2019. december 31., kedd

Bogáncsszoknya


Well, a szigorlatok, vizsgák, tehát lényegében az imádott egyetem ördöngös intselkedésinek köszönhetően nem volt alkalmam egy árva betűt sem papírra vetni az elmúlt másfél hónapban. But! Elérkezettnek látom az időt arra, hogy feldobjam ezt a pangó időszakot a Bogáncsszoknyával, amit még nyár végén írtam, és egy nyúlfarknyi kis novella, amiben visszaszárnyaltam egy tizenkilencedik század eleji magyar falucskába.
A történet röviden: Vánkai Manyi húga, a megzabolázhatatlan kis Julcsi megesett egy katonától - nincs is min csodálkozni, mindig is korhely volt, de így már végképp nincs maradása határmenti falujukban. A helyét és szerepét mintaszerűen ismerő Manyi rászánja magát a szabályok áthágására, hogy az éj leple alatt elkísérhesse húgát a határhoz, nem is sejtve, hogy az odáig vezető út számára sorsdöntőbb lesz, mint mindent hátrahagyó testévérének.

Minden kedves olvasómnak nagyon boldog új évet kívánok! ♥


Bogáncsszoknya

– Jó testvéred voltam én, Manyi?
– Krisztusom, ne háborgass már ilyen kérdésekkel! Nem haldokolsz. Látjuk még egymást.
Nem felel rögtön, már-már azt hinném, nincs is ott, ha nem hallanám a szoknyája susogását a magas, száraz fűben. Ez az egyetlen jele az ittlétének, ő maga csendes, mint mindig, apró lábai szinte nem is érintik a földet. Bárhová be tud osonkodni, akár egy menyét.
– De ha mégis? – szól újra Julcsi, halkan, nehogy bárki kifülelhesse. Sötétség övez minket minden oldalról, füleinknél szúnyogok döngnek, a tücskök ugyanakkor sokkalta csöndesebbek itt az ősz derekán, mint nyáron. – Tán sosem járok erre többet. Vagy belehalok a szülésbe. Megtörténhet.
– Jaj, csitt már, buta jószág! – pillantok hátra bosszúsan. Az anyánktól elcsent, szurtos lámpás halovány, mézsárga fénye a húgom arcára vetül; valóban, ízig-vérig olyan, akár egy menyét a hegyes vonásaival meg azokkal a nagy, sötét szemeivel. Nem riasztja meg a dorgálásom, ahogy sohasem tette, hiába áll köztünk ötnél is több év, és voltam én a felelős érte öröktől fogva. Csak pislog rám, mintha nem értené, ugyan mire bosszúságom, amikor itt sertepertélünk a mezőn hajadon leányokként az éj leple alatt, mint két kapca-lopó.
– Lehet, nem voltam jó testvéred – mondja, átlépvén egy nagyobbacska gödör felett, néhány gesztenyerőt tincse kiszabadul a rongyos-piszkos fejfedő alól, ahová betömködte őket, és lejtős vállára hull. – De te meg folyvást megillettél. Akkor is, amikor anyánk nem.
– Túl sok dolga van néki ahhoz. Ezért bíztak rám. Csak veled nem lehet bírni, Julcsi, ez az igazság.
Egyszeriben rátapos a szoknyám aljára, olyan erővel, hogy a posztó kis híján elszakad, mire megtorpanok, és dühödten szembefordulok vele. Ha nem volna áldott állapotban, lelkemre, megráznám, mint Krisztus a vargát, merthogy miatta vagyunk most itt, az ő engedetlensége az oka annak, hogy kiszöktem vele féléjjel, pedig én sosem csináltam még ilyet. Én jó leány vagyok, ezt mondja rám mindenki a vargától Péter bácsiig, leendő apósuramig. Teszem a dolgom, amíg Julcsi káromkodik, mint egy kanász, minduntalan összemocskolja magát, kilóg, hogy a korcsmában táncoljon a legényekkel, aztán pedig összemelegült egy katonával, amikor annak százada tábort vert a falunk mellett, hiába intettek óva minket attól, hogy szóba elegyedjünk azokkal a lókötőkkel, akik a sátrukba, vagy a pajtába akartak minket édesgetni. Úgy is maradt, és ha ez kitudódna, nem volna jó jövője itt, ez világosabb a napnál. Bár ki tudja, milyen az ő szemében a jó élet, mert annyi bizonyos, hogy nem olyan, mint nékem.
