feltartóztathatatlanul törtetett előre, nem tudta, hová, milyen céllal, csak azt, hogy el kell tűnnie New Yorkból minél hamarabb, mert ha Odin megtudja…

– Fordulj felém, ha hozzád beszélek!

Loki szavai mintha tíz karommal kapaszkodtak volna a hátába. Fandral egy felbőszített állat hevével perdült hátra, mindkét kezével Loki torkára markolt, és a mellettük magasodó házfalhoz szorította.

– Igen? Mert? Mid vagyok én neked?! Valami szolgád? Alárendelted? – üvöltötte az arcába. – Fogd fel: én döntöm el, mit csinálok! Nem játszadozhatsz velem! Nem!

– Vedd le a kezed ró–

Egyetlen karmozdulatával hanyatt lökte a közbelépni készülő Sue-t. A nő az ütés következtében hátratántorodott, megbotlott a járdaszegélyben, és oldalvást elvágódott a kocsiúton. Csak a lélekjelenlétének köszönhette, hogy egy hangosan tülkölő Suzuki nem hajtott át rajta. – Elmebeteg! – kiabálta, mikor sikerült féltérdre emelkednie. – Eszeden vagy?!

Fandral meg sem hallotta. Lazított ujjainak kemény szorításán, hogy a fekete hajú levegőhöz juthasson, de dühe nem csillapult. Thanos szavai a felszínre hozták az elmúlt hónapok megalázottságát, a fájdalmat, és a hányingert, amit akkor érzett, amikor egy motel mocskos zuhanyzójában Sif vérét kapargatta a kezéről.

Arra szavakat sem lehetett találni…  

– Hidegvérrel legyilkoltad őket – hörögte Loki arcába. – Pedig velük nőttél föl.

Loki az isteni béketűrésért imádkozók arckifejezésével nézett vissza rá.

– Nem. Volt. Más. Választásom – szótagolta. – Parancsba kaptam, és valahogy meg kellett oldanom. Méghozzá úgy, te ostoba, hogy a te életed megmaradjon. Ennyit tehettem, felfogtad végre? Volstaggra, Sifre és Hogunra rosszabb sors várt volna, mert közel álltak Thorhoz. Kivallatták volna őket. Én kértem meg Sue-t, hogy végezzen velük gyorsan. De tudom, hogy hiába beszélek neked, a te felfogóképességed túl korlátozott ahhoz, hogy…

– Úgy van, túl korlátozott! – Hirtelen elengedte a nyakát. – Nem érhetek fel hozzád – tette hozzá mély megvetéssel, és az úttest felé vette az irányt, hogy átkelhessen, amíg zöld a lámpa. Egyedül lépett le a járdáról, a karjait maga mellett lóbálta, értelmetlen düh és kétségbeesés hajtotta, nem volt célja és úgy érezte, reménye sincs többé. 

Ekkor eldördültek a lövések.

Az első a vállát érte. Nagy kaliberű töltény volt, a golyó keresztülhatolt az izmain és csontjain, de még szinte át sem ért rajta, újabb találat érte, ezúttal a mellén. A golyó szétzúzta a bordó ing második gombját, Fandral még hallotta a műanyag erőtlen pattanását, mielőtt a földre zuhant volna.

A harmadik lövedék fejét érte.

Éles fékcsikorgást halott, érezte a beton kisugárzó hőjét az arca alatt, a halántékán lepatakzó vért, de nem volt tudatán, nem fogta fel, mi történik vele, és miért történik. Kizárólag a fájdalmat volt képes felfogni, ami sisteregve terjedt szét a fejében és a mellkasában, széttépte az idegeit és az aszfalthoz szegezte.

De hallotta a hangját… Loki hangját, ahogy torkaszakadtából üvöltött, mialatt újabb lövések dörrentek, a járókelők sikoltoztak, és szirénák vijjogtak, de Fandral számára csak Loki kiáltása létezett; érte szólt ez a jajszó, őt siratta el.

