Briliáns VII.

Igen, sokat kellett várni. Remélhetőleg megérte (bár aki a saját írásaimat is olvassa, nem járt olyan rosszul). 

Elérkezik a rettegett Las Vegas-i divathét főbemutatójának napja. Loki mindenkivel szeretné elhitetni, hogy nem fél semmitől, de Tony túl jól ismeri saját magát ahhoz, hogy tudja, nem mond igazat. Erre rásegít a tény is, hogy teljesen odavan érte. 

VII.

Gucci Coochie

Vogue magazin (2016. novemberi szám)

17-18. oldal, nyitva felejtve a pasadenai metró „A” vonalának egyik megállójában

„Nem tűnhetek hálátlannak!”

Interjú a „Betörhetetlennel”, a mai divatvilág egyik legnagyobb influencerével

Riporter: Chantal Jameson

Több mint négy hónapos várakozási idő után végre sikerült kiragadnunk pár órára a Tha/Nos divatcég lefegyverző szépségű csillagát, Amora Gilfoyt bokros teendői sorából egy kétórás beszélgetés erejéig, melynek keretében múltjáról, karriertörekvéseiről, munkatársaival való kapcsolatáról és a közelgő Golden Nights táncshowról kérdeztem.

Amora ragyogó mosollyal foglal helyet velem szemben egy kifinomult szabású, tengerészkék, galléros ruhában, ami az ötvenes évek divatját idézi vissza. Lelkes és vidám, a levegő csaknem vibrál körülötte, hatására én is egykettőre elfeledem, milyen ügyes-bajos dolgok várnak rám még a nap folyamán.

C.J.: Nem tudom nem megjegyezni, hogy mindig, ahányszor csak látni lehet téged, szinte sugárzol! Akkor is, ha a sminked és az outfited nem is olyan profi, mint most.

A.G.: [nevet, és az ujját billegtetve nemet int] Csak mert jó pillanatokban kapnak le! Egy ötórás próba és egy azt követő gagyi randi után nagyjából úgy nézek ki, mint egy rakás szétfőzött japán nudli.

C.J.: Nem meglepőek ezek a hosszú próbák a Golden Nights küszöbén, ami ugyebár ellehetetleníti, hogy részt vegyél a hónap közepén esedékes Las Vegas-i divathéten. Neked viszont nem ez a fő profilod, Amora – mennyire fekszik neked ez az újfajta kihívás?

A.G.: Hát, nem egy gyalog-galopp. A többiek jórészt profi táncosok, én meg ott esek-kelek köztük, mint egy részeg gólyalábakon. [mosolyogva hátradobja a haját, és lezseren jobbra-balra kezd billegni a kagylófotelban] De igazán látványos lesz, színekkel, érzékiséggel, amolyan művészi határfeszegetés, amihez én ugyan nem értek, de a körülöttem lévők szerencsére igen.

C.J.: A show koreográfusa Malekith Darkhold. Milyen érzés a táncművészetben laikusként egy ekkora névvel együtt dolgoznod?

A.G.: Királyságos, egyértelműen!

(…)

C.J.: Melyik a kedvenc divatmárkád, amivel már dolgoztál együtt? A Tha/Noson kívül, természetesen.

A.G.: Gondolja, hogy nem sértődnének meg, ha csak egyet mondanék? A sok ajándékba kapott szépség után? Ez a darab is, amit most viselek, egy neves márka felajánlása volt, és a fél lakásom árát megéri! Vagy legalábbis a konyhámét.

C.J.: Mindennek bizonyára komoly promócióértéke van.

A.G.: Igen, de mégis. Nem tűnhetek hálátlannak! [keresztbe veti a lábait, kuncog]

(…)

C.J.: Mit üzennél azoknak a fiataloknak, akik modellkarrierről álmodoznak?