– Vén papnak is elmennél – horkan fel hangosan. Ez mindig rossz szokása volt, apánk nem egyszer kijelentette, hogy így csak az öreg ártánydisznónk fogja feleségül venni. – A nővérem, ó, maga Szűz Mária! Férfival szóba sem állna, ha az nem az apja!
– Ez így is helyes! Vagy jobb tán megesni? Így? – Rábökök a hasára, ám Julcsi nem kapja oda a kezét, mint az, aki szégyell valamit, hiába várom, csak dacosan mered rám. Felőle tucatszor is odabökhetnék a szerinte mindig hagymaszagú kezemmel, tudom. Az én zabolátlan, haszontalan, menyétképű húgom.
– Engem a kedvesem ottan vár a határnál. Ismerem őt, tudom, mi bírja nevetésre, és mi bosszantja fel. Tudom, milyen a teste, és hogy tud bánni az enyémmel. – Lesütöm a szemeimet ezekre a szavakra, olyannyira szégyentelenek, és ez nincs rendjén, néki kellene meghunyászkodnia. Rá ki tudja, milyen élet vár azzal a katonával, aki, ha igazat mondott, dezertál Julcsi kedvéért, törvényszegők lesznek, a megvetés minden percben a nyakukba liheg majd, nékem viszont lesz házam, ágyam, férjem, ételem és jó hírem. – Te meg, Manyi? A vőlegényed, akiről annyit fecsegsz, hogy már lyuk van a hasamon, pár szót épp, ha csak beszélt hozzád. Azt se tudod, mit szeret enni, ahogy azt se, tud-e énekelni, a többiről pedig jó, ha szó sem esik, mert még lángra kap a képed!
Fájnak a szavai, és noha egészen jól megtanultam leplezni az érzéseimet, nem kitörni folyton, ahogy egy rendes leányhoz illik, most könnyekre fakadok, az ajkam megremeg, mint egy gyermeké, és rettentően neheztelek ezért a húgomra. Ezért is, no meg azért, mert ily bizton állítja, hogy boldogtalan leszek, hogy valójában az is vagyok, a gőg a hangjában belém döf, mint a darázs fullánkja szüretkor, amikor az ember túlérett gyümölcshöz nyúl.
– Gonosz vagy! És irigyelsz, mert tisztességes vagyok, és tisztességes sorsom is lesz! Néked meglehet, hogy többen tették a szépet, mert vég nélkül kelletted magad, de feleségül egy se kért!
– Irigyeljen téged a sánta szamár, amiért egy ügyetlen kezű fazekas mátkája vagy! Hah! Nem inkább te irigyelsz engemet? – Kiragadja a kezemből a lámpást, és megkerül, mintha nem bírná elviselni a látványomat. Szélvészként viharzik a határ felé, innen már látni a holdfényben az ott húzódó, kopaszodóban levő bükkerdőt.
A szoknyámat megemelve loholok mögötte, legszívesebben én is ráhágnék az ő ruhájára, de az gyermekded dolog volna, olyan, ami énhozzám nem illik.
– És ha ott sem lesz a te kedvesed? – Ezzel sikerül kizökkentenem, ezúttal ő perdül felém villámló szemekkel, a feje fölött néhány eltévedt szentjánosbogár kereng, amiktől úgy fest, mintha glóriája lenne, épp néki. A dologtalan, korhely húgomnak!
– Ez az óhajod? A szerencsétlenségem?
