2020. július 25., szombat

Astrid XII.



A csúnya függővég után be is esnék a következő fejezettel, ahol amellett, hogy Kerstin sajátos módokon igyekszik megbizonyosodni bizonyos feltételezéseiről, belső vizsgálatot is elrendelnek a kapitányságon belül. Jó olvasást! 


12.

Csaknem futólépésben suhantam a mobilirodák között, a táskám ide-oda himbálódzott a vállamon. Noak és Ellinor egy nagy csomó ember gyűrűjében toporogtak a férfi íróasztala mellett, akár két, a rajongóik által lerohant, feszengő híresség. A tömegben észrevettem Ollét, Björnt, Hildent, Minkát és magát Isak Söderblomot, a rendőrkapitányt is. Az emeleten elképesztő tumultus volt, Frohlander irodája előtt kisebb hadsereg gyűlt össze gumikesztyűs bűnügyi technikusokból, aminek miértjét egyáltalán nem értettem, de hirtelenjében nem is érdekelt.
Nem törődve azzal, hogy szombat van, csapot-papot otthagyva berohantam a kapitányságra, hogy lássam, jól vannak-e mindketten. Egy minutumig sem gondoltam arra, hogy nincs munkanapom, vagy, hogy nem vagyok elragadtatva Ellinortól, csak jöttem, ahogy tudtam.
Átfurakodtam Olle és Hilden között, és megragadtam nyúzott arcú társam fekete zakójának ujját.
− Rendben vagytok? – tettem fel az engem kínzó kérdést azonnal, amint a közvetlen közelébe kerültem.
− Nem esett bajunk. − Ellinor elsápadva gyűrögette púderszínű blúzának alját. – Én… én nem hallottam, ahogy bejött. Nem hallottam semmit.
− Szed valamilyen altatót, vagy tudatmódosítót? – kérdezte Frohlander, a hangja metsző volt.
− Nem, semmit, csak egy teát ittam lefekvés előtt, ahogy szoktam – rázta meg a fejét a nő. – Fél tizenegykor mentem aludni, mint mindig. Nem akartam megvárni Noakot, mert nem mondta, meddig lesz távol.
Frohlander ezt hallva Noakra nézett. A tömeg érdeklődve fülelt, már-már kényelmetlenül sokan zsúfolódtunk be a helyiség egyetlen szegletébe.
− Elnézést, hölgyek-urak, de lennének szívesek egy kicsivel távolabb fáradni? – fakadt ki a felügyelő. Ahhoz hasonlóan feldúltnak láttam, mint amikor meglőttek engem. Az alá beosztott emberek sorsa fontosabb volt neki, mint a sajátja, amiért csak tisztelni tudtam.
A sokaság kelletlenül ugyan, de elkezdett szétszéledni. Hilden megvakarta kopasz fejét, és kezében szokásos táskagarmadájával elindult a liftek irányába, a nyomában Minka loholt, hóna alatt egy tömött paksamétával.
Csak én, Noak, Ellinor, Frohlander, Björn és Olle maradtunk ott, azaz az eredeti nyomozócsoport, plusz Söderblom rendőrkapitány.
− Nem soká megérkeznek a helyszínelők fotói – szólalt meg Söderblom. Majd’ egy fejjel fölénk magasodott, még Björnt is túlszárnyalta. Százkilencvenhat centiméteres magasságához dörgő hang párosult.
– A zárat ugyanúgy feszítették fel, mint Sjölandnál – mondta Ellinor reszketegen. – Nem tettek benne kárt, tehát Noak nem láthatta kívülről, hogy bármi is történt, amikor hazaért. 
– Őrület! – A rendőrkapitány összefonta a karjait a mellén. – Felváltva zaklatják a nyomozóinkat! Ráadásul itt van az is, amit ma reggel mondott nekem, Jacob…
– Miről maradtunk le, uram? – kíváncsiskodott Björn, ügyelve, hogy azért ne tűnjön túlbuzgónak.
Frohlander arca elsötétült, mintha valami borzalmas trágárságot hallott volna, a homloka mély ráncokba gyűrődött.
– Valószínűleg belső vizsgálat fog indulni. Alighanem észrevették, mennyire jól tájékozott a sajtó, és ez aggodalomra ad okot. Valaki rendkívüli elszántsággal dolgozik azon, hogy ez a nyomozás folyamatosan szem előtt legyen, és ez csak az egyik intő jel. A zaklatások folyamatos durvulása, és az elkövetők naprakészsége… Mindezek fényében, szerintem kijelenthetjük, hogy valakit itt megkentek.
Rajta és a rendőrkapitányon kívül mindannyian elhűltünk. Még Björn sem tudta elrejteni elképedt fintorát, Ellinor némán hápogott, Noak egy felpofozott ember arckifejezésével tátotta a száját, míg én megdöbbenve meredtem magam elé.
A csöndet a rendőrkapitány törte meg.
– Beszélje meg ezt a beosztottjaival, Jacob. – Kutyafuttában kezet rázott felettesünkkel, és a helyére igazította ízléses nyakkendőcsipeszét. – És derítsék ki mielőbb, ki itt a férges alma.
Nem bírtam tovább magamban tartani a hitetlenkedésem.
– Azt mondják, a Hjärtának beépített embere van közöttünk? Hogy valaki innen kenőpénzt fogadott el? Egy ilyen legalja szervezettől?!
– Menjen csak, Isak, majd én elrendezem. – A rendőrkapitány biccentett Frohlandernek, és gyors léptekkel elviharzott. – Nos, Solberg, minden erre utal. Ám most még nem vádolunk senkit. A kérdésére válaszolva pedig, igen, ezt mondjuk. Nem ok nélkül fáradt ide a rendőrkapitány is. Ez komoly ügy. Ha a feltételezéseinkkel megegyezően valóban a Hjärta keze van Sjöland halálában, és feltehetőleg Astrid Jönsson eltűnésének hátterében is, akkor ők férkőztek be közénk, ami hatalmas botrányra adhat okot. Éppen emiatt tartjuk titokban. Csak Söderblom, én, maguk és Björklund tud a dologról. Csendesen akarunk a végére járni ennek.
– És miből jöttek rá? – szegezte neki a kérdést Olle. – Egyértelmű jel eddig nem volt erre! Vagy legalábbis nem említették nekem!
– Higgadjon le, kérem. Ez mindenkinek kellemetlen.
– Ez szörnyűséges – habogott Noak lesújtottan. – Ez… ez abszurdum. Nem lehet tégla köztünk! Valamennyien becsületes emberek vagyunk!
Frohlander elfordította tőlünk a tekintetét, és az ablakokra függesztette azt. Hosszasan bámulta a Riddarfjärden vizét és a kocsiutat, ujjaival nyugtalanul dobolt a saját felkarján. 
– Igen, én is ebben próbálok hinni. Nem akarnám megtudni, hogy közülünk volt valaki. Nem akarnám azt sem, hogy levegyék bármelyiküket is az ügyről, alaptalan vádaskodás miatt. De ami történt, az tűrhetetlen.
– Mégis mi történt? – bukott ki belőlem. A hallottak olyannyira megráztak, hogy alig jutottam szóhoz.  Társaim egyhangúlag követelték a választ. Egyikük sem viselte jól, hogy ilyesfajta vád gomolygott a fejünk fölött.
– Aznap, amikor idő előtt elmentem a lányom miatt, nem zártam be az irodám ajtaját. Valaki, aki akkor sokáig bent tartózkodott, kihasználta ezt. Lefénymásolta a jelentéseinket. Mindnyájunkét, az összes rögzített bizonyítékkal és aktával egyetemben. Csakhogy elfelejtette pótolni a papírt a fénymásolómban, és nem az eredeti sorrendben rakta vissza a helyükre a dossziékat. − Hát mégis volt értelme Frohlander pakolásmániájának. Mindenről pontosan tudta, hol a helye, és már a legapróbb eltérésből is tudta, hogy illetéktelen kezek rendezkedtek nála. − Minderre csak ma reggel figyeltem fel, ami máris késő. – E gátlástalanság hallatán a felháborodás még magasabb fokra hágott a helyiségben. Engem nagy eséllyel nem soroltak a gyanúsítottak közé, hiszen az egész kapitányság tudta, milyen elkötelezett vagyok az üggyel kapcsolatban, de kollégáim mind gyanúba keveredtek, köztük Noak és Olle is, akikben abszolút megbíztam. – Mivel ezen a szinten nincsenek biztonsági kamerák, nincsenek felvételek sem, lent viszont vannak. Jól nyomon követhető, ki mikor érkezik, és mikor távozik. A részlegről nyolcan maradtak, köztük maga is, Lysén.
– Uram, elnézést, de… − kelt a nő védelmére Noak megrökönyödötten, ám Frohlander félresöpörte a szavait.
– Nem vádoljuk. Ha a nyomrögzítőink találnak ujjlenyomatokat, könnyedén fel tudjuk göngyölíteni az ügyet, csak össze kell vetnünk őket az adatbázissal. Bár erre, meg kell hagyni, elég kevés esélyt látok, tekintve, hogy sem Sjölandnál, sem maguknál nem hagytak egy porszemcsét sem…
– A besúgó is nagy eséllyel kesztyűben dolgozott – vélekedett Ohman.
– Figyeljen – szólította meg a kétségbeesett, hullaszínűre fakult, reszkető Ellinort Frohlander. – Nem kell aggódnia. Mint mindenki mást is, meg fogják hallgatni, természetesen diszkrét körülmények között. Ugyanígy engem is kikérdeznek majd. A maguk kihallgatásán nem lehetek jelen, mivel engem is a lehetséges gyanúsítottak közé sorolnak. A tettesek vélhetően tisztában vannak a nyomozás haladásával, és emiatt kezdhetnek elszaporodni a fenyegetések. Először Solberg meglövése, utána a betörés… Ez nem maradhat így.
– Számomra akkor is elfogadhatatlan, hogy ilyesmi egyáltalán csak felmerülhet! – harsogta Björn.
– Ezt az ügyet muszáj komolyan vennünk, Ohman. Elejét kell vennünk a fenyegetőzésnek, mielőtt még jobban elmérgesedne a helyzet. Még ma elkezdjük a meghallgatásokat, ennek ellenére arra kérem magukat, ne szakítsák félbe a munkát. Amíg sorra nem kerülnek, dolgozzanak. Mikkelsen, már ma szeretném kézhez kapni az anyagot Lennart Jönssonról – mutatott rá Olléra a felügyelő, mire az hátrahőkölt ijedelmében. Mindnyájan tartottuk Frohlandertől a két lépés távolságot, mintha égő fáklyával hadonászott volna. – Solberg, megérkezett Elton Klinge engedélye. Hétfőn mehet Rudbeckhez.
– Rendben – bólintottam rá gépiesen. – Megyek.
– Jól vagy? – Noak a vállamra tette a kezét. Jólesett az érintése, megnyugtatott, és kilegyezte a fejemből a sokk okozta cselekvésképtelenséget. Amit Frohlandertől hallottam, alapjaimban rázott meg, de Noakról soha nem tudtam volna elképzelni, hogy elárult volna. Abban a pillanatban ő volt a legbiztosabb pont az életemben.
– Igen.      
– Jó. – Finoman megszorította a vállam, majd visszafordult felettesünkhöz. – És megváltozik emiatt valami? Elutazhatunk Östersundba kihallgatni Gustaf Eliassont, vagy nem?
– Minden további nélkül – felelte Frohlander. – A maga kihallgatása még ma esedékes, ha mindent rendben találunk, a fürdőszobájuk átvizsgálását is beleértve, akkor már jövő héten elindulhatnak.
– Köszönöm. – Noak kézen fogta a még mindig remegő Ellinort, és a lift felé indult vele. Távozásukat látva a csoport többi tagja is sorra felszívódott, csak én álltam egyhelyben, mígnem teljesen egyedül maradtam.
Két ujjammal megmasszíroztam a halántékomat, és nekitámaszkodtam a falnak.
Szentséges Istenem, Astrid, mi történt veled?