A.G.: Sokan vannak, tudom. Seregnyien is írnak nekem, mi a siker kulcsa, és hasonlók, de velem a siker csak úgy megtörtént, közel sem vagyok olyan profi, mint Loki, vagy az az orosz csaj, Natasha. De hogy mit üzennék? Hm… [töpreng, hosszasan, majd összecsapja tökéletesen manikűrözött kezeit] Ne mondjatok le ezért a Kentucky csirkéről! Se a szalmakrumpliról! Mi a jobb, skacok, a szalmakrumpli íze, vagy ha csak a színéhez lehetne közötök, hajfestékként? [nevet, hangosan] Na meg a jetlag. Az állandó jetlag!

(…)

*

Tony

Egy napja és két órája, hogy Loki nincs New Yorkban, pontosabban, hogy írt Tonynak egy szűkszavú Messenger üzenetet, miszerint már a Tha/Nos magángépén pihenteti a formás alfelét egy csokor hozzá hasonlóan csinos virágszál társaságában, akik már most több alkoholt vittek be cérnavékony testükbe, mint amennyit elbírnak. 

Ez nem zavarná, persze, cseppet sem, ha nem tudná, Loki mennyire utálja még csak a gondolatot is, hogy betegye a nevadai városba a lábát. Nem osztott meg vele túl sok információt minderről, bárhogy taktikázott, miután sikerült kijózanodnia az átmulatott éjszaka után, mind az alkohol- mind a kéjmámorból, amibe Loki vonta a szórakozóhely sötét folyosóján.

Még mindig megborzong egy kicsit, ha eszébe jut Loki páratlan nyelvmunkája és izzó tekintete, a nyers élvezet, ami mélyzöld szemeiben szikrázott, mintha az, hogy rajta furulyázott, számára is legalább akkora gyönyört okozott volna, mint a milliárdosnak. Tony a maga részéről kinézi belőle, hogy ennyire perverz legyen, a szó legjobb értelmében. Vérbeli férfi lévén ettől csak még inkább mélyült az iránta érzett vonzalma, ezt pedig nem volt rest Pepperrel sem megosztani az első adandó alkalommal, aki természetesen nem volt kíváncsi ilyen pikáns részletekre, de ez sosem mentette meg őt attól, hogy mindenről tudjon.

– Még mindig hozzá sem nyúltál a rizottóhoz, amit lehoztam neked? – kérdi a nő karba tett kezekkel, fél fenékkel Tony egyik fémasztalán ülve. A kérdés költői: az érintetlen, karfiolos-snidlinges-rizses étel szomorúan dermed mócsingossá két mikrofúró tőszomszédságában. – Pedig, Tony, jó, ha tudod, hogy a zöldség sokkal kevésbé ártalmas, mint a szénné égett pirítós, vagy a semmi.

A férfi nyúzott arcán renyhe, nem-igazán-figyelek-oda mosoly villan egy pillanatra, és szélsebesen bezongoráz valamit a rendszerbe az üveglapszerűen sima billentyűzetek egyikén, bonyolult grafikonokat és számításokat varázsolva eléjük.

– Egy doboz fánkkal többre jutottam volna.

– A szervezeted semmiképp. A párod, akinek most már a szexuális szokásairól is bőven többet tudok, mint akarok, nem jegyezte még ezt meg? Ő biztosan odafigyel az étkezésére.

– Ezért ő a szupermodell kettőnk közül – feleli, továbbra is a hátát mutatva a nőnek. És most először azt kívánom, bár rohadtul ne volna az. – Szerinted mit csinál most? – bukik ki belőle a kérdés.

A nő felvonja a fél szemöldökét; a bőrét egészségtelenül sápadtnak mutatja az acélkék, feszes kosztüm és a műhely élesfehér fényeinek összjátéka.

– Ez valamiféle keresztkérdés?

– Azok a te eszközeid.

Pepper lecsusszan az asztalról, magához ragadja a negligált tányért, és akkurátusan a műhely egyik szemetesébe kaparja az ételt.