– Hát néked? – vágok vissza válasz nélkül, ruhaujjammal a könnyeimet törölgetve, amik félig már rászáradtak az orcámra. – Örülnél, ha csakugyan keserves életem lenne a férjem mellett, ha szomorúságban hervadoznék, amíg meg nem halok? Csupán azért, hogy végre, egyszer igazad legyen?
Ismét csak hallgat egy ideig, talán azt fontolgatván, mit mondjon erre, majd hirtelen előhúz egy zsebkendőt a kötényéből, amit meglepően szelíden nyom a kezembe.
– Nem. Nem kell, hogy nekem igazam legyen. Én pusztán nem állhatom a sok szabályt, és hogy én ne dönthessek semmiben. Hogy mint egy lábasjószágot, házról-házra adjanak.
– Hát énvelem ez történik? – hüppögök, pedig büszkébb vagyok én ennél, de Julcsi az elevenembe talált. Én vagyok az idősebb, a megfontoltabb, a kezesebb, nem nékem kellene siránkoznom, amikor ő az, aki az ismeretlenbe tart, a szíve alatt egy olyan gyermekkel, akinek az apját a miénk még nem is látta.
– Igen – válaszolja kíméletlenül, ám a hangja jóval puhább, mint az imént. – De te ezt mindig jól viselted. Magadat is mindig jól viseled. És te élvezeted is leled olykor abban, hogy megbecsülnek itt téged, amennyire egy lányt egyáltalán meg szoktak. Szót fogadsz, örökösen, és így nem neveznek téged a hátad mögött, vagy akár szemtül-szemben cemendének, és még tudja a Jóisten, minek. Nem neheztelek ám ezért – teszi hozzá. – Ha nem ilyen vagy, hanem olyan, mint én, más nem jut, csak a határ. Ha pedig maradsz, valami annál sokkal rosszabb. – Évekkel öregebbnek tűnik, ahogy ezt mondja, szinte már látni vélem a derengő fényben, hogy fog kinézni anyánk korában. Bizonyára sokat töprengett ezen, és most már nem is tűnik olyan légből kapottnak a döntése, hogy továbbáll.
Mielőtt bármit szólhatnék, folytatja az utat a bükkös felé, ahol, ha minden igaz, az ő katonája várja, és most először, amikor már ilyen közel járunk, azt kívánom, ne legyen ott az a férfi, hogy hagyja hoppon a húgomat, de nem azért, mert nevetni akarok a bánatán, hanem mert el sem tudom képzelni az életem nélküle. A morgása nélkül, amikor reggelente felrázom, mert magától csak nagy ritkán kel fel kakasszóra, a modortalan horkanásai nélkül, és a látvány nélkül, ahogy a szomszédasszony gyerekeivel bújósdizik akkor is, amikor a konyhában kellene lennie velem és anyánkkal, és én szívem szerint örömmel csatlakoznék, mégis maradok a kenyérdagasztásnál.
A zsebkendőjét gyűrögetve sietek utána, már nem fogom a szoknyámat fél kézzel sem, hagyva, hogy beleakadjon mindenbe, ami csak éri. A falunkban van egy mondás, a bogáncsszoknya. Az olyan nőkre mondják ezt, akiknek félresiklott az élete, könnyű erkölcsűek, otthontalanok, és mivel mindig úton vannak és a szabad ég alatt alszanak, a ruhájukra ráakaszkodik minden undok, szúrós gizgaz.
– Én nem tartalak cemendének – bukik ki belőlem egy pillanatban. – És nem örülök, hogy bárki is ilyesmit mondott néked.
– Emiatt ne főjön a fejed, Manyi. Tudom, hogy te nem gondolsz rólam efféléket. Te ahhoz is túl jó vagy.
– Én csak… – Nem tudok lépést tartani a kis menyéttel, lelassulok, mint egy emelkedőhöz ért szekér, zihálva markolom szúró oldalamat, miközben látom, hogy Julcsi a lámpással a kezében odaint valakinek, a válasz pedig egy vidám füttyentés. – Én csak hozzád hasonlítva voltam jó… De nélküled…