Az ég nem akart kitisztulni a város felett, ezzel együtt az én gondolataim sem tudtak dűlőre jutni egymással. Mint valami kiütéses bokszmeccsen, egymás után döntötték romba egymást, hogy végül újból összeállva, némileg megváltozva egymásnak feszüljenek.
Besúgó volt köztünk.
Valaki, aki volt olyan ügyes, csendes és éber, hogy Frohlander gondatlanságát kihasználva besurranjon az irodájába, és lefénymásolja a jelentéseinket, ezzel tökéletes képet szolgáltatva a Hjärtának a nyomozásról, és, hogy még ez se legyen elég, a sajtónak is, noha azt nem tartottam valószínűnek, hogy az újságokhoz maga juttatta volna el az anyagot. Annak túl nagy lett volna a kockázata, ha egyszer belső ember. Egy stikli, egy túl beszédes riporter, és a remek kis terve összeomlik. Annál óvatosabbnak kellett lennie, mi több, hihetetlen okosnak, tekintve, hogy eddig nem szúrta ki őt egy nagy rakás nyomozó.
Folyamatosan zakatoltak a gondolataim. Akkor is, amikor hazasiettem, akkor is, amikor összeütöttem egy könnyű vacsorát, és akkor is, amikor éjfél tájékán hirtelen megfontolásból áthívtam a kocsmában megismert Johant. Nem volt sem kedvem, sem erőm egy újabb éjszakai túrához, Johan pedig legutóbb sem próbálkozott többel.
Cigivel a számban kirántottam a fürdőszoba ablakát, és mélyet szippantottam a friss, fagyos levegőből. Lassan felvirradt a március, s ezzel együtt a tavasz első napja. Fáradtan, elnehezülő tagokkal gyönyörködtem a színek lassú kivilágosodásában és az utca csendességében, amit egy-egy ablak méla nyikordulása zavart csak meg, ahogy a ház korán kelő lakói félálomban kitárták őket. Akár andalító is lehetett volna az egész, ha nem lett volna olyannyira megviselt az agyam, a lelkem pedig nyugtalan, akár egy vihar által felzavart tenger.
Már az is borzasztó volt, hogy betörtek Noakékhoz, és ilyen teátrális, viszont mindenképpen hatásos módon továbbították fenyegetésüket. Ezt alapjáraton sem lett volna egyszerű megemésztenem, az meg aztán pláne nem könnyítette meg a dolgom, hogy Frohlander bejelentésének hála a tudomásomra jutott, hogy van valaki a közvetlen közelemben, aki az ellenségeimnek szolgál.
Persze kikerülhetetlenül megkezdődtek a találgatások. Björn egész nap úgy nézett mindenkire, mintha a következő pillanatban fegyvert rántanánk rá. Ellinor olyan fehér volt a vallomástétele után, hogy haza kellett fuvaroztatni, Noak pedig egész nap hívogatta, ezzel jelentősen lecsökkentve közös munkánk hatásfokát. Olle annyira kiakadt, hogy elő sem jött az irodájából, csak amikor meghozták az ebédre rendelt lekváros gombócait. Még engem is került, Frohlandertől pedig valamennyien tartottuk a távolságot. Felügyelőként több volt nálunk, egyszerű, parlagi rendőrnyomozóknál, és közelebb a tűzhöz; ebben a helyzetben az állásunk múlhatott egyetlen szaván.
Magam is feszélyezett voltam. Figyeltem az egész emeletet, kis túlzással. Wallen főtörzs sokat lófrál az irodák között, gondoltam, na és hogy Ellinor sokáig bent volt aznap? Eleve is gyanús mostanában, semmi sem zárja ki, hogy…
Nem akartam beleképzelni a jelentéktelen gesztusokba, szokásokba semmit, amik a kollégáimhoz tartoztak, de a paranoia menthetetlenül eluralkodott mindenkin. Mintha egy ragadozót kerestünk volna egy baromfikkal teli kennelben. Egy fertőzött egyén mindig is skandalumnak számított az igazságszolgáltatás rendszerén belül, nem mintha a korrupció nem lett volna gyakori, de eddig még nem találkoztam vele testközelből. Az pedig, hogy az én személyes ügyem kapcsán került elő egy tégla, hogy az én néhai, egyetlen barátnőm eltűnése bolygatta fel annyira az állóvizet, hogy a Hjärta mozgósítsa az embereit, rám lőjenek, a profi zárfúrójukkal betörjenek Noak lakásába, és a tetejébe lefizessenek valakit a részlegről, nos, az igencsak elgondolkodtató volt.
Kezdett holt nyilvánvalóvá válni, hogy Astridot a tudásáért tették el annak idején láb alól, és a Hjärtáról kellett valamit megtudnia, azon belül pedig az apjáról. A kérdés csak az, hogy Jönsson maga adta-e ki a parancsot a lánya lekapcsolására, vagy netalán más rendelte el az akciót a terepjáró vezetőjét és Gustaf Eliassont, azt a kopaszodó, pipogya kinézetű embert megbízva.
Mert Astrid menekült. Már akkor is rémült volt, amikor betört hozzánk, és arcon vágta Hjulströmöt. Zihált, bizonyára nem csak a futástól, a szemei pedig teli voltak feszültséggel, amit én sokáig a dühnek tudtam be, de utólag világossá vált, hogy félelem volt az. Tudta, hogy bajban van, ennek ellenére a karja egy pillanatra sem remegett meg, miközben óriási ütést mért Hjulström fejére.
De hogy került oda?
Végérvényesen lekapcsolt az elmém, a cigarettám példáját követve, ami bágyadtan aludt ki az ujjaim között. Kipöcköltem az ablakon a csikket, aztán beszédelegtem a szobámba, és arccal előre az ágyra dőltem. Magamra húztam a takarót, és hagytam, hogy a kimerültség maga alá gyűrjön.
Úgy aludtam, mint a bunda, álomtalanul, pihentetően. Bár feszült voltam, az agyam túl törődött volt ahhoz, hogy élénk, rémítő álmokkal kínozzon, helyette megajándékozott többórányi békés feketeséggel. Kis híján délig húztam a lóbőrt, de mivel vasárnap volt, ez nem jelentett problémát.
A telefonom zizzenésére ébredtem fel. Feloldottam a billentyűzárat, és meglepődve konstatáltam, hogy üzenetet kaptam.