- - -

Gépcsipogásra ébredt. Ágyban fekve, csövekre kötve hevert, kiszolgáltatottan. A derekáig betakarták, fertőtlenítő szaga kúszott az orrlyukaiba. Erős ujjak markolták az övéit, melyek határozottan nem Loki finom, hosszú ujjai voltak.

Loki…

Fandral ajkai közül nyögés szökkent elő. Még alig volt öntudatán, de azt érezte, hogy a hajából hiányzik egy jókora rész – a helyét fehér kötés takarta el. A mellkasa sajgott, a golyó ütötte lyuk körül csaknem szikrázott a bőre. Mikor megpróbálta kinyitni a szemeit, sötétségbe ütközött.

A szemei le voltak takarva.

– Ó, felébredt! – Egy hadseregnyi orvos rontott be a helyiségbe. Fandral magas sarkúk koppanását és párnázott cipők surrogását hallotta, de látni nem látta még csak a körvonalaikat sem.

– Jól van? – Thor hangja gondterhes volt, Fandral szinte látta őt maga előtt, ahogy bús arccal maga elé bámul.

– Igen-igen, határozottan. A szívműködése egyenletes. Veszett nagy szerencséje volt – mondta az egyik orvos, akit az ágyban fekvő nem láthatott, de kellemes baritonhangja volt. – Sikerült kioperálnunk a fejéből a golyót. – Fandral tudta, hogy ez már neki szól. – Veszélyben volt az élete, de nem a fejlövése miatt. Az agya nem roncsolódott. Viszont az a lövés, ami a mellét érte, hát az akár végzetes is lehetett volna, ha nem látjuk el időben, uram.

– Élek… – Fandral nem akart hinni a fülének. Amikor arccal előre a betonra esett, már lemondott magáról. Csak átkozni tudta a percet, amikor valami elérhetetlenben reménykedve beült abba a rohadt BMW-be és New Yorkba utazott, oda, ahol majdhogynem garantált volt, hogy rajtaveszt. A tudatának egy ismeretlen része talán azt remélte, Lokival maradhat… mellette, következmények nélkül.

De tévedett.

Ennek tükrében nem értette, mit keres Thor a betegágya mellett, ám nem is érdekelte – minden vágya az volt, hogy láthassa, oly sok idő után, oly sok hányattatás után, mert Thor volt az egyetlen, aki még nem próbálta átvágni.

– Köszönöm – suttogta. – De… levennék rólam ezt a… miért van egyáltalán rajtam… – Mikor megpróbálta felemelni ép kezét, hogy levegye a szemfedőt, egy izmos kar (Thor karja) visszatartotta.

– Fandral… – Thor hangja megbicsaklott. – Még ne.

Síri csend telepedett a helyiségre. A betegen úrrá lett egy sejtés, és az a sejtés minden eddiginél, minden sorscsapásánál borzalmasabbnak bizonyult.

– Vedd le rólam! – rimánkodott. – Szépen kérlek, Thor, vedd le rólam!

Lélegzetvisszafojtva várta, hogy Thor cselekedjen, és a férfi cselekedett is, összeszorított szájjal és könnybe lábadó szemekkel, de megtette, amire barátja kérte. Lágyan, tőle szokatlan gyengédséggel levette róla a szemkötőt, és Fandral kinyitotta a szemeit.

Arctalan feketeség nézett vissza rá.

– Mi… – A megkezdett mondat belészakadt, akár egy méh fullánkja. A levegő a tüdejébe kövült. – Miért nem látok… én nem látok! Jézus Isten, nem látok!

A pulzusa felszökött, a gépek pánikszerű csipogásba kezdek. Karok nehezedtek rá és nyomták vissza az ágyra, egy injekciós tű hatolt a vénájába, ami folyékony nyugalmat fecskendezett belé, de a rémületét nem enyhítette.  

– Uram – szólította meg az előbb hallott, barátságos bariton. – A golyó nem roncsolta az agyát, de a látóidege helyrehozhatatlanul sérült.