Elharapom a mondanivalóm, úgysincs jelentősége, mert rajtam kívül csak a lustuló tücskök és kuruttyoló békák hallják. Nem megyek közelebb, pironganék a katona előtt, de mindenekelőtt azért nem, mert úgy érzem, nem tudnék jó modorral viseltetni vele szemben. Valamiért keserű iránta a szívem. Különös ez, hisz akkor kellene így éreznem, ha cserben hagyta volna Julcsit, de nem így lett, itt van, és úgy pörgeti a levegőben a szerelmesét, mintha háborús vidékről tért volna vissza hozzá évek után. Szeretni fogja; ennyije legalább kétségen felül lesz a húgomnak. 
Visszafordulok a falu felé, amiből ugyan alig látni valamit, de amit igen, az most furcsán kicsinek tűnik. Mint egy kis doboz, amiből kimerészkedtem kis időre, de nemsokára visszacsukom magamra a fedelét. Valamiért az eszembe ötlik, hogy talán nékem sem kellene visszamennem oda, hogy át kellene kelnem a határon Julcsival és a kedvesével, de észbe kapván azonnal elhessentem magamtól ezt a képtelen gondolatot, akár egy csípős szúnyogot. Nagyot nyelve pillantok a szoknyámra, amiről csimbókokban lóg a mező minden háládatlan termése, és, mintha csak megsértették volna büszkeségem, két kézzel kezdem leszaggatni őket, nem törődve a tenyeremet böködő muszka-és bogáncstüskékkel.
– Manyi? – hallom a húgom hangját, és mikor felnézek, az ő csodálkozó arcát látom, szabad kezével a zsebkendőjét nyújtja felém, amit elejtettem a bogáncsszoknyámmal való küzdelmemben. Elveszem tőle, a hímzett vásznat sötétpirosan pettyezi meg a tüskék ejtette sebekből szivárgó vérem. – Köszönöm, hogy elkísértél. Te voltál az erőm.
Nem emlékszem, hogy valaha is mondott volna nékem hasonlókat. Julcsi sosem szerette az efféle locsogást, időpocsékolásnak vélte, és ő a földi idejéből csupán egyetlen dologra akart mindig is szánni: a boldogságra. Az én drága, drága húgom.
– Nagyon is jó testvérem voltál – súgom, mire elmosolyodik, és a karjába zár, kipirult arcomra hosszú csókot nyom.
Órákig is tarthatna a búcsúnk, de én vagyok az, aki véget vet néki, mert úgy érzem, túlnő rajtam a sok érzelem, és felhasadok, mint egy hólyag. Minden jót kívánva sarkon fordulok, és egyik kezemben a vérfoltos keszkenővel, a másikban anyánk pislákoló lámpásával nekivágok a mezőnek, hogy még pitymallat előtt visszaérjek a faluba, jóllehet nem hiszem, hogy ez bármit is számítana istenigazából.
A szoknyám, rajta minden bűnömmel úgyis el fog árulni. 

2 megjegyzés:

  1. * - *
    Hogy tudsz ennyi stílusban írni? Annyira teljes, régimódi, egyszerű, de mégis nagyszerű. És olyan szépen fejezed ki a gondolatokat még ebben a nyelvjárásban is. Taníts mester! :D
    Nagyon tetszett, és ügyesen bújtattad el benne a mondanivalót :3
    Boldog Új Évet!
    Abeth

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Abeth, milyen jó itt látni téged! ♥ Köszönöm szépen a kedves szavakat, nagyon örülök, hogy tetszett, és ami a stílusokat illeti... hát mindenekelőtt nagyon jólesik, hogy úgy véled, jól tudok többféle hangot megszólaltatni, emellett pedig ami talán ehhez vezet, hogy tipikusan szerepjátszó író vagyok, imádok különféle hátterű, életű, személyiségű, nemű figura bőrébe bújni, és megpróbálni megszólaltatni őket :))
      Neked is nagyon boldog új évet! ♥

      Törlés