Feladó: Noak Lindholm
Dát.: 11:17
Jó reggelt, bagós! Vagyis délelőttöt – semmi esetre sem akartalak felrázni. Én is tízig aludtam. Csak a hogylétedről szeretnék érdeklődni. Már írtam Ollénak is, ő tisztára odavan. Nem aludt egész éjszaka, úgy sejtem.

Enyhe melegséget éreztem szerteáradni a mellkasomban, ahogy végigfutottam az üzenetet. Jólesett, hogy eszébe jutottam, bár fogalmam sem volt, miért örülök ennek ennyire, pláne, mert ez nem volt túl kivételes dolog. Egyszerűen így éreztem, de csak pár másodpercig próbáltam megmagyarázni magamnak a miértjét, végül hagytam a csudába. Sosem voltam az a magyarázkodós természet.

Szia, köszi az érdeklődést. Hát, életben vagyok. Végül is te ébresztettél, de nem gáz, mert mosnom kell, plusz nem ártana futnom is egy kicsit. Régen látogattam már el a Skeppsre. Tényleg, te nem futsz arra mostanság?
Ui.: Olle az utóbbi időben elég labilis.

Befizethetnénk egy wellness hétvégére, ki tudja, lehet, még be is csajozna…
Ami a futást illeti, újabban nem vánszorgok el egészen odáig, messze van, inkább a környéken futkározom. Neked jó kocogást!

Kösz. Na és veletek mi a helyzet? Ellinor jobban van már? A tükröt és a zárat, remélem, kifizeti a biztosítótok.

Meglepődtem a viselkedésemen, pláne, hogy Ellinor hogyléte felől is érdeklődtem. Tőlem ez igazán ritka volt. Ha nem volt muszáj, sohasem tanúsítottam kedvességet olyanok iránt, akiket nem szíveltem.
Noak válasza ezúttal egy kicsit később érkezett. Kievickéltem az ágyból, és a telefont magamhoz véve bevonultam a fürdőbe. Arc-és fogmosás után gyorsan felkaptam sötétkék melegítőmet, majd kimentem a konyhába, ahol becserkésztem egy csomag zabpelyhes kekszet.
Félúton jártam a földszint felé, amikor a telefonom újfent megrezzent.

Igen, kifizeti, hála az égnek. Ellinor jól van, de nagyon megviselték a történtek. Frohlander tanácsára riasztót és kamerát szereltetünk a lakásba. (Bár a kameráról Ellinor nem tud. F. azt mondta, jobb, ha nem szólok neki róla).
Már hívtam is egy biztonsági céget, holnap reggel kilencre jönnek, szóval biztos késni fogok, ne várj.
U.i.: Az az észrevételem, hogy téged azért nem sikerült meghatniuk. J

Na és melyik biztonsági céget bíztad meg?