Ez az egyetlen mondat eldöntötte Fandral sorsát.

És nem csak az övét.

A férfi perceken át csak feküdt, mozdulatlanul, résnyire nyílt ajkakkal. Érezte, ahogy forró könnyei kibuggyannak és végigfolynak az arcán, szétoszlanak a szakállában, de nem talált vissza önmagához.

Mikor percek múlva felüvöltött, üvöltése zokogásba fúlt.

Thort kizavarták az orvosok. Készségesen kihátrált a kórteremből, nem mert visszanézni, nem akarta látni, ahogy az orvosok hada ellepi barátját és teleinjekciózzák, nem akarta hallani a gépek szirénázását sem. Nekitámaszkodott a folyosó almazöld falának, kézfejével letörölte a homlokát, majd elővett egy csomag borsmentás rágógumit.

– Kérsz? – nyújtotta a csomagot a vele szemben álló árnyalak felé.

– Te semmit sem változtál. – Loki azonnal nekitámadt. Talpig feketében, remegő ajkakkal ölelt át a saját vállait, miközben a semmibe révedt. Thor utoljára gyermekkorukban látta ennyire kisemmizettnek és megkínzottnak az öccsét. – Rágóval kínálsz, miközben odabent ordibál, mondhatni jajgat, mert felfogta, hogy egy életre megvakult?

Thor tudta, hogy Lokit megsebzik ezek a szavak. Érthetetlen örömmel töltötte el, hogy fivére képes bárkit – és mindegy, kit – ilyen letagadott odaadással szeretni.  

– Itt nem gyújthatunk rá – felelte, és visszacsúsztatta a rágót a zsebébe. – Figyelj, Loki… - Öccse tekintete élesen villant rá. – Sajnálom. Fandral a barátom.

– A te apád tette ezt vele – vágta rá vészes indulattól megbicsakló hanggal. – Odin… Pedig Fandral a világon semmit sem ártott neki. SEMMIT! Én ártottam neki, és tudod mit? – fröcsögte egy lépéssel közelebb lépve. – Ezer örömmel tettem. – Eszelős vigyora vicsorrá fajult. – Ne higgye, hogy ezt megússza. Thanost nem érdekli ez az egész, de engem igen. Azt hiszed tán, hogy megfutamodom?!

– Loki, le kell higgadnod…

– Ehehehe, persze! – Loki hisztérikusan vihorászott. – Csak azért nem ért találat, mert nem mentem utána. Ott maradtunk Sue-val a ház mellett, ahonnan a rohadt lövészek nem láttak ránk a tetőről. A te édes apukád meg akart engem öletni.

– Nekem nincs közöm ehhez! – szabadkozott Thor a kezeit maga elé emelve. – Megmondtam neki, hogy nem folytatom a munkásságát. Elveszem Jane-t, elköltöztünk, a magam útját járom. Ne engem hibáztass, kérlek!

Loki megrázta a fejét, közel lemondóan.

– Ó, te áldott jó lélek… menten templomot emelek neked.

– Loki, a bosszú nem megoldás…

Thor úgy érezte, hogy akár a kopott falnak is beszélhetne, biztos volt benne, hogy szavai leperegnek a másikról, mint az esőcseppek a viaszkosvászonról. Félelmetes fény lobogott a zöld szemekben, olyan, ami eddig Thor számára teljességgel ismeretlen volt, és ez megrémítette. Nem akarta tudni, hogy a fiatalabb mit forgat a fejében, de mielőtt szót emelhetett volna, Loki marokra fogta kockás ingének érdes anyagát.

– Segítened kell – közölte meglepően józannak tűnő hangon.

Thor arcából kifutott a vér, hátrálni próbált, de a fal megakadályozta.

– Nem fogok segédkezni az apám megölésében, Loki!

– Ó, kár. De ez esetben elbúcsúzhatsz a viselős menyasszonyodtól, én mondom.