– Gondolom, próbál – kísérel meg egy választ a művelet közben, a vakaróként használt villa hamisan csikorog a porcelánon. Kriksz-kriksz. – Ugráltatja az asszisztenseket, a tükörben fotózza magát, a kollégáival trécsel, és méregdrága, alacsony kalóriatartalmú ételek közül válogat… – A mondat végén lemondó pillantást vet a kezében tartott tányérra, amin mostanra pusztán néhány odatapadt rizsszem árválkodik.

Exe nem veszi a lapot, ami nem is csoda, tekintve, hogy az ebédje az utolsó dolog, ami jelen pillanatban érdekli.

– Hát ez az. Ezt kellene csinálnia! Ez volna ő! De ehelyett retteg. – Két indulatos mozdulattal a kijelzőkre varázsol egy émelyítően vigyorgó, kifestett képű alakot, és felé bök a mutatóujjával, olyan vehemenciával, mintha minimum lézersugarakat volna képes lődözni vele. – Méghozzá ettől a pasastól.

– A Nagymestertől?

– Te tudod, ki ez? – Tony nem vár választ a kérdésre, csupán hangot adott megrökönyödésének. Arra számított, fel kell világosítania Peppert, de hogy miért gondolta ezt…? – Igen, tőle – folytatja, visszanyerve a lendületét. – Ez egy perverz pöcs, és amikor legutóbb találkoztak, teljesen rámozdult Lokira. Rosszul van tőle, a gondolattól is, hogy újra találkoznia kell vele. – Bosszúsan leveti magát a székébe, és megkéri Dum-E-t, hogy szervírozzon neki egy italt, lehetőleg fénysebességgel, ámbátor tisztában van a kis robot finoman szólva sem éppen NASA szintű képességeivel.

– Már erre is megtanítottad? – sóhajt fel Pepper. – Ha így folytatod, hamarabb megboldogulsz, mint hogy a szíved választottja legálisan ihatna alkoholt.

– Ha-ha, nagyon vicces, Pep.

– Annyira nem állok távol az igazságtól. – Szórakozottan megdörzsölgeti a férfi a vállát, enyhe kárörömmel konstatálva, hogy Dum-E nagy igyekezetében ripityára töri a félig teli üveg vodkát, amiből töltenie kellett volna. – De akárhány éves is, profi, és biztosan megtanulta már kezelni az efféle… kéretlen közeledéseket.

– Ő is ezt hiszi – morogja Tony egy apró távirányítóért nyúlva, majd egy gombnyomással egy újabb, szintúgy lehetetlenül kinéző, lisztfehér hajú és fogú férfi fotóját varázsolja a Nagymesteré mellé. – Őnagysága arra sem volt képes, hogy normálisan az értésemre adja, mi nyomasztja. Loki ilyen szempontból egy agyrém. Semmit sem köt az orrodra, de közben látod, hogy egy merő ideg, ezt érzékelteti is, mert egy rossz szó, és robban, ide-oda váltogat a kedélyállapotai között a lehető legőrjítőbb módon. Egy poén az egyik pillanatban még megnevetteti, a következőben meg kis híján kitépi a torkomat érte, a tökömet meg le. És mindeközben arrogánsan játssza a keményt, aki majd megoldja a bajait, és nem, neki nincs senkire sem szüksége!

Pepper, bár nagyon akarja, nem kommentálja a tényt, hogy ez a jellemzés részben a milliárdosra is erősen ráillik.

– Lovagias tőled ez az aggodalom, de szerintem alaptalan.

– És máris jön a szónoklat arról, hogy sosem a megfelelő dolgokon rágódom, három, kettő, egy!

– Az is jogos volna. – Egy újabb bátorító válldörzsölést követően ellép tőle. – De ha ennyire aggódsz érte, miért nem mész utána, ahelyett, hogy a Nagymestert és a testvérét bámulod totálplánban?