A Hollenst. Elvileg ők a legjobbak.

Szerintem Sjöland mást mondana…

Ismét csak várnom kellett egy kicsit a válaszra. Erős szél fújt, felborzolta a hajamat és kicserepesítette az ajkamat. A hideg átjárta minden porcikámat, egyben fel is frissített; egykettőre felolvadt a pilláimra kövült álmosság és a tagjaim ébredés utáni zsibbadtsága.

Minket soron kívül vállaltak, de kedves az aggodalmad J Na szép napot, akkor holnap!

Féloldalas mosoly surrant az arcomra, amikor elolvastam a válaszát. Igen, valószínűleg tényleg aggódtam érte, főleg, mert valahol magamat okoltam az őt ért atrocitás miatt. Még ha erre nem is volt túl sok okom, úgy éreztem, ha kevésbé buzgón viselkedem, nem teszem ki ilyesminek az egyetlen embert, aki minden körülmény ellenére mellettem maradt. Noak viszont szemmel láthatóan nem esett kétségbe, magabiztosan és szakszerűen kezelte a helyzetet, nem hagyta, hogy a bűnözők megfélemlítsék, és letereljék az ösvényünkről.
Sok hibát fel lehetett volna sorolni Noak Lindholmot illetően, de azt semmiképp, hogy gyáva lett volna.