Lokit a héten már másodjára kezdték fojtogatni. Thor ujjai kis híján elroppantották a gégéjét, az égkék szemek villámlottak.

– Honnan tudod, hogy gyereket vár?! Erről nem tud senki!

A barom, még annyi esze sincs, hogy tagadja.

– Én mindenhol ott vagyok és mindenről tudok. Szóval ha jót akarsz magadnak, azt csinálod, amit mondok, és tartod a szádat, különben… - Két ujjával pisztolyt formázott. – Pukk. Vagy várj – váltott csevegő hangszínre, és könyörtelen mosolyt varázsolt az arcára. – Nem is tudod, milyen praktikus lehet egy fúvócső és a Phyllobates terribilis mérge együtt.

- - -

Fandral csatakosra izzadva feküdt a kórházi ágyon, tágra nyílt szemekkel. A sötétség hiánytalan volt és bekebelezte, sehol sem talált kiutat belőle. Olykor reszketés vágtázott végig a gerince mentén, a fájdalomcsillapítók tompították ugyan a gyötrelmeit, de minden tagja sajgott és ólomsúlyúnak érezte őket.

Alacsony láz perzselt a homloka mögött, a szája kiszáradt. Tudta, hogy Loki életben van, és úgy sejtette, hogy bizonyára dühöng, bizonyára gondol vele–

talán még a fájdalmát is érzi.

Nem akarta, hogy Loki osztozzon a kínjaiban, azt pedig főként nem akarta, hogy valami ostobaságot műveljen. Félt, egyenesen rettegett.

Annyira utállak, te őrült, te szárnyaszegett angyal, te démon…

… kérlek ne tégy semmit…

… kérlek, ne halj meg ezért a két mindegy-barna szemért, darling…

darling…

A sötétség nem felelt.

- - -

A terv elkapkodott volt, de hatásosnak látszott. Thor, a fenyegetés hatására megtörten, egy telefonhívást intézett Odin részére, melyben elmondta, hogy őt és terhes menyasszonyát elrabolták, a megölésükkel fenyegetőznek.

„– Csak úgy hajlandóak egyezkedni, ha te nem jössz. Küldd a legjobbakat, azt mondják. Pénzről lesz szó. Kártérítés. Tényleg ne gyere… NE, LOKI, NE!”

– A vén szamár biztos azt hitte, hogy a nőt nyúzom – szusszantotta Loki a körülötte ácsorgó ötfős csapatnak intézve szavait. – Pedig csak… riogattam a drága bátyámat. – Elfojtott egy mosolyt, amiben nem volt öröm.

Odin kúriája úgy magasodott föléjük, mintha rájuk készülne omlani. A biztonsági rendszer hatástalanítva, a riasztók némák voltak, a kamerák vakok. Bár Thanos elzárkózott a bosszú elől, Lokinak sikerült meggyőznie pár liga-tagot arról, hogy érdemes részt venniük az Odin elleni bosszúakcióban. Persze a meggyőzésben segítségül hívott pár köteg százdollárost is.

Felkaptattak a bejárathoz vezető, lecsiszolt lépcsőfokokon. Odabent már várták őket – Odin nem volt olyan bolond, hogy ne hagyjon maga mellett egy kisebb számú őrséget. Erre volt Loki másik öt társa, akiknek sorsa, a legőszintébben megmondva, teljesen hidegen hagyta, csupán az számított, hogy ő bejuthasson nevelőapja lakosztályába, és szembesíthesse a sorsával, a halálos ítélettel, amit kiszabott rá. Nem maradt benne kegyelem, a megbánásra még csak halvány esélyt sem látott, a leghidegebb, legcélratörőbb indulat hajtotta, amikor betörtek az ajtón és kezdetét vette a küzdelem. Töltényhüvelyek és célt tévesztett golyók záporoztak mindenfelé, a hatalmas ház belerengett az ordításokba és a fájdalmas sikolyokba, a fegyverek bömböltek, a fém húsba hatolt és felfordult a valóság.