Tony a távirányító segítségével elfeketíti a képernyőket, száműzve a műhelyből a két bazsalygó divatdiktátort, akikről sokkal többet tudott meg az elmúlt másfél napban, mint az valaha szándékában állt. De ilyesmire már volt példa – az elektroakusztikának is alig kilenc óra alatt vált a mesterévé egy átdolgozott éjszaka keretében. A Nagymester és a Gyűjtő, akik a show kedvéért évek óta „versengenek” egymással. Az elbaszottság legmagasabb fokai, hölgyeim és uraim!

– Jól hallottam? – les föl a nőre megpiszkálgatva kedvenc munkanadrágjának gombját, ami ülőpózának, vagyis inkább a székben való szétfolyásának hála belőtt szögként préselődik a hasának. – Arra ösztönzöl, hogy az aktuális szenvedélyem után kajtassak, hanyagolva a céget?

Pepper csak égnek emeli a szemét, majd a szája sarkában egy halvány mosollyal a lépcső felé veszi az irányt, gondosan kikerülve a földön heverő tervrajzokat és a vodkatócsát, amit Dum-E a feltörlési kísérlet folyamán inkább csak egyre terjengősebbé tesz.

– Mintha nem mindig ezt csinálnád, Tony. És ne mondj semmit, mert ez is jogos. – E végszóval becsukja maga mögött az ajtót, Tony pedig felkanalazza magát a székéből, elvégre, dolga van, olyan, amit nem kell kétszer mondani neki.

*

Loki

Kizárt, hogy odamenjen Nebula Thanoshoz, hogy megvigasztalja. Eleve látnia sem kellene azt, ahogy a nő a divatbemutató helyszínén felállított, egyelőre csökkentett számú személyzettel operáló bárjának pultjánál szipog, arcát rövidített fazonú bőrdzsekijének gallérja mögé rejtve. Megint megkapta az apjától, hogy a képeivel kutyaszart sem lehetne felszedni az utcáról, ez kétségtelen. De mégis itt van, eljött velük, pedig egy fillért sem fog érte kapni, a rendezvényt a Tha/Nos oldaláról hivatalosan Other és kiejthetetlen nevű, koreai származású fotós kapja lencsevégre. Nebula saját, letakart lencséjű fényképezőgépe félig teli pohár, lelappadt habú söre mellett pihen, mint holmi döglött madár.

Nem az ő dolga felvilágosítani, hogy olyasmit próbál elérni, amit sosem fog megkapni, úgy véli, majd felfogja magától, ahogy neki is fel kellett annak idején. És láss csodát, abból a romhalmazból, amit ez a felismerés csinált belőle annak idején, hogy Odin szemében mindig csak egy második, ha nem századik lesz, tündöklő sztárt bűvölt magából. A maga részéről meggyőződése, hogy ezért megérdemel mindennemű istenítést, és semmit sem érez túlzásnak, sem a hotelszobáját elborító szponzori ajándékok halmazát, sem a szervezők meglepetését, egy díszdoboznyi, három fizetést is megérő, kézműves fürdőbomba-kollekciót, sem az aranyozott kilincseket és fogantyúkat, még a sarkában loholó menedzserek és asszisztensek hadát sem, akiknek a legrosszabb rémálma, hogy ő bármit is kifogásoljon.

Hihetetlenül és pofátlanul élvezi ezt, és szégyentelenül nyavalyog is mindenért, amit nem talál helyénvalónak, kezdve azzal, hogy a szobájába a kérése ellenére nem raktak ki bogyósgyümölcs illatú gyertyákat. Az öltöztetőket is megizzasztja, egyedül a divatmutató helyszínéül kibérelt futurisztikus, belső vízeséssel és minidzsungellel is rendelkező épület kapuőrét, egy bizonyos Heimdallt nem sikerül kiidegelnie, aki bosszantóan egykedvűen hallgatja a szövegelését mindaddig, amíg ő maga meg nem unja.