*

Frohlander felajánlotta, hogy elkísér Örjan Rudbeck utasítására, miután tudtomra adta, hogy Sjöland sajnos sohasem fizetett átutalással. Visszautasítottam, reményeim szerint kellő udvariassággal. Talán biztosabb lett volna a helyzetem, ha elfogadom Frohlander ajánlatát, de egy pillanatig sem fűlött hozzá a fogam. Nem akartam, hogy a felettesem jelen legyen, noha ez nem az ő személye ellen irányult, Noakot sem akartam volna magam mellé, főleg nem mást. Utnénak igaza volt azzal kapcsolatban, hogy nem erőltethetek mindent magamra, ám voltak dolgok, amiket kényszeresen a hatótávolságomon belül akartam tartani, méghozzá úgy, hogy csakis én férhessek hozzájuk. Az Astrid-ügy a lényemhez tartozott, ráadásul egy rendkívül intim és sérülékeny részéhez, amit a széltől is óvtam. Még így is túl gyakran éreztem úgy, mintha felboncolnának, mintha a munkatársaim a bőröm alá pillantanának azzal, hogy Astrid ügyében nyomoznak.
– Helló.
Egy fesztelen hang köszönt rám, ami az ajtó felől érkezett. Örjan Rudbecket csupán egy őr kísérte, egy izmos fiatalember, aki úgy nézett ki, mintha bármelyik pillanatban kész lenne tűzpárbajba bonyolódni. Biztosra vettem, hogy a srác pályakezdő, Rudbeck azonban nem úgy festett, mint aki perceken belül dühöngő őrültté fog átavanzsálódni, mi több, a legteljesebb nyugalommal, szinte már vidáman ült le velem szemben, és mikor végignézett rajtam, elismerően füttyentett egyet.
– Ejha, születésnapom lenne? – humorizált. Rezzenéstelen arccal néztem rá. – Ki maga?
– Kerstin Solberg. De ami azt illeti, nem most találkozunk először.
– Szerintem emlékeznék magára. – Kényelmesen elhelyezkedett a székében, tekintetét hunyorogva fókuszálta rám. Biztosra vettem, hogy rövidlátó. – Aha, megvan: metró aluljáró! Tuti ott láttuk egymást. Csak akkor még gömbölyű volt a gyerektől, meg napszemüveg volt magán. Ja, és úgy emlékszem, egy dagi kis fószer is volt magával, csak nem a férje?
Nem bírtam ki nevetés nélkül.
– Ezzel kicsit mellélőtt, Örjan. Tizenhat évvel ezelőtt találkoztunk. Éppen Astriddal időzött, ha jól emlékszem, valahol a Magnus Ladulåsgatan közelében, amikor odaállítottam. Tizenöt voltam, még középiskolás. 
Bambán bámult rám, ahogy megpróbált előásni az emlékei mélyéről.
– Az a kis egy szál bél fruska…?
– Az.
– Hát mibű’ lesz a cserebogár! – rötyögött. Ekkor már kétségtelen volt számomra, hogy képtelen leszek ugyanúgy kezelni őt, mint egy mindennapi börtöntölteléket. Hiába tudtam róla, hogy bűnöző, azt is tudtam, hogy Astrid kedvelte, és ez a tény minden hibát elfedő púderként funkcionált Rudbeck esetében.
– Astrid 1997-es eltűnése miatt vagyok itt – világosítottam fel.
Azonnal elhalt a nevetése, még csak halvány emléke sem maradt a jókedvének.
– Megölték! Kicsinálták… – Nem sok választotta el attól, hogy köpjön egyet. A szavait hallva úgy éreztem magam, mintha valami mellberúgott volna, mondjuk, egy versenyló.
– Talán tudja, hogy…
– Ó, ha tudnám! Vagyis, pillanatnyilag marha mindegy lenne, hogy tudom-e vagy sem, de ha régebben tudtam volna… miszlikre szedtem volna a mocskot!
És én segítettem volna, gondoltam, de ezt nem mondhattam ki. Minden önuralmamra és hidegvéremre szükségem volt ahhoz, hogy szakszerűen és higgadtan folytassam a beszélgetést.
– Kérem, mondjon el mindent, amit az esetről tud.
– Amit tudok? – Felprüszkölt, mint egy kifáradt bika.  – Hát tudom, hogy Racketot elkapta valami állat.
Racket. Ez lett volna Astrid fedőneve a „sötétebb” barátai között? Noha ez csak egy apró dolog volt, mindig meg tudott lepni, hogy mennyi, de mennyi mindent nem tudok még róla.
Azt ugyanakkor tudtam, hogy valami állat elkapta őt.
– Tagja volt a Hjärtának, Örjan, igaz? – kérdeztem. 
– Nekik dolgoztam. Viszont, ha erre akar kilyukadni, dunsztom sincs, közülünk volt-e valaki. Ha tudnék bármit is, elmondanám. Racket totál kattant volt, de mind nagyon csíptük, én is, a csajok is, mindannyian, halál komolyan. Belevaló kis maca volt. Nem érdekelte, hogy mi a melónk, hogy mit csinálunk, nem ítélkezett, meg ilyesmi. Bármit el lehetett neki mondani. – Igen, és akarta is, hogy elmondjatok mindent, hiszen az apja után nyomozott. – Annyira kár érte.  
– Tudom. Örjan – szólítottam meg, mire rám kapta a pillantását. – Máshogy is tud segíteni, feltéve, hogy hajlandó rá.
Nem kellett fejtegetésekbe bocsátkoznom, magától is megértette, mit szeretnék.
– Mit akar tudni? – tudakolta. Tömzsi ujjaival kopogni kezdett a sima fémasztalon, elárulva, hogy feszült.
– Elég, ha kérdezek, és maga válaszol.
– Elég ahhoz, hogy a kikerülésemkor pempősítsenek – fintorgott. – És a haverok ellen vallani… elég bajos azért…
– Nem a haverjai ellen kell vallania. − Keresztbe tettem a lábaimat, és felszegtem az államat, éreztetve, hogy nem fogom egyhamar beadni a derekamat. − Én nem konkrétan a Hjärta miatt nyomozom, azokat a köröket, gondolom, már lefutották, amikor lesittelték magát. Azok ellen kell most beszélnie, akik végeztek Astriddal.
– Nem tudom, kik voltak, már mondtam.
– Világos. De vannak kérdéseim, amikre talán tudja a választ.
– Gondolja? – ráncolta össze a homlokát. Bólintottam. – Akkor halljam azokat a kérdéseket, aztán meglátjuk, mit tudok rájuk mondani!
– Rendben. – Rápillantottam a jegyzeteimre. A lap tetején annyi állt: „Ystad?” – Úgy sejtjük, Ystad a Hjärta vérkeringésének svédországi központja. Így van ez?
– Azt hiszem. De nem gyakran van gyűlés, vagy, ahogy a főmuftik mondják, „konferencia.” Oda az olyanok, mint én, be sem tehetik a lábukat. Annyira nem bánom, hogy engem sosem hívtak, nem tűnt valami izgalmasnak. Meg hát, oda elvileg eljárnak az orosz meg az ukrán üzletfelek is. Na, akar a franc azokkal találkozni!
Villámgyorsan feljegyeztem a kulcsinformációkat, egy részen el is kentem a tintát a nagy sietségben.
– Ragyogó. Ha így folytatjuk, a magáé lesz eddigi pályafutásom egyik legeredményesebb kihallgatása.
– Ne kiabáljuk el, angyalom. Következő kérdés?
– Rakel Moen. Jöhet róla minden, ami csak eszébe jut.
– Moen? Hát, az főmufti, az biztos, a legbelső kör. Én nem is találkoztam vele. Mondjuk, ez nem csoda, mer’ hogy én csak egy mezei strici voltam…
– Örülök, hogy ezt mondja, hogy csak volt.
– Mi mást is mondanék egy rendőrnek? – heherészett. – Viccet félretéve, ez a Rakel Moen nagyhal volt a szervezeten belül. A legkomolyabb tagoknak még csak a nevét sem tudom, az övét is csak azért, mert volt az a balhé Ystadban. Valami randán félremehetett a bizniszben, a ruszkik meg, mer’ elvileg azok voltak, nem arról híresek, hogy sokat lacafacáznak.
– Mi úgy véljük, Rakel Moen ikertestvérét lőtték le Ystadban. Magának mi a véleménye erről?
– Ötletem sincs – vágta rá Rudbeck, mellőzve mindenfajta mellébeszélést. – Bár… hm… Otthagyták a hullát?
– Nem. A hjärtások magukkal vitték. A halálának tényét az elfogott orosz gengszterek elmondásaira, és néhány helyszíni nyomra alapozták, a test nem került elő.
– Szerintem akkor az Moen lehetett. Mármint Rakel Moen, nem valaki más. Ilyen helyzetben bárki kedvéért nem kockáztattak volna, nem húzták volna az időt azzal, hogy visszarángassák a kocsiba. Vagyis, én így látom.
– Számításba veszem.
– Tegye. De mondom, én nem voltam beavatva az ilyen nagy dolgokba. Én meg a haverjaim a peremterület voltunk, tudja. Mi magunk, önállóan szerettük intézni az ügyeinket. De a durva dolgokba nem folytam én bele. Mármint, a nagyon durvákba.
– Mint például?
– Mint például? – visszhangozta úgy, mintha nem értené, miért kérdezem ezt. – Hát, én nem tudtam elképzelni magamról, és még most se tudom, hogy tizenéves lánykákat kényszerítsek arra, hogy a századik alkalommal is szűznek mondják magukat, meg mit tudom én. Én csak a védelemmel foglalkoztam mindig, meg a lóvéval: eltettem a magamét, kifizettem a csajokat, leadtam a jutalékot a góréknak, na meg behajtottam az árat, ha valakinek nem tetszett a rendszer. Azt jól csináltam. Ha én megjelentem… – Kihúzta magát, még jobban kiemelve robosztus méreteit. – … Soha, semelyik nyálcsorgató barom sem mondta azt, hogy nem fizet.
Nem mertem elvigyorodni a megjegyzésén, tudva, hogy ha a bíróságon egy nap netalán visszanéznék a felvételt, jó eséllyel nem díjaznák, hogy ilyesmiken vidulok. 
– Tehát akkor a vezetőkről felesleges faggatnom – vontam le a következtetésem. – És az lehetséges-e, hogy emlékszik egy bizonyos ügyfelére, akit Verner Sjölandnak hívtak?
– A kis öregre? Persze, hogy emlékszem, egy régi kuncsaft ajánlott neki minket, egy másik vén csataló. Két hónapig Jens barátom ügyfele volt, de aztán őt kivonták a forgalomból, így átvettem. Általában mindig ugyanazt a lányt kérte, Kajsát, a kis drágát. Nem volt vele gond.
Még negyed órán át kérdezgettem mindenféléről. Egyértelmű volt, hogy igyekszik semmit sem visszatartani, és mindent felidézni, ami csak a hasznomra válhatott, én pedig végig azon voltam, hogy érzékeltessem vele: becsülöm, hogy ellentmond egy réges-régi szabálynak azért, hogy egy barátjának elrablóját, és valószínűsíthetően gyilkosát rács mögé juttassam.
– Oké. – Egyetlen kérdés volt már csak hátra, talán az egyik legfontosabb.  – És mit mond magának Patrik Hjulström neve?
– Hjulström… – Rudbeck párszor elismételte a volt nevelőapám nevét, mintha ízlelgetné. Még hangzását is utáltam. – Azt asszem’ tudom, ki. Strici volt, olyasmi, mint én. Nem lehetett valami fontos, meg valami hasznos se. Kétezerben fogták, és kivágták, mintha sose lett volna.
– Azt mondja, kidobták? Csak úgy?
– Ja. Elég zajos esemény volt. Akkoriban többeket is elhajtottak, és eléggé be voltunk szarva, hogy ki lesz a következő. A górék nem vették a fáradságot, hogy megmagyarázzák, kit miért, csak úgy szálltak a fejek! Köztük az övé is. Meg még egy csomó másik pofáé, de azokat megint csak nem ismertem személyesen, nem Stockholmban melóztak javarészt. Göteborg, Norrköping, Växjö, Östersund… mindenfele. Nagy szanálás volt.
– De akkor nem ismerte személyesen Hjulströmöt.
– Nem.
– Értem. – A kihallgatást befejezettnek nyilvánítva felálltam az ülőhelyemről. Rudbeck szintén feltápászkodott, és amennyire a béklyók engedték, megmozgatta tagjait.
– Nos, öhm, örültem, Kerstin. Vagy Krista?
− Előbbi.
− Ja, persze. Bocs.
Vállat vontam.
– Köszönöm az együttműködést, Örjan. Értesíteni fogom a fejleményekről.
– Feltétlen, feltétlen! – Az őrrel a sarkában elindult az ajtó felé, ami halk kattanással tárult ki. Mielőtt kilépett volna, hátrafordult, tekintete az enyémet kereste. – És ha megtalálja Racket gyilkosát, tépje ki a beleit a nevemben.