Loki egyszerre harcolt revolverrel és pillangókéssel. Embersége elveszett valahol a távolban. Soha senkinek nem ismerte volna be, és Fandralnak sem mondta soha, de egy része szétmorzsolódott abban a pillanatban, amikor a szeme láttára fejbe-és mellbe lőtték a férfit, akit szeretett. Ez túlmutatott az elviselhetőn, az őt körülvevő valóságon. Bírta a vér látványát, de sosem volt mindegy, ki az, aki vérzik.

Sohasem mondta Fandralnak, hogy szereti. Úgy gondolta, még mindig képtelen lenne rá, mert maga sem tudta, mi a szerelem pontosan, hogyan is lehetne definiálni azt az érzést, hogy mit jelent számára az a kócos szőke fej, bárgyú mosoly, ruganyos, szálkás test és az a – mostanra már üveges – tölgybarna szempár.

Lihegve lökte be Odin lakosztályának tömör faajtaját, és azonnal be is vágta maga mögött, kizárva a kinti zajt. Már amúgy is mindegy volt; az őrség nagy része holtan vagy sebesülten feküdt, míg ő csak egy embert veszített. Felkészült volt, jó lövészeket hozott, azonban Odin a legjobbjait Thor megmentésére küldte a cementgyárba.  

Az öreg férfi ingben és öltönynadrágban, fegyvertelenül ült az ágyán, ősz haja szétterült a vállán. A nyitott ablak a szomszéd ház tetejére nézett, a mélykék égen ezüstérmeként ragyogott a hold. A szoba meleg hangulatot árasztott, a fehér tapétát dombornyomású, csokoládészínű minta ékítette, a sarokban gramofon állt, csendes swinget nyöszörgött álmatagon.  

– Hát itt vagy – szólt az öreg. Lassan felemelkedett ülőhelyéről, és halványan elmosolyodott. – Valamiért számítottam rád.

Loki a zsebre tette a kését, és a pisztolyt leengedve közelebb lépett. Fürge pillantásával azonnal feltérképezte a helyiséget, de sehol sem látott fegyvert, sem egy elrejtett őrt.

– Ó, apám, mondd, miért? – incselkedett maró gúnnyal.

Odin minden lépést gondosan kimérve a szoba közepén várakozó kanapéhoz lépdelt, és sóhajtva leült rá, az ablakkal szemben. Lokinak oldalaznia kellett néhány lépést, hogy szembe kerüljön vele. Nem lepte meg Odin nyugodtsága, valószínűsítette, hogy az öreg nem fog félni tőle.

– Mert ha téged valami sérelem ér, azonnal, ész nélkül indulsz elégtételt venni.

– Látom, nagyon jól ismersz, de a kis csalásomon nem láttál át.

– Majd ha egyszer lesz gyermeked, amit kötve hiszek, akkor megérted – felelte Odin, összekulcsolt ujjait az ölébe ejtette. A szemei dérhidegek voltak, mentesek minden szeretettől. – Fogalmazd meg, miért vagy itt.

Loki reszelősen kuncogott.

– Meg sem kérdezed, mi van Thorral?

– Nem tartottam valószínűnek, hogy válaszolnál a kérdésemre.

A frappáns válasz megszokott reakció volt Odintól. Loki kifújta a levegőt, a fegyver markolata tűzforró volt a kezében.

– Tudod, ebben a percben egy nálam alig idősebb férfi fekszik egy kórházi ágyon – mondta, immáron mosoly nélkül. – Világtalanul, mert te három napja lelövetted, olyasmiért, amiről nem ő tehet.

Odinnak arcizma sem rezdült.

– Elárult. Közreműködött tucatnyi társa meggyilkolásában – válaszolta lényegre törően. – Elárult azzal, hogy téged szemelt ki magának.

– Ezért inkább engem hibáztass. – Loki ujjai megrezzentek a pisztolyon. – Én voltam a kezdeményező fél, csak hogy tudd, atyám.