Már minden a helyén van a hatalmas belmagasságú, üvegkupolával fedett helyiségben, ahol soha sincs csend a folyamatosan alázúduló, vegyileg tisztított víznek köszönhetően. Ez az utolsó próba, utoljára kell végiglejtenie a kifutón a szervezők által megálmodott, ritmusos zeneösszeállításra. A divathét témája a maszkulin elegancia, nők, férfiak részére egyaránt, így nem meglepő módon a szettjei között szerepel az a fekete, matt öltöny is, amiben már volt egy fotózása, és amiben lilára verték.

Mindez rendben is volna, ha nem tudná, hol van, és hogy este, amikor már minden élesben fog menni, bármelyik pillanatban kiszúrhatja a VIP ülőhelyek valamelyikén azt a mohó szempárt, meghallhatja azt a mézesmázos hangot, mi is a neved, te tünemény, márpedig elképzelése sincs, hogy reagálna minderre. Nem tudná higgadtan, pláne nem együttműködést színlelve elviselni magán az érintését újra, ez garantált, már pusztán a polipcsápszerű ujjak gondolatától összerándul a gyomra, de ez kívülről egy másodpercig sem látszik rajta, tökéletesen kimért mozdulatokkal tűnik el a színfalak mögött, kapja le a zakóját, és dobja az egyik asszisztens fejére, hogy aztán elzárkózzon, egészen estig, amikor is kénytelen hagyni, hogy ismételten megrohanják az öltöztetők és a sminkesek.

Egy egész héten át, minden este, minden éjszaka, csupáncsak az álmaiban nem.

Hölgyeim és uraim, huszonkét divatmárka legújabb termékeit csodálhatják meg a következő egy hét során, minden este kilenc órától itt, a Junglescraperben, hatvanöt modell szemet gyönyörködtető prezentálásában.

Hatalmas csinnadratta, ahogy mindig, minden fényforrás (vakuk, felállványozott kamerák, telefonok, lámpák) a kifutó felé fordítva, egy kommentátor túlcsordulóan lelkes és mégis hozzáértő narrációja, és megszámlálhatatlan kíváncsi tekintet. Legelöl a VIP vendégek: a szervezők, a divattervezők és a cégek igazgatói, a lábaiknál pedig a talajszinten közlekedő sajtósok és fotósok, akik minden modellről készítenek egy-egy, vagy épp – márkától, ízléstől függően –, több képet; az összes ruhakollekció és az összes maszkszerűen kifejezéstelen fizimiska megörökítésre kerül. Mi több, egyes modellek, mint például Natasha Romanoff felbukkanásakor csakhogy nem letapossák egymást, hogy minél kiválóbb felvételt készíthessenek róla, amint arcán mindenki által körülrajongott, hegyes, sejtelmes félmosolyocskájával előlép, egy húszas évekbeli, bronxi munkásnak öltöztetve, s mégis, olyan vadító és elragadó látványt nyújt, amit közel lehetetlen überelni.  

Loki első köre szintúgy hibátlan és fennakadásmentes, besütött haja puhán hullámzik krétaszín arca körül, ahogy ruganyos léptekkel végigsétál a kifutón a Tha/Nos Gucci-verő öltönyében, amit nem kis ováció fogad.

– Ez nem az a darab, amit egy gimis szalagavatóra vesz föl az ember, annyi szent – kacag a kommentátor. A közönség egyszerre nevet a megjegyzésen és a tényen, hogy ennek a kollekciónak már csupán egy elemét sem engedhetné meg magának egy átlagos szülő.

A második körben, amikor is egy ezüstszín csíkokkal díszített, feszes nadrágban, csontfehér garbóban és egy bundaszegélyes lakk kabátban kell vonulnia, nagy csattanást hall maga mögül, rögtön utána a tömeg csodálkozó hördülését, majd mennydörgésszerűen felrobajló hahotáját. Az volna az ösztönös reakció a részéről, hogy megtorpanjon, hátraforduljon, ezáltal pedig kiessen a ritmusból, és majdhogynem így is tesz.

De csak majdnem. Ő profi. Ő briliáns.

Ezért hát nem néz hátra, rezzenéstelen arccal folytatja útját, a nyitva hagyott kabát szárnyai körülringják vékony alakját, a szőrme rajta éppoly karamellbarna, mint a lágy smink a szeme körül és a nimfacsóknyi szájfény az ajkán. Megtapsolják és éltetik, ám ez egyelőre mindössze fél siker, mert mindvégig érezte magán a tekintetét, azt a tekintetet, érezte, ahogy a kabát, a garbó alá furakszik, és az öve alá csorog, megtapadva a combjain, még ott is. Ő maga pusztán egyetlen pillantást vetett rá, látva, ahogy ott trónol a hasonlóan buggyant, Michael Jacksont idézően csillogó kesztyűt viselő testvére oldalán, tapsikolva és nevetve, csuklóján a neonkék karszalaggal, ami az afterparti belépőjegyével egyenlő.

Mikor visszaér az öltözőbe, elzavar mindenkit a közeléből, hogy ránézhessen a telefonjára, és végre leülhessen egy percre. Persze az interneten máris ott virít az előbbi baleset, a #fail #lasvegasfashionweek és #nadinewelsh hashtagek társaságában. Nadine, az egyik kolléganője hanyatt vágódott a színpadon, ezt a pillanatot pedig a jelenlevők egymást túllicitálva igyekezték rögzíteni. Noha a lány az első sokk után sietve talpra állt, szégyene immáron közkincs, ahogy pink bugyijának látványa is, amit az egyik sajtóképviselő szemfülesen és kegyelmet nem ismerve lekapott a combjai közé befényképezve.

*

Még egy órája sem tart az afterparti, éjjel negyed egy van, és Loki már félig részeg. Többnyire kerüli az alkoholmámort, jó abból sosem sül ki, sem a közérzetére, sem a szépségére nézve, most azonban még csak nem is gondolkozott azon, megigyon-e négyet abból a mesésen kinéző, El Presidente nevű koktélból.

Az afterparti természetesen nem fakultatív program, neki nem – a legpresztízsesebb modelleknek kötelező itt a megjelenés, ez a lehetőségek tárháza, a figyelem és a népszerűség fókuszpontja. Mindenki csuklóján ott díszeleg a neon karszalag, őt még ahhoz is öltöztették, ingjének gallérja és ujjai kéken ragyognak a villogó fényekben, hosszú lábaira ugyanaz a csíkos nadrág simul, amiben a második körben vonult, a Zegna jó pénzt fizetett ezért a cégnek. A táncteret, a DJ pultját és a bárt hatalmas pálmák, cserepekben nevelt trópusi növények szegélyezik, a vízesés mögött káprázatos fények játszanak, megfestve a víztömeget, hol mélyvörösre, hol ametisztlilára, hol ciklámenszínűre.

Ide-oda sodródik, mindenkivel beszélget, akivel érdemesnek látja, ki-kiinvitálják az erkélyre, ahol senki sem csodálkozik rá az éjben elképesztő tarkasággal kivilágított Las Vegas csiricsáréságára, mert ezeknek az embereknek ez már mindennapos látvány. Odaint Natashának, aki épp két felsővezetővel társalog a kanapékon, és T’Challának, az Afrikából érkezett modellnek, aki már önmagában megtestesíti a maszkulin eleganciát, és aki alig-alig hagyja el kopaszra borotvált fejű asszisztensnői társaságát.

Egymást váltják a zenék, minden zsongó, őrületes és színpompás, hol Vivaldi Négy évszakjának rendkívül bizarr, remixelt verzióját hallja, hol valami beazonosíthatatlan gépricsajt, hol a Die Antwoord Gucci Coochie-ját, amit csak kicsit tart visszás döntésnek lejátszani egy ilyen helyen, de hát úgysem érdekel senkit a szöveg.

„I'm poppin' so these sassy supermodels wanna fuck with me
But some of them are just so fuckin' boring when they start to speak
Ey yo, bro fuck that shit up, rather wank myself to sleep
(I love you, Ninja) I don't care
(I fucking hate you) I don't care
I'm in a jacuzzi chillin' with these black hoes in their underwear
Where we sippin' on champagne, my dear
I love it when they braid my hair
I'm so ZEF it's ridiculous
Noooh, you can't sit wif us”

Szédül a piától, a gyomra kavarog, a rengeteg arc, a rengeteg villódzás teljesen kibillenti az egyensúlyából. Tudja, hogy ott van valahol, most is érzi magán a pillantását, ott tapogatózik a ruhája alatt, és lehet, igen, könnyen lehet, hogy csak az elméje játszik vele, a paranoia, azok az elmosódott, de gyomorforgató emlékek, a tudat, hogy valami olyan történt, aminek nem szabadott volna, de ez semmiféle megnyugvást nem jelent.

Kényszeresen és szinte pszichotikusan viszonozza mindenki mosolyát, smúzol és vihog, arcán épp csak annyi ragacsos izzadtsággal, amennyi még nem rontja el a sminkjét. Valaki meghívja egy italra, amit gondolkodás nélkül elfogad, hisz miért is ne, ám ott és akkor, a bárpult felé közeledve észreveszi, ő az, ott mosolyog rá keresztbevetett lábakkal az egyik magasított széken, ajkai éppoly kékek, mint a karszalag és Loki gallérja, nedvesen fénylenek, mint egy mélytengeri polip tapadókorongja.

– Talán később – hadarja az ital felajánlójának, egy brit színészóriásnak, és elhátrál, pánikszerűen tűnik el a tömegben, majd bukkan elő a terem másik végében, ahol három deli modellfiú egy nagy maréknyi kokaint oszt egyenlő hosszúságú csíkokra. – Szabad lesz? – kérdi, abban a hitben, hogy kifogástalan eleganciával tette ezt, ámde a hangja valójában kapkodó és reszketeg a feszültségtől.

Ez mindenesetre a fiúkat nem zavarja, készségesen adnak a kezébe egy összetekert százdollárost, és hagyják, hogy felszippantson egy emberes adagot a kábítószerből, ami azonnal fejbe kólintja, utána pedig tűzijátékként robban az ereiben, esztelen ütemet diktálva a szívének és a légzésének. Kigombolja az inge legfelső gombjait, és hátraveti a fejét, verejtékben és lemálló sminkben fürdő arcát a mennyezet felé fordítja – már nincs itt, és ez csodálatos, hisz pontosan ezt akarta elérni, elhagyni minden józan gondolatát, mert a valóságba egy hét alatt bizonyosan beleroppanna.

Beáll táncolni, egymás után pörgeti a modell-lányokat és a divatvilág nagyasszonyait, noha már alig áll a lábán. Össze-vissza röhécsel, már maga sem tudja, hogy min, akár az anyja öngyilkosságát is taglalhatná neki valaki, azon is könnyesre kacagná magát. Nevetgélve indul el valami italért is, amikor dehidratált szervezete már az összeomlás szélén áll, de elveszik a fények és a pálmalevelek között, a lábai össze-összeakadnak, már nem ő irányít, és egy pillanatban össze is csuklik, mint egy rosszul fölállított műkarácsonyfa.

Az arca alatt jéghideg a padló, szinte jól is esne, ha nem a padló volna. Ezt még ebben az állapotában is rangon alulinak tartja, a kezein megtámaszkodva kísérel meg feltápászkodni, de nem kényszerül egyedül végrehajtani a műveletet; valaki, föl sem fogja, hogy ki finoman, mégis határozott erővel átkarolja a felsőtestét, és húzni kezdi egy irányba, ki a teremből, ki a Junglescraperből, ki a valóságból. 

8. rész >>