*

Annyit el lehetett mondani a Hollens Biztonsági- és Vagyonvédelmi AB.-ről, hogy jólöltözött és szolgálatkész recepciósuk volt.
– Csak előzetes bejelentkezés után fogadunk ügyfeleket, hölgyem.
– Nem ügyfél vagyok, hanem rendőr, és beszélni szeretnék az egyik technikai szakemberükkel. – Kijelentésemet megerősítvén elővettem a jelvényemet, és a férfi orra alá dugtam, ügyelve, hogy a közeli, üvegfalú irodákban dolgozók ne láthassanak semmit belőle.
A pult mögött trónoló recepciós rögvest készségesebbé vált.
– Értem. Minden további nélkül. A technikusok az alagsorban vannak. Lemegy ezen a lépcsőn… – Előrehajolt, és rámutatott a szóban forgó lépcsősorra, ami a pultjától pár lépésnyire volt, egy kitámasztott üvegajtó mögött. – Aztán jobbra fordul, és egy nyitott térben találja magát. Ott megtalálja, akit keres.
– Köszönöm.
A menyétképű recepciós professzionális, ügyfélbarát mosolyt villantott rám.
– Ha elárulja, kit keres, akkor talán tudok segíteni – próbálkozott, a hangját bizalmasan lehalkította. – Vagy, hogy milyen ügyben…
– Semmi felforgató jellegű. Ne aggódjon, diszkrét leszek.
– Persze, elsődleges a diszkréció. Főleg a mi cégünknél. Mi igazán…
– Sejtem.
– Talán a Verner Sjöland-dolog miatt van itt? – kérdezősködött a férfi nyakasan.
– Erről sajnálatos módon nem adhatok felvilágosítást.
Nem állt szándékomban túl sok ideig lézengeni ott, így csak sietve intettem egyet a recepciósnak, és elindultam a lépcső irányába. A csizmám sarka hangosan kopogott a járólappal burkolt, szegélyvédővel felszerelt lépcsőfokokon, szinte szaladtam, mintha bottal hajtanának, de leginkább saját magamat sürgettem. Nem lett volna előnyös, ha a kelleténél többen figyelnek fel a jelenlétemre, hiszen rajtam kívül senki sem tudott a látogatásomról a kapitányságon. Az igazság az volt (bár ezt nem fejtettem ki a recepciósnak), hogy egy minden szempontból magánügy jellegű dolog miatt voltam ott. Olyasmire készültem, ami a legnagyobb jóindulattal nézve sem volt legális.
Hamar megtaláltam a technikusok bázisát. A tágas, sötétkékre mázolt falú helyiségben tíz asztal állt, mindegyikhez egy gép és egy elmélyülten dolgozó szakember tartozott. A legkülönfélébb arcok fordultak meg ott; fiatalabb és idősebb férfiak, valamelyik elegáns öltözetben, valamelyik elnyűtt melegítőben, de akadt köztük egy nő is, aki vállig lelógó, angyalszárnyakat formázó fülbevalókat viselt. Alaposan megnéztem magamnak mindet, a tökéletes alanyt keresve. Nem kellett sokáig tallóznom: a szemem megakadt egy meglehetősen alacsony és kövér fiatalemberen, akinek bozontos, seszínű haja és hasonló színű pofaszakálla volt, hamutartószagát távolról is érezni lehetett. Mielőtt támadásba lendültem volna, gondosan eligazgattam magamon a blúzomat, ami finoman követte az idomaim vonalát, feszes tüdőnadrágom pedig tökéletesen kihangsúlyozta a fenekemet, ami jelen pillanatban igencsak kapóra jött.
Szapora léptekkel megközelítettem a férfit, és a vállára tettem a kezem.
– Üdvözlöm – szólítottam meg. Érintésemre felnézett, és fájóan szájtáti képet vágott. A bivalyerős fűtőrendszer miatt csatakosra izzadt, flanelingén átütött a veríték, én pedig legszívesebben elrántottam volna a kezem, mivelhogy világéletemben viszolyogtam mások izzadtságától.  – Kerstin Solberg vagyok, gyilkossági nyomozó.
A férfi úgy pattant fel az irodaszékéből, mintha valami megégette volna.
– Öh, izé – habogott riadtan. Úgy nézett ki, mint egy rémült kismalac. – Emil vagyok, izé, vagyis, Emil Nordin, jó napot! – Nyaktól fölfelé elvörösödött, csaknem irreális hirtelenséggel, verejtékezése fokozódott. – A… a gyilkosságiaktól? Miben segíthetnék?
– Örülök, Nordin úr – biccentettem. – Egy fontos ügyben kérném a segítségét. Ha lenne oly kedves, hogy kifárad velem az előtérbe, megbeszélhetnénk a részleteket. 
Heves bólogatásba kezdett, a székét belökte az asztal alá, kis híján letört a háttámla az ütközés erejétől.
– Hogyne, hogyne, természetesen. – Bizonyára állandó szokása volt ismételgetni saját magát. Egy kicsit kezdett bosszantani, de most nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy a szememet forgassam, még ha leküzdhetetlen ingerenciát is éreztem rá. – Kérem, énnekem fogalmam sincs, miben tud…
– Ne aggódjon, nincs oka rá. – A folyosó végén levő radiátornál álltunk meg. Nekidőltem a fűtőalkalmatosságnak, melege a ruhán át is égette az oldalamat. – Nem keveredett bele semmibe, nyugodjon meg. – Szinte hallottam, ahogy az ágyúgolyó nagyságú kövek legörögnek a szívéről. Végigsimított fénylő homlokán, és nagy levegőt vett, amit pár másodpercig bent is tartott, ezzel olyan hatást keltve, mintha kitömték volna. – Mint mondtam, a segítségét szeretném kérni egy elég sürgető ügyben, de szükségem lesz a diszkréciójára is. Amit kérni szeretnék öntől, az nem kimondottan… szabályos.
Emil Nordin kinyitotta, majd becsukta dohányszagú száját.
– Ez egy biztonsági cég…
– Tudom – válaszoltam mosolyogva. A modorom kellőképp elragadónak bizonyult, mert Nordin nem tudta levenni rólam a szemét, hol az arcomat bámulta, hol a többi részemet. – A társamnak önök nemrégiben kamerát és riasztót szereltek be, mivel pár napja betörtek hozzá, és egy fenyegető üzenetet festettek a fürdőszobatükrére. Gondolom, erről tud. Noak Lindholmról van szó.
Szerencsére nem gondolkozott túl sokáig, és nem nézett rám olyan kibírhatatlanul bambán sem.
– Igen, tudom. Webszervereseket vittünk oda, ha jól emlékszem.
– Mi is az ön munkaköre egész pontosan?
Nordin nem felelt rögtön, hallgatásba burkolózva ácsorgott velem szemben, nyilván azt próbálta megfejteni, hogy mit akarhatok tőle. Nem engedhettem, hogy kibillenjen a „bűvkörömből”; félrebillentettem a fejem, eleve is meleg mosolyomat egyenesen bensőségesre fokoztam, ezzel elérve, hogy nyeljen egy óriásit.
– Öhm, hát én informatikai szakember vagyok. Jogosultságokat, hibabejelentéseket kezelek. De a fontosabbik dolgom az, hogy archiváljam, illetve szelektáljam a webszerveres kamerák felvételeit. Ugye, izé, az ilyen kamerák egy webes adatközpontba közvetítik a felvételt, nincs is minden esetben belső merevlemezük. Ez elég drága mulatság, de amúgy megbízhatóbb is, mert ha a kamerában kárt is tesznek, a felvétel akkor is elérhető marad.
– Értem.
– De csak azokat a filmanyagokat tároljuk, amik nem régiebbiek fél évnél. Aztán, ha történik valami, visszakeressük az ügyfél megbízására. Vannak szervereink, nagy adattárolók, érti. Ez rengeteg adat, legfőképp ezekkel foglalkozom, meg úgy mindennel, ami a vállalat I.T. részlegéhez tartozik.
– És mondja… – A zsebembe nyúltam, és előhúztam egy telefon nagyságú, fekete tárgyat. – El tudná intézni, hogy nekem is legyen hozzáférésem ahhoz a webes adatközponthoz?
Nordin tétován átvette tőlem az eszközt, és megforgatta vaskos ujjai között.
– Azt szeretné, hogy regisztráljam az ön IP címét… és, hogy hozzáférjen…
– Azt. Meg tudná csinálni?
– Hát, talán meg tudnám, a rendszer jelszavas alapon működik, de ez… Ez lehetetlen! – hörrent fel észbe kapva. – Lindholm úr beleegyezése nélkül legalábbis biztosan nem. Ez sértene mindenfajta személyiségi jogot, és…
– Márpedig fontos, hogy a társam ne szerezzen tudomást erről, Nordin úr. Kizárólag az ő érdekében van szükségem erre. A közös ügyünk folyamán komplikációk merültek fel, és aggódom a biztonságáért. Az én rálátásom pedig szélesebb körű ebben az ügyben, mint akárki másé.
– Hölgyem, én…
– Nézze, sürgős szükségem van a segítségére! – erősködtem. Nordin itt már igazán nem tudta, mihez kezdjen velem.
– Mit óhajt pontosan?
– Annyira nem bonyolult. Szeretném, hogy a Noak Lindholmhoz felszerelt kamera felvételeinek megtekintésére én is jogosult legyek.
A férfi megrázta a fejét, de a gépet nem adta vissza. Látszott, hogy halvány fogalma sincs arról, hogyan kellene cselekednie.
– Hölgyem, én nem csinálhatok ilyet. Mi sem nézhetjük meg a felvételeket az ügyfél beleegyezése nélkül.
– Lekötelezne vele. – Ujjaimat a nadrágom övtartó hurkaiba akasztottam, és ráragyogtattam a legsugárzóbb mosolyomat. A radiátor hője is jól jött, mert a bőröm kipirult a forróságtól.
Nordin az arcomra pillantva feszengőn összeszorította az ajkait, majd sietve becsúsztatta a zsebgépet farmernadrágjának mély zsebébe.