Odin kis ideig kifejezéstelen arccal nézett rá, végül a gramofon felé tekintett, mintha az egésznek nem lenne semmi tétje.

– Úgy voltam vele, hogy amíg nem arcátlankodik vissza a városomba, nem esik bántódása. De máshogy alakult. Véleményem szerint elég irgalmas voltam.

– A te véleményed szerint.

– No és te, fiam, mennyire voltál irgalmas, amikor végignézted a gyerekkori társaid megöletését?

– Hm – hümmögött Loki. – Akkor rendben vagyunk, mert ha jól gondolom, az a pár merénylet ellenem a közelmúltban ennek megtorlásáért történt. Ahogy a három nappal ezelőtti… incidens is.

Előreszegezte a pisztolyt, és kibiztosította. Halálos elszántságot érzett, ahogy a ráncos arcra szegezte a fegyver csövét.

Odin hátradőlt.

– Még csak célozni sem tudsz rendesen, Loki. Esélytelennek tartom, hogy lelőj.

Loki felső ajka megrándult.

– Miért gondolod, atyám? – kérdezte őszinte kíváncsisággal. Nevelőapja töretlen békességgel összeráncolta a homlokát.

– Nem lennél képes rá – állapította meg tényszerűen. – Erre nem.

Loki végtelenül hosszú másodpercekig nézett az öreg arcba, az arcba, amely végigkísérte ifjú-és gyermekéveit, az arca, amely több vonásában is Thorra emlékeztette. Mély levegőt vett, és lassan, nagyon lassan maga mellé ejtette a karját.

– Nem, én valóban nem. – Odin ajkán fejlődésnek indult egy diadalmas mosoly. Ezzel párhuzamosan Lokién is. – De ő igen.

Nem pontosított, csupán egy légies mozdulattal ellibbent az ablak elől. A rákövetkező másodpercben egy fekete-ezüst nyílvessző süvített be a szobába, mely egyenest az öreg maffiavezér szívébe fúródott. Odin meghökkenten felnyögött, a teste megmerevedett, a szája hörgésbe hajló sóhajra nyílt, fél kezével erőtlenül a nyílhoz kapott, ami azonban helyrehozhatatlanul és végleg átfúrta. A szemei lecsukódtak, izmai elernyedtek, s az ősz hajjal borított fej oldalra bukott.

- - -

Mr. Thanos, ajkán széles vigyorral, a saját whiskyjéből töltött egy adagot Lokinak a saját kezével, és ünnepélyesen átadta neki a csillogó, drága poharat.  

– Nos,  Laufeyson – dorombolta, a hangjában őszinte lenyűgözöttséggel és tisztelettel. – Ha a haragod és az érthetetlen rajongásod aziránt a fickó iránt ilyen jövedelmező, kívánom, hogy legyél mindig dühös és szerelmes.  

- - -

Fandralt hetekkel később engedték ki a kórházból. Loki a saját otthonába vitte, ahol maga segítette fel a lépcsőkön, a kezét fogva vezetette végig a különböző helyiségeken, felsegítette, ha megbotlott, bár közben végig összefeszítette az ajkait, százezernyi szót fojtott le a bensője legmélyére, melyek méregként olvadtak a vérébe. Fandral jelenléte mégis vigaszt jelentett, a mosolya – mert még így is képes volt mosolyogni, belenevetni kétségbeesett csókjaikba – vigaszt jelentett önmagára, mert Fandral egyszerre volt a gond és a gyógyír.

Loki számára furcsa és idegen dolog volt azt nézni, ahogy a férfi botladozva közlekedik, nekimegy a falnak, esetlenül tapogatózik, erős karjait maga elé tartva. Mindez ellentmondott a képnek, ami Fandral nevével forrt össze a fejében, és pár napig benne volt az a borzalmas, kárhozatba taszító, de mégis valóságos érzés, hogy talán nem kellene folytatnia, hogy talán jobb lenne, ha eltűnne, és megkönnyítené az életét, mert ez már nem volt ugyanaz.  