Hatalmas megkönnyebbülést jelentett számomra az, hogy sikerült elsőre becipzáraznom a bőröndömet, mindenféle bűvészmutatvány nélkül. Öt napi ruhát pakoltam bele: két kosztümöt, egy-egy pár, hozzájuk illő cipővel, egy farmernadrágot, egy kényelmes kasmírpulóvert, egy sztreccsnadrágot, egy papucsot, az alvópólómat, egy félig elolvasott King kötetet, a zsebgépemet, fehérneműt és tisztálkodó eszközöket. A fal mellé állítottam a fekete-fehér bőröndöt, és körbejártam a lakásban, ellenőrizve, hogy mindenhol becsuktam-e az ablakot. Elégedett lehettem magammal, ezúttal nem hagytam bekapcsolva a mosógépet, és egy lámpa sem maradt égve.
Nem volt túl sok tapasztalatom utazgatás terén. Nyaralni legutóbb úgy három éve voltam, akkor is egyedül mentem egy városnéző körútra, Barcelonába. Jártam már itt-ott a saját országomon belül is, de nem voltam egy nagy túrázó. Ennek okaihoz persze hozzátartozott az is, hogy nem akadt kínálkozó társaság az utazgatáshoz. Anyámmal nem tudtunk hosszútávon megmaradni egymás mellett, barátaim nem voltak, legalábbis Ollén és Noakon kívül, pasim pedig utoljára tizenhét éves koromban volt, mármint a klasszikus, moziba járós, ölelkezős értelemben. (Tartott úgy három hétig). 
Egészen izgatottnak éreztem magam, bár ez az izgalom nem feltétlen csak pozitív érzéseket jelentett. Találkozni készültem egy férfival, aki részt vett Astrid elrablásában. Tudtam, hogy látni fogom az arcát, hallani fogom a hangját, és gyűlöletemnek csak ingatag lábakon álló önuralmam és Noak szabhat majd határt. Noak, akivel napokon át együtt leszek.
Ez is igen furcsa dolog volt. Nem csak személyes értelemben: az sem volt túl gyakori, hogy a nyomozók várostól városig utazzanak egy kihallgatás miatt, márpedig Östersund nem volt közel, sőt. Már le is foglaltunk két hotelszobát, tekintettel arra, hogy az életben nem kárhoztattam volna Noakot arra, hogy tizenkét órát vezessen egy nap, és kijelentette, hogy azt nem is vállalná.
Társam nem állította le a kocsi motorját, amikor nyolc tizenegykor megállt az út túlsó felén. Rögtön kipattant, és a csomagtartóhoz lépett, hogy segítsen berakni a holmimat. Akkurátusan beigazította a bőröndöt a saját fekete koffere mellé, aztán lecsapta a csomagtartó tetejét, és megeresztett felém egy visszafogott mosolyt.
– Szép reggelt. – Ezúttal hiányzott a hangjából a jól megszokott derű. A kocsijában kellemesen meleg volt, a visszapillantón egy vadiúj Wunderbaum himbálódzott. Ráérősen bekászálódott mellém, kivételesen nem tweedanyagból készült zakóját ülésének háttámlájára terítette. – Hogy vagy? – Beüzemelte a GPS-t, és elhelyezte a műszerfalra szerelt állványon.
– Olyan tipikus, márciusi, se hús, se hal hangulatban. Veled minden oké? Csak mert már megint…
– Ne folytasd – szólt közbe. – Gondolom, azt akarod mondani, hogy úgy nézek ki, mint a mosott szar.
– Nem, nem úgy. Tulajdonképpen a kinti latyak jut eszembe a kinézetedről.
– Sokkal jobb.
– Mi a baj?
– Semmi. – Lehalkította a zenét, és hátrafordulva tolatni kezdett. – Vagyis hát… semmi komoly. Csak sok minden felgyülemlett mostanság.
Nem kellett megkérdeznem, mire gondol. Az Astrid-ügy volt közös pályafutásunk legbonyolultabb és legmegrázóbb ügye. Megfenyegették őt is, engem is, felröppent a feltételezés, hogy tégla van a soraink között, ráadásul ez idő tájt kezdtek megszaporodni az összezörrenéseik is Ellinorral – a magam részéről úgy sejtettem, most is ez áll a kedélytelensége hátterében.
Kis ideig mindketten hallgatásba burkolóztunk, mialatt célirányosan hajtottunk Östersund, és a válaszok felé.