De mégsem volt rá képes, mert Fandral maga nem változott, és ő képtelen lett volna elszakadni tőle, elfelejteni a hülye benyögéseit, a karjainak oltalmát, a feltétlen elfogadást, amivel viseltetett iránta, az az odaadó, bolond gyengédséget – túlságosan hedonista volt ahhoz, hogy ezt nélkülözze. Így hát maradt, segített neki megszokni a házat, megszokni a sötétség világát, és megmutatni a mögötte létező valóságot. Visszaterelte a kezét a könyvek lapjaira, mikor a Fandral a Braille-írással ismerkedett, felolvasott neki délutánonként, és hozzávágta a könyvet, amikor elszenderült.

Teljesség jellemezte, az őt körbevevő világot pont úgy, mint a lelkét.

[köhintés] Nos, itt vagyok, és éppen néhány olvasmányként funkcionáló pontot tapogatok. Hónapok óta nem akar megölni senki. Ez elég jó érzés. Reggelente megesik, hogy meglepődöm, hogy a sötétségből nincs kiút, nincs hová felébrednem, mert sötétség fogad, de nem vagyok egyedül. [mély sóhaj, a háttérben hintaszék nyekereg és odakint felsikkant a szélvihar] Olyan világ ez, ahol nincs igazság, de mégis létezik az egyensúly. A rosszat szükségszerűen valami jónak kell felváltania, asszem’. Meg kellett vakulnom ahhoz, hogy Loki felfogja, mekkora seggfej volt, de – vicces módon – az örökös feketeség segített megértenem, hogy semmi sem fekete vagy fehér. A barátaim meghaltak, és áldozatok voltak, de nem egy ember tehetett a sorsukról. Én is hibás vagyok. Loki is hibás. Hibás az egész életünk, mondhatni defektes. [ismeretlen eredetű surrogás] Nos, Loki, 2:12-nél tartunk, most kellene félbeszakítanod, mint múltkor, tudod.

– Mégis mit mondjak? – berzenkedett Loki.

– Valami hozzád illően bunkót – javasolta, miközben az ölébe vonta. Loki az ujjára csavarta a férfi egyik sötétarany hajtincsét.

– Hadd gondolkozzam.

– Ráérünk. Miénk az egész élet. – Fandral leállította a felvételt. A nappaliban üldögéltek, a csíkos szófán, a levegő az ebéd illatától volt terhes. – Olyan jól érzem magam – sóhajtott fel.

– Tényleg? – morrantotta Loki fészkelődve. – Én nem.

– Dehogynem. Ami nekem jó, neked is – heherészett Fandral. Loki belenézett az üres szemekbe, és bár tudta, hogy Fandral vak, úgy érezte, mégis látja őt.

Látta is. Amikor meghallotta a hangját, mindig felidézte az a képet, mely mindörökre az emlékezetébe itta magát azon a végzetes napon, a kocsiban: Loki irizáló szempilláit, szemkápráztató szépségét, bőrének és hajának gyönyörűséges kontrasztját. Valósnak érezte a képet. Mindörökre igaznak, és kortalanul szépségesnek. 

– Ezt honnan szedted?

– Valami romantikus anyám kínjából.

– De ez nem igaz.

– Nem számít.  

Loki feltápászkodott a férfi öléből, és letérdelt a szófa mellé, hogy arcuk egy vonalba kerüljön. Fandral, megérezve, hogy a súly elhagyja az ölét, tehetetlenül forgatta a fejét, egészen addig, amíg társa meg nem érintette az arcát. Akkor lehunyta a szemeit.

– Szerinted vár még ránk valami borzadály? Mert ameddig Thanosnak dolgozol… – lehelte, befejezetlenül hagyva a mondatot.

– Nem tudom – felelte Loki őszintén. – Én sem tudhatok mindent.

– Sebaj – vonta meg a vállát Fandral, beleolvadva érintésének bársonyába. – Egyszer majdcsak kiöregszel belőle.


vége