1997. 03. 07.

Kerstin átszaladt a zebrán. Észre sem vette, hogy a lámpa pirosat mutat, csak a szerencséjén múlott, hogy éppen nem járt arra egyetlen autó sem. A vizesüvege hangosan zörgött hátizsákjában, ahogy a rázkódástól minduntalan hozzácsapódott divatjamúlt fémtolltartójához. Több mint negyed órája kóválygott az N. H. Samuelsson környékén Astridot keresve, aki azt mondta neki a nap elején, hogy délután errefelé lesz majd találkozója a barátaival. Kerstin tudta, hogy a nevelőapja egész nap otthon ült, sört vedelt és a tévét kapcsolgatta, így semmi kedve sem volt hazamenni, emellett a dupla testnevelésóra miatt is rosszul érezte magát, a gyomra felkavarodott, a feje lüktetett a tarkója környékén. Szüksége volt Astridra. Szüksége volt a bátorítására és a megértésére.
A lány azonban a negyedik óra után egyszerűen felszívódott. Az ötödiken, a matematikán már színét sem látták, és a tanár nem is érdeklődött felőle, mivel meglehetősen megszokott volt már ez Astrid Jönssontól. Neki az iskola afféle fakultatív program volt, legalábbis nem vette annál komolyabban. Astrid olyannyira különc volt, annyira szeszélyes és kiismerhetetlen, hogy Kerstin néha még mindig hajlamos volt elképedni azon, hogy ők ketten barátokká váltak. Ő egyszerű, pasztellszínű és ártalmatlan volt, akit ha meglöktek, ott maradt, ahová éppen esett. De Astrid… Ha őt meglökték, gondoskodott arról, hogy a lökdösődő olyan viszonzást kapjon, amit sokáig emleget.
Kerstin végül egy közeli pékségnél talált rá barátnőjére, egy szűk mellékutcában. Astrid három, ismeretlen személy társaságában üldögélt a töredezett járdaszegélyen, hosszú lábait hanyagul szétvetve. Ismerősei közül ketten inkább állva maradtak; magas, sovány lányok voltak, és a megszólalásig egyformák. Szív alakú arcukkal, kicsiny kebleikkel és apró rózsaajkukkal meglehetősen hasonlítottak Astridra, éjfekete, szögegyenes szálú hajuk a derekukig omlott, frufrujuk elfedte a homlokukat. Az egyik rövidke farmersortot viselt tűsarkú csizmával és piros bőrdzsekivel, szájából cigaretta lógott ki. Hasonmása inkább kislányosra vette a figurát: fehér pöttyökkel díszített, lila ruha volt rajta, amit fekete, szakadt harisnyával és ötvenes évekbe illő magas sarkúval párosított.
– Ne röhögtess már, pipikém! – hahotázott a férfi, aki Astrid mellett ült. Hatalmas termetű, horgas orrú, sörtésre nyírt hajú alak volt. – Még a végén kilötyögtetem a sörömet!
– You shouldn’t drink so much, Örjan – mondta a lila ruhás lány kissé akadozva. A horgas orrú férfi angolul válaszolt neki, mire a lány felvihogott.
– Imola mocskosul álszent – vélekedett Astrid, miközben rágyújtott egy cigarettára. – Jól van, múltkor én rúgtam be jobban, de nem én voltam az, aki leokádta Erikssont.
– Azt ne emlegesd fel – sápítozott a piros dzsekis lány teátrálisan. Kerstin már csak alig tízlépésnyire volt tőlük, így tisztábban hallotta a beszélgetést, és megállapította, hogy a lány svédje nem anyanyelvi. Helyesen beszélt, de valamiféle számára beazonosíthatatlan akcentussal. 
– Hö, szerintem se. – Örjan az ajkához emelte a felbontott sörösüveget, és belekortyolt. – Mínusz egy kuncsaft. Tisztára, mint a… – Ebben a pillanatban vette észre a közelükben ődöngő gimnazistát. – Hát te ki vagy?
Földbe gyökerező lábakkal állt meg előttük. Fogalma sem volt, mit mondhatna, ahogy azt sem tudta, miért jött el idáig, amikor látta, hogy Astrid éppen „különleges” társaságban van. Pír öntötte el az arcát, a szemeit lesütötte.
– Én csak… – Kaparni kezdte a betont tornacipőjének orrával, mint mindig, amikor zavarba jött. – Csak Astridot kerestem. – Megpróbálta elkapni a lány tekintetét. A zöld szempár elhűlten, csaknem megbotránkozva szegeződött rá, mintha valamilyen förtelmes cselekedeten kapta volna.
– Na és miért? – kérdezte az előbb Imolának nevezett lány ikertestvére. A másik lány, aki csak angolul tudott, értetlenül kapkodta a fejét. 
– Én… csak nem… csak nem tudtam, hogy hol…
– Kerstin! – Astrid hangja úgy csattant, akár egy korbácsütés. Cigarettáját a földre dobta, és nagy lendülettel felpattant a járdaszegélyről. – Mégis mi a francot keresel itt?!
Kerstin önkéntelenül is hátrált pár lépést barátnője indulatos arcát látva.
– Eltűntél, én csak mondani akartam neked valamit…
– Marhára nem érdekel, mit akarsz mondani! – kiabálta Astrid megvadulva. – Ha veled akarok lenni, veled vagyok. Ismétlem: ha veled akarok lenni! Hogy képzeled, hogy utánam jössz? – Kerstin nyeldekelve igyekezett visszatartani a könnyeit. Nem értette, hogy Astrid miért haragszik rá ily mértékben, nem értette, mit követett el, ami ennyire nagy probléma lenne. – Ez nem a te életed, Kerstin, és ez nem a te világod! Hát hányszor kell még elmondanom? Nem a te életed!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése