Astrid XIII./1

 

Új fejezet, új fejlemények, és mindenkelőtt új helyszínek; hőseink az előző rész végén a nyakukba vették Svédországot, hogy fényt derítsenek néhány évtizedes kérdésre.

Maguk sem tudják, mit találnak a vizekkel körülvett városok, havas, csendes falucskák, komor erdők és a saját szívük mélyén.

   13./1

 

Hozzávetőleg húsz percig bírtam ki, hogy ne vessem fel az Ellinor-témát.

– Igen, tényleg érdekel. – Noak megadó sóhajt hallatott. Próbált meggyőzni arról, hogy nincs ebben semmi érdekes, de hajthatatlannak bizonyultam, nem is véletlenül. Tudni akartam, mi folyik körülötte, hogy mit érez, hogy milyen benyomások érik. Borzalmasan zavart annak gondolata, hogy Ellinor esetleg megbántotta őt, vagy dacos hallgatásával juttatja a hideglelés szélére.  – Min akadt ki ezúttal?

Noak megvonta a vállát, de tudtam, hogy a gesztus ellenére szó sincs arról, hogy nem érdekli a párkapcsolati krízis.

– Kicsit zokon vette, hogy elutazom veled. – Beszéd közben puhán bevett egy jobb kanyart. A Centralbronon hajtottunk egyenesen előre, odakint a nap még felkelőben volt, a hosszú telek reggeli sötétségét éppen hogy csak megtörte a pirkadat. Ennek ellenére az utak népesek voltak, munkába siető autósok hömpölyögtek a kereszteződésekben, a letisztított járdán télikabátos alakok sokszínű kavalkádja kerengett. – Nem mondta ki kerek-perec, mi a baj, ezért kérdezgetni kezdtem. Tényleg, ötletem sem volt, mivel bánthattam meg. Később elárulta, hogy ez a kivetnivalója. Mintha üdülni mennék! Egyáltalán nem értem, komolyan nem. Amikor megkértem, hogy beszéljük meg, azt mondta, „hagyjuk”, és kivonult az erkélyre a telefonjával. Oda már nem mentem utána. Így váltunk el. – Egy szuszra darálta le mindezt, az elfojtott feszültség úgy buggyant elő belőle, mint a víz egy meglékelt tartályból. – Pedig én próbálkoztam.

– Csak egyvalamiről felejtkezel el.

– Mégpedig?

– Arról, hogy Ellinor nő. És hajlamos kombinálni, szóval… a barátnőd rohadtul féltékeny ám, Noak.

– Féltékeny? Na de… miért?

– Vajon miért? Hetek óta velem lógsz, és úgy-ahogy kijövünk egymással. Mit csinál Ellinor? Kombinál. Logikus. De el sem hiszem, hogy ezt magyarázom neked. Erre magadtól kéne rájönnöd.

– Basszus – foglalta össze a véleményét lényegre törően.

– Kávéztál, mielőtt elindultál? – Megrázta a fejét. – Gondolom, a sok egyforma fekete zokni meg a pizsamád bepakolása mellett ez elmaradt. – Kivettem a termoszát a két ülés közti tartóból, kiöntöttem egy kis adagot a gőzölgő italból, és Noak kezébe nyomtam a fémcsészét. – Kávéfüggő.

– Bagós – vágott vissza. 

Vetettem rá egy jelentőségteljes „ne fárassz” pillantást, utána a mellettünk elsuhanó, piszkosfehérben, fenyőzöldben és szürkében játszó tájra függesztettem a tekintetemet. A látvány egyhangú volt, hideg és élettelen – az igazi tavasz még távol járt. 

Lehunytam a szemem, és csak az autó monoton zúgására figyeltem, miközben újra és újra mélyen magamba szívtam Noak illatát.

– Tudod – szólaltam meg majd’ egy óra után –, hálás vagyok.

– Miért?

A fejemet végiggördítettem az üléstámla mentén, úgy fordultam felé. A szűrt fény bágyadt sápadtságot kölcsönzött az arcának.

– Csak mert… – Elképesztően nehezemre esett szavakba önteni az érzéseimet. Ritkán tettem ilyet, leginkább csak berzenkedést és kritikát lehetett hallani tőlem. Nem tudtam, miként fejezhetném ki azt a jóleső érzést, amit annak tudata gerjeszt bennem, hogy mindig számíthatok rá, és mindig biztos lehetek abban, hogy van valaki a világon, aki elfogad annak, aki vagyok. Elfogadja a véleményemet, a megszállottságaimat, és akkor is támogat, amikor az éppen nem túl kényelmes. – Szóval köszönöm, hogy kitartasz mellettem. Ez… nagyon fontos nekem.

Noak lefékezett egy vasúti átjárónál. Az alkalmat kihasználva letekertem az ablakot, és hátranyúltam a táskámért. 

– Kerstin – hallottam társam hangját.

Szórakozott hümmögéssel feleltem. Noak hirtelen felém hajolt, szinte minden távolságot megszüntetett közöttünk, amin olyannyira meglepődtem, hogy belém rekedt a lélegzet. Egy röpke, ámde szeretetteljes puszit nyomott a jobb orcámra, borostája dörzsölte a bőrömet.

– Ne köszönd – mondta, visszahúzódva a saját térfelére. – Nem tesz semmit.

– Nem? – Nehezen tudtam csak eltitkolni megrökönyödésemet, amit a puszi és a váratlan közelség váltott ki belőlem, de azért mégiscsak sikerülhetett, mert Noaknak látszólag nem tűnt fel, mennyire megdöbbentem.

– Nem.

A vonat elhúzott, a sor megindult, én pedig teljesen elfeledkeztem a bagózási terveimről. Újabb kövér csend következett, ami alatt megpróbáltam összeszedni a gondolataimat, még az ablakot sem húztam fel, hogy a beáramló, jéghideg levegő kitisztítsa a fejemet.

Noak kisvártatva felvetette, hogy bár igen régóta együtt dolgozunk, nem tudunk túl sokat egymásról, így a kocsiban töltött hosszú-hosszú idő alatt ismerkedő-órákat tartottunk. Én is kérdeztem tőle, ő is tőlem, és a vártak ellenére igazán élvezetesnek és érdekesnek találtam a dolgot.

– Voltaképp mi fogott meg Ellinorban? – dobtam fel egy kissé talán tolakodó, de engem nagyon érdeklő kérdést. 

– Hát… a bája. Az egyszerű közvetlensége, kedvessége. Olyan, mint egy kismacska, hozzám dörgölőzik, nevetgél, én pedig egy napot sem öregszem, legalábbis úgy érzem.

– Aha. Tehát, ha jól értem, te vagy az aggastyán, Ellinor meg a cuki, masnis kislány… szóval lényegében pedofil vagy.

– Ne humorizálj – sandított rám. Fél kézzel a nadrágzsebébe nyúlt, és elővett egy rágógumi ízű nyalókát. – Kibontod nekem?

– Hát, ha már ennyire kell…

– Van még egy. Kéred?

Normál esetben rögvest rávágtam volna, hogy nem, de most valami érthetetlen okból kifolyólag mégis elfogadtam. Általában barátságtalan és távolságtartó lényem Noak hatására olykor átalakult egy bugyuta kamaszlánnyá. Korábban is éppúgy, mint az Östersundba tartó út alatt, csakhogy mindaddig sosem utaztunk többet egy óránál, és abban a szűk időkeretben sokkal könnyebb volt visszarántanom magam a szokott attitűdömhöz. Ám amikor szinkronban kezdtünk cuppogni a nyalókákkal, már tudtam, hogy felesleges önkínzás lenne mogorvába váltanom. Hiszen Noak annak szeretett, aki voltam… és már oly sok gyönge pillanatomban látott. Talán többen is, mint kellett volna. 

– Na és a szüleid? – vetettem fel egy újabb témát. – Hogy vannak?

Társam ajkán elhalványodott a vigyor. Kivette a szájából a rózsaszínű nyalókát, és az orrán át mélyen beszívta a levegőt.

– Jól vannak, köszönöm. Szoktak emlegetni téged.

– Még mindig fenntartom, hogy személyesen is meg akarom köszönni Lillynek a segítséget. 

– Majd tető alá hozunk egy összeröffenést. – Egy pillanatra felém fordította a fejét, és megpróbált úgy kinézni, mint aki még mindig ugyanolyan kedélyes, mint egy perccel korábban. Nem sikerült neki.

– Atyám, te ma nagyon gondterhelt vagy, Noak! Mi van már megint?

A kérdés talán egy mákszemnyit nyersre sikeredett, de ezen társam szokásához híven nem akadt fent.

– Édesapám állapota nem valami kicsattanó. – A nyalóka miatt szinte csak mássalhangzókban beszélt. – Igyekszik titkolni, de rosszabbodik.

– Ó. – Hiába kutattam az agyamban odaillő szavak iránt, semmit sem tudtam neki mondani, ami talán kicsivel derűlátóbbá tehette volna. Hamar fel is adtam, mivel szinte semmi érzékem nem volt ehhez. Kicsit arra emlékeztetett a szituáció, mint amikor az áldozatok hozzátartozóival kellett szót váltanom. Ez csak fokozta lehangoltságomat, mivel megszállt annak gondolata, hogy talán nemsokára Noakot is vigasztalnom kell majd. – És nincs valami kezelés, vagy akármi, ami segíthetne?

– Van valami… De az sem garancia semmire, és nem esik bele a társadalombiztosítás keretébe. Kábé egyévi fizetésembe kerül, apa meg nem akar belemenni, hogy ennyit költsünk olyasmire, ami lehet, hogy semmit sem segít. 

Kész, vége. Társam vidámsága ezzel teljes mértékben eltűnt a süllyesztőben, bármiféle próbálkozás hiábavaló lett volna a feldobására, és ami azt illeti, abban soha nem is jeleskedtem. Kezdtem megérteni, miért érezte olyan jól magát Ellinor mellett, amíg meg nem változott a levegő kettejük között: a nő apadhatatlan életöröme és energikussága bizonyára könnyen elhessegette a nyomasztó gondolatokat Noak fejéből.

Lehajtottam a fejem, és piszkálgatni kezdtem az aznapi szettemhez felhúzott gyűrűmet, ami olajágat formázva tekeredett a gyűrűsujjam köré. Életemben először éreztem úgy, hogy Ellinor valamiben számottevően jobb nálam, és ez amellett, hogy elég sokkoló érzés volt, nem esett valami jól az önbecsülésemnek.

Noak szerencsére nem is várta el, hogy bármit is mondjak, annál azért jobban ismert.

– Beszélgessünk valami másról – javasolta. – Ez nem éppen egy lélekemelő téma.

– Azzal én sem szolgálhatok. Jó lenne, ha tudnék neked gombolyagokkal játszó kiscicákról beszélni, vagy bármi olyanról, amivel Ellinor elszórakoztat, de hát, ezt dobta a gép. – Észre sem vettem, hogy újfent apám szavajárását használom.

– Akkor mesélj bármiről, minden érdekel – nógatott. Nyilván abban reménykedett, hogy egy új beszédtéma elfeledteti vele édesapjának állapotát. – Ami azt illeti, a te szemszögedből még nem hallottam, mi történt Astrid eltűnésének estéjén. Láttam dokumentálva, különböző emberek leírásaiból, de hogy te miként láttad… az sehol sincs rögzítve.

Kihúztam a számból a nyalókát, és megpörgettem az ujjaim közt. Förtelmes íze volt.

– Erről nem szoktam beszélni.

– Most sem muszáj, ha nem akarsz.

– Végül is bajom nem lehet belőle… de ez aztán pláne nem egy vidám téma. – Percekig csak hallgattam, mintha fel kellett volna idéznem az emléket, előásnom a tudatom valamely bugyrából, pedig ez nem volt igaz. Amióta az Astrid-üggyel foglalkoztunk, már vagy százszor lepergett a szemeim előtt, szinte minden részletében hiánytalanul. – Aznap este a nevelőapám részegen jött haza… ami senkit sem lepett meg túlságosan. Ordibálni kezdett, mint egy állat, hogy miért nincs megmelegítve a vacsora. Anyám fél órával korábban szabadult a munkából. Holtfáradt volt, és még nem volt érkezése a kajával foglalkozni. Én a nappaliban tanultam. Egy ideig hallgattam a vitát, de hamar ráuntam, ezért bementem a konyhába, és kiszedtem egy adagot a kosztból, gondoltam, megmelegítem, csak fogja már be a száját az a szemétláda. Ettől viszont csak még jobban berágott. Kivette a kezemből a tányért, az asztalra vágta, és közölte, hogy „ne a kölök csinálja, hanem te, te lusta ribanc.” Anyám ekkor felpofozta. Ő is, mint én, olykor eléggé karakán jelenség tud lenni – jegyeztem meg egy szomorú félmosollyal. – De ez nagy hiba volt. Hjulström úgy nekilökte a konyhaszekrénynek, hogy összecsuklott. Nagyon sokszor végignéztem már… túl sokszor. Megpróbáltam közbelépni, de csak rontottam a helyzeten. Belerúgott anyámba, aztán a hajamba markolt, és a földre lökött. Megragadta az egyik széket… Azt nem tudom, hogy hozzám akarta-e vágni, vagy anyámat akarta-e megütni vele, sosem derült ki. Hirtelen kivágódott a bejárati ajtó – a disznó biztosan elfelejtette bezárni, amikor hazaesett –, és megjelent Astrid, kezében feszítővassal. Izzadt volt, és irtó dühös. Odarohant Hjulströmhöz, és tiszta erőből arcon vágta, miközben ordított. Még akkor is ordított, amikor Hjulström a földre került.

– Mit kiabált?

– Semmi értelmeset. Csak üvöltött. Dühösen. Úgy üvöltött, mintha Hjulström személyesen őt bántotta volna.

Hideg érzés kavargott a bensőmben, a kézfejeimet fagyottnak éreztem, az ujjaimat merevnek. Egyszerre volt rémisztő, egyben megnyugtató érzés részletesen elmondani a történetet valakinek, tizenöt év után először. Soha, senkinek nem tárulkoztam még ki ennyire, társam viszont ismételten nem okozott csalódást. Csak ült, tíz ujjal fogta a kormányt, és figyelte az utat, arcán együtt érző, mégis diszkrét kifejezéssel. Valószínűleg, ha valaki más lettem volna, ő, az empátia lovagja hosszadalmas sajnálkozás keretében állt volna neki babusgatni engem, de Noak pontosan tudta, hogy nekem mire van szükségem: csendes megértésre és őszinteségre.

– Aztán elfutott – folytattam. Filmszerűen peregtek előttem az emlékeim; sok részlet elmosódott, kiesett, de a legfontosabbra, Astridra, tökéletes élességgel emlékeztem, a félelmére, a haragjára, a vadságára. – Láttam rajta, hogy rémült, hogy valami nincs rendben. Megtorpant, talán nem tudta, mit is tehetne. Akkor még persze nem tudtam, hogy talán üldözik, vagy bajban van. Fel sem merült bennem, igazából, alig fogtam fel, mi történik. Elrohant, és soha nem láttam viszont.

Elcsendesültem. Noak nem reagált rögtön, talán a hallottakat emésztgette magában. Amikor aztán megszólalt, tudtam, hogy alaposan megválogatja a szavait, nehogy szíves igyekezetében olyat mondjon, ami nekem talán nem tetszik.

– Voltak homályos elképzeléseim a dologról… De azok a közelébe sem érhetnek ennek. Ez iszonyú. És hálát adok az egeknek, amiért Astrid félbeszakította azt az állatot.

– Szóval most már te is belátod, hogy állat – csaptam le a szóra. – Eleinte etikátlannak vélted egy ember látatlanban történő megítélését.

– A dolgok változhatnak.

– Én is megváltoztam. Ha látnád az akkori valómat, talán fel sem ismernél.

Rám mosolygott, és felhangosította a zenét, hogy egy kicsit oldja vele a feszültséget.

– Ami volt, elmúlt – mondta. – Te pedig szuper vagy, úgy, ahogy vagy.

 

Eliasson az östersundi Lillgatanon lakott, egy apró, pirosra festett magánházban, amit elhanyagolt kert vett körül. Noak szerencsétlenkedett egy sort a parkolással, mivel nem voltunk biztosak abban, hogy egyáltalán meg lehet-e állni az út szélén, és fáradt is volt az órákon át tartó vezetéstől. Felajánlottam neki nem egyszer, hogy átveszem a kormányt, de ő valami gáláns szöveggel mindig visszautasított. Abba szerencsére beleegyezett, hogy én vezessek a szállodánkig, másképp félő lett volna, hogy belegurulunk egy árokba, mert elalszik ültében.

– Nagy baj lenne, ha kérnék a delikvenstől egy kávét? – kérdezte a ház felé igyekezve. Körös-körül mély csend volt, egy lélek sem járt az utcán, csupán egy kutya ugatott fel néha-néha kedvetlenül. A hó ropogott a lábaink alatt, a rozoga fakerítések barázdált csúcsait örökzöld kúszónövények hálózták be, mintha lombkoronát viselnének.

– Ja, nagy baj lenne. Ne puhánykodj már, előreláthatólag két és fél órán belül alhatsz.

– Lesz az három is, ha beleszámoljuk a vacsorát. 

Erre inkább nem mondtam semmit, helyette határozottan rátenyereltem Eliasson csengőjére. Hallottam, ahogy odabent megcsörren az ajtólánc és a zárban elfordul a kulcs, majd a férfi kitárta az ajtót.

Nagyon alacsony ember volt, úgy ötven és hatvan közt, és a feje tetején már teljesen kopasz. Fáradt, vizenyős, vízkék szemei voltak, az orrától a szájáig két mély ránc húzódott. Szürke pulóvert és kék, kötött mellényt viselt felhajtott szárú melegítőnadrággal, mindehhez fehér zoknit és házipapucsot. Nem öltözött ki a fogadásunkra, de látszott, hogy nem felejtkezett el a látogatás esedékességéről. Félreállt az útból, és zokszó nélkül beengedett bennünket.

– Üdvözlöm – köszöntem neki tartózkodón. Kézfogása erőtlen volt, de a tenyere meglepően meleg. Valamiért azt hittem, hideg lesz az érintése. – Kerstin Solberg vagyok, bűnügyi nyomozó Stockholmból.

– Jó napot, a nevem Gustaf Eliasson – viszonozta az üdvözlést, majd Noakkal is kezet fogott. – Nagyon pontosak voltak. Ezt nevezem. Jöjjenek csak be! Elvegyem a kabátjaikat?

– Hagyja csak – utasítottam el udvariasságát. Levettem a kabátomat, és felakasztottam az előtér falára felfúrt, kopott vasfogantyúk egyikére. Noak is így tett, sálát a kabátujjába tuszkolta.

Eliasson ez idő alatt vontatott, nehézkes léptekkel a konyhába cammogott, és felrakott egy kanna vizet forrni.

– A nappaliban le tudnak ülni. Arra van – mutatott az előtérrel szemben elhelyezkedő, hevenyészett berendezésű helyiség felé. – Milyen útjuk volt?

– Hosszú és kimerítő. – Invitálása ellenére nem mentünk be a nappaliba, megálltunk a konyha küszöbén. Ez nem igazán zavarta, békésen előkészített három egyszerű, fehér bögrét, és citromlevet facsart beléjük.

– Cukorral, vagy üresen isszák a teát?

– Mindketten cukorral.

Amíg a teánkra vártunk, figyelmesen körbepásztáztam a kicsiny, egyszintes házat. Meglehetősen lelakott volt, az ősrégi, fehér festés repedezett, a berendezés a szürke-kék-fehér színekben váltakozott. A bútorok mind rozogák és régiek voltak, egyértelmű volt, hogy használójuk nincs valami fényes anyagi helyzetben. Bár a házban volt fűtés, mégis fázni kezdtem a hideg színek és a tompa jellegtelenség miatt.

Eliasson egy tálcára pakolta a bögréket, és elindult felénk.

– Hagyja, segítek – ajánlkozott Noak előzékenyen, látva Eliasson jobb lábának botladozó mozgását.

A férfi megköszönte a segítséget, és átadta neki a tálcát. Az esernyőtartóból előhúzta fémből készült botját, a nappaliba már annak segítségével bicegett be. Óvatosan leereszkedett a szobában levő egyetlen fotelba, ami egy vénséges doboztévével szemben állt, botját a térdére emelte.

Noakkal kissé viszolyogva ültünk le a kopott, toldozott-foltozott huzatú pamlagra. Az Eliassontól kapott feketeszedres tea azonban illatos volt és forró, jólesett a fáradalmas utazás után. Karikás szemű társam azonnal belekortyolt, még úgy is, hogy nem kávé volt.

– Nyilván tudja, miért kerestük fel – kezdtem. Az ölembe vettem a táskámat, és előrángattam a jegyzetkönyvemet. – Vagy tévedek?

– Nem, nem. Tudom. 

Vártuk, hogy talán mond még valamit, hogy a többi kihallgatotthoz hasonlóan kijelenti, hogy nem érti, miért hoztuk a nevét összefüggésbe az üggyel, vagy bármi ehhez hasonlót, de Eliasson nem csinált semmit, csak ült, és türelmesen várakozott.

– Egyedül lakik itt? – kérdezte Noak.

– Igen.

– Mióta?

– Tíz éve költöztem ide Stockholmból. – Nyíltan, nyugodtan beszélt, mindenfajta ellenkezés nélkül, és ez több volt, mint furcsa. – Ez egy csendes, kellemes környék. Nem háborgat senki.

– Mi a foglalkozása?

– Három éve nem dolgozom. De sokáig szolgáltam a seregnél, így kielégítő nyugdíjat kapok. – Félrebillentett fejjel tanulmányoztam a férfi minden arcrezdülését, de bárhogy is néztem, nem észleltem rajta a félrevezetésünkre való szándék, vagy rosszindulat legapróbb nyomát sem. Egy kiábrándult ember benyomását keltette, akinek még a havat sincs ereje eltakarítani a háza elől, és szinte sosem jár társaságba. – Talán tévedek – szólalt meg hirtelen, ezzel mindkettőnk figyelmét alaposan felcsigázva –, de az ugye nem része a sztenderd eljárásnak, hogy a bűnügyi nyomozók órákat utaznak valahová?

– Valóban nem az – felelte Noak. – Más esetben az illetékes kapitányság intézkedne, vagy levélben értesítenénk önt, de ez most egy rendhagyó eset. – Eliasson nem kérdezett semmit, csak kíváncsian felvonta a szemöldökeit. – Mint tudja, Astrid Jönsson eltűnése miatt vagyunk itt, ami bizonyítottan kapcsolatban áll Verner Sjöland, egy gimnáziumi tanár elhunytával.

– Láttam a tévében.

– Az nem lep meg, mást nem is lehet szinte látni. – Társam sokkal kellemesebb hangon szólt Eliassonhoz, mint én. A tudat, hogy ez az ember úgy szállította ide-oda Astridot egykor, mint egy elejtett állatot, gondoskodott arról, hogy egy pillanatig se tudjak elfogulatlan lenni. – Ez az ügy a társamnak rendkívül fontos. Solberg nyomozó ragaszkodott ahhoz, hogy mindenki mástól függetlenül, hivatalos körülményeket mellőzve történjen meg az ön első kihallgatása. Persze nem ön az egyedüli, a többi érintettet is így hallgatjuk meg.

– Értem. És mi lenne a…

– Egy szemtanú szerint maga kilencvenhét, május tizenhetedikén, az esti órákban egy szürke, régi típusú autóban tartózkodott, Astrid Jönssonnal együtt, akit fogva tartott – ismertettem a vádat, megunva a bájcsevejt. – A szemtanú látta Astridot kiugrani a kocsiból, és elrohanni. Állítólag azt kiabálta, hogy „hagyjon békén, ne kövessen!”

– Ó…

– Milyen autója van, Eliasson úr?

– Már semmilyen. – A botja legurult a térdéről, ahogy előrehajolt a bögréjéért, hangos csattanással landolt a padlón, de még azelőtt felkapta, hogy Noak segíthetett volna neki. – Egek. Ügyetlen vagyok. – Újfent megpróbálta magához venni az italt, és ezúttal sikerrel is járt. – Szóval, pár éve eladtam, ami volt, mert a lábam évről-évre rakoncátlanabb lesz. – Óhatatlanul is összenéztünk Noakkal, még ha ez illetlenségnek számított is. Furcsálltam, hogy Eliasson a „semmirekellő gazember” státusz ellenére ilyen választékos szókinccsel rendelkezik, és úgy tűnt, Noak is. – De egy rozzant Volkswagen volt, csakugyan.

– Nem tagadja, hogy maga vezette azt az autót azon az estén?

– Miért tenném? – nézett rám. – Hiszen ön felismert engem. Látott, amikor gyermek volt.

Leesett az állam.

– Maga emlékszik rám? – Sohasem gondoltam volna, hogy eszébe jutok, hiszen maximum kétszer járt fent nálunk, a brännkyrkagatani lakásban, és akkor még csak bakfis voltam.

– A memóriám jó, csak a lábam rossz. – Ábrándos arccal iszogatta tovább a teáját, mintha ebben nem lenne semmi elképesztő.

– Vagyis ismerte Hjulströmöt, és tagja a Hjärtának.

– Tagja voltam – helyesbített. – Kétezerben elzavartak.

Ebben sem volt okom kételkedni, ugyanis Rudbeck a beszámolójában szintén kétezerre tett egy nagy gyomlálást a szervezeten belül.

– Tehát ön már tizenhárom éve nem dolgozik nekik – következtetett Noak. – Megmondták önnek, miért bocsátják el?

– Nem magyarázták meg. Nyilván a lábam miatt. Vagy, mert nem bizonyultam elég hasznosnak. Valójában csak fuvaros voltam.

– Fuvaros? Mármint, lányokat vitt egyik helyről a másikra?

– Igen, a megrendelő címére, ha az úgy kívánta, hogy a lányok házhoz menjenek. Küldtek Viagrát és óvszert is venni, italt, esetleg gyógyszereket… vittem mindent, mindenfelé.

– Értem. De ha már jó ideje nem dolgozik nekik, mit keresett a neve Sjöland noteszében?

– Hogy hol?

– Azért kerestük meg – magyarázta társam –, mert Verner Sjöland, a gyilkossági ügyünk áldozata feljegyezte az ön nevét a noteszébe, amibe azok nevét írta, akiken keresztül prostituáltakat rendelt magához.

Eliasson csodálkozva pislogott.

– Ez különös. Én, mint mondtam, csak fuvaroztam. De már hosszú ideje nem jártam még csak a fővárosban sem. Tévedésről lehet szó.

Noak erre nem mondott semmit, csak gépiesen bólogatva lejegyezte a férfi szavait. Abszolút szakszerűen dolgozott, és olyan dolgokat kérdezett a kihallgatottól, amik nélkülözhetetlen információk voltak, én azonban mindenféleképpen Astridra akartam terelni szót, és köré összpontosítani a beszélgetést.

– Maga közreműködött egy tizenhét éves lány elrablásában – szisszentem fel hirtelen, ezzel magamra terelve Eliasson figyelmét. Töretlen nyugalommal fürkészte az arcomat, mintha kijelentésemben nem lett volna semmi kompromittáló. – Talán meg is ölte.

– Kerstin… – Noak a karomra tette a kezét, és a fülemhez hajolt. – Ne vádaskodj ilyen nyíltan.

Hiábavalóak voltak az erőfeszítései, haragom nyomtalanul elsöpörte a szavait.

– Maga volt? 

– Nem. Téved. – Eliasson csaknem szánakozva ingatta a fejét. A gondolattól, hogy ez az ember sajnál engem, csak még dühösebb lettem. – A tanú félreértette, amit hallott. Astrid Jönsson nem menekült előlem, hanem a segítségemet utasította vissza.

Olyan csend telepedett a szobára, hogy még azt is hallani lehetett volna, hogyha odakint elered hó. Eliasson valószínűleg ilyesfajta reakcióra számított, mert arca továbbra sem tükrözött feszélyezettséget.

– A segítségét? Azt akarja mondani, hogy segíteni akart…

– … Elmenekülni, pontosan.

– Na ne szórakozzon velem! – ripakodtam rá. – Mégis mi oka lett volna rá?

– Ne kérdezzen ilyet. Az, hogy egy fiatal lány volt, akit bántani akartak.

– Bocsásson meg, Eliasson úr – szólt Noak –, de ez kicsit hihetetlen annak fényében, hogy egy leánykereskedelemmel foglalkozó szervezetnek dolgozott…

A beszélgetés kezdete óta most először érzékeltem Eliasson arckifejezésében némi savanyú torzulást.

– Igaza van, csakhogy én nemigen érintkeztem ennek az egésznek az erőszakos oldalával. Persze hallottam, mik történnek a Hjärtán belül… Tudtam, hogy sok lányt sakkban tartanak, droggal tömnek, megfélemlítenek, de én abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy inkább a szelídebb, egyben kisebb ág vette igénybe a szolgálataimat. Én csak hoztam-vittem dolgokat, ha pedig lányokat kellett fuvaroznom, azok nem sírtak, kiabáltak, és nem voltak eszméletlenek sem. Ők ezt az utat választották, és, ha nem is bármikor, de abbahagyhatták, ha akarták.

– Az lehet – mondtam. – De ez nem a Hjärta veleje. Csak mellékág. Általában nem kérdezik meg a lányokat, akarják-e csinálni, vagy sem. És ha esetleg mégis önszántukból tennék, csúnyán lefölözik a keresetüket. Ami azt illeti, Hjulström sem a kedvességéről volt híres – talán nem hallott a Kominsky-ügyről? 

– De igen, viszont nevetni fog, ha elárulom, hogy Hjulström milyen dolgokra kért meg. – Újra megjelent az arcán erőtlen, halvány mosolya. – Egyszer abba a klubba kellett elvinnem egy ládányi óvszert meg ehhez hasonlókat, ahol ő is dolgozott, akkor ismerkedtünk meg. Fogalmam sincs, miért, de valamiért nagyon szimpatikusnak talált, és onnantól kezdve szinte másnaponként kért tőlem valamit. De az ő megbízásából lány nem ült be az autómba, az biztos! Annál többször fizettem be a csekkjeit, vagy vettem neki rekeszes sört.

Nem tudtam eldönteni, hogy nevetni akarok-e, vagy sírni.

– Jó. De attól még tudta, miféle szervezetnek dolgozik.

– Ebben igaza van, de tudja, úgy voltam vele, hogy amit nem kell látnom és hallanom, arra nem is kell gondolnom. Viszont Astrid… ő más volt. Begyűjtötték őt, parancsra.

– Begyűjtötték? – visszhangoztam, a hangom megbicsaklott. – Kicsoda?

– Egy härnösandi drogcsempész – felelte. – Gronhagnak hívták. A Hjärta klubjaiba szállított könnyű- és kemény drogokat Dániából, Hollandiából, meg még ki tudja, honnan. Őt bízták meg Astrid elfogásával. Neki is kellett volna leszállítania, de Astrid úgy fejbe vágta egy feszítővassal, hogy még vezetni is alig tudott. Megkért, hogy találkozzunk egy helyen. Csak annyit mondott, hogy vegyek át tőle valamit. Azt hittem, gyógyszerekről lesz szó, vagy bármi szokványosról, erre Gronhag egy ájult, vérző lányt vett ki a hátsó ülésről, azzal, hogy szállítsam le Kask megbízottjainak, akik valószínűleg szintén Hjärta-tagok voltak. Csak álltam ott megdöbbenve, de cselekednem kellett. A hátsó ülésre fektettem Astridot, aztán beültem és elhajtottam, de csak céltalanul köröztem a városban. Vártam, hogy magához térjen. Akkor persze kiabált, hogy eresszem el, még rám is támadt, de én nem akartam bántani, ahogy leszállítani sem. Látszott, hogy halálra van rémülve, hogy fázik…

Istenem. Eliasson szavai a mellkasomba ették magukat, és megsebezték a szívemet. Nem tudtam mást, csak bámulni rá; hasznavehetetlenül ültem egyhelyben, mialatt Noak megállás nélkül írt.

– Értem, de kérem, feleljen a kérdésemre. Mi…

– Várj – vágtam közbe felocsúdva. – Kaphatnánk egy percet? – Nem vártam meg Eliasson válaszát, karon ragadtam társamat, és kivonszoltam a konyhába. – Hazudik – jelentettem ki. – Én ezt nem tudom elhinni.

– Hogy segíteni akart rajta?

– Azt.

– Én elhiszem.

– Miért?

 – Tudja, hogy nincs mit veszítenie, ha ilyen együttműködő. Nem mond ellent magának, higgadt, közvetlen. – Bármennyire is vádolni akartam Gustaf Eliassont, be kellett látnom, hogy Noak logikusan érvel. Eliasson vallomásába nem lehetett belekötni, és kétségkívül tisztában volt azzal is, hogy annak esélye, hogy börtönbe kerüljön, igen csekély. Mivel tíz éve nem volt köze a Hjärtához, nehéz lett volna bármilyen bűncselekménnyel összefüggésbe hozni a nevét, és ha valóban segíteni akart Astridnak, akkor az általános megítélése sem lesz hátrányos. – Tudja, mit csinál. Ha be is viszik bűnszervezethez való tartozásért, szerez egy jó ügyvédet, köt egy vádalkut, vall pár ember ellen, és szabad, mint a madár.

– Lehet. De ez még nem bizonyítja, hogy igazat mond Astriddal kapcsolatban – kardoskodtam kitartóan.

Noak ezt is megvétózta.

– Nem hinném, hogy hazudik. Nézz rá! – Állával a sánta felé bökött. – Komplexusai vannak. A lába miatt, a termete miatt… Meg még ki tudja, mi miatt. Az önbizalomhiánya nyilvánvaló. Bizonyára nemigen volt olyan nő, vagy akár férfi az életében, én nem tudom, akivel komoly kapcsolatot építhetett volna ki.

– Arra célzol, hogy szeretethiányos? – Valahogy sohasem volt ínyemre börtöntöltelékek lelki világát elemezni. Nem akartam megérteni őket, csak rács mögé juttatni valamennyit. Björn is hasonlóan gondolkozott, Noak azonban túl empatikus volt ahhoz, hogy félvállról vegye az ilyesmit.

– Igen. Szerintem az. Érzékeny típus.

– Aha… hát, elképzelhető. De ezt én még nem veszem készpénznek. Az ilyenfajta kedves kis alakok tudják a leginkább átvágni az ember fejét. 

Ezt nem kommentálta, de alighanem egyetértett velem. További megbeszélnivalók híján nem húztuk tovább az időt, visszamentünk a nappaliba, és ismét elfoglaltuk a helyünket.

– Rendben – csaptam a térdemre a jegyzetfüzetemet. – Szóval segíteni akart neki. Mi volt a terve?

– Megfordult a fejemben, hogy elviszem a városból. Vagy, hogy értesítem a szüleit, hogy gondoskodjanak a biztonságáról. – De jó, hogy erre nem került sor, gondoltam. Eliasson ezek szerint nem tudta, milyen ember volt Astrid apja. – Még az is felmerült bennem, hogy a rendőrséghez fordulok. Ő viszont nem kért a segítségemből. Elrohant, én pedig nem követtem, nem akartam, hogy azt higgye, én is bántani szándékozom.

– És mit mondott, amikor kérdőre vonták a megbízói? Gondolom, nem örültek, hogy kicsúszott a kezéből.

– Azt mondtam, hogy úgy jártam, mint Gronhag – válaszolta egyszerűen.

– Meséljen egy kicsit erről a Gronhagról – kérte Noak.

– A keresztneve Sebastian. Nem sokszor dolgoztunk együtt, de előfordult, hogy én továbbítottam a szállítmánya egy részét. Egy nagy, fekete terepjáróval járt általában. Ahogy mondtam, Gronhag csak egy csempész volt, de aznap este az ő feladata volt elkapni Astridot. Meg is gyűlt vele a baja. Pontosan nem tudom, mi történt, és nem is találkoztam vele többet, hogy megkérdezzem. Úgy tudom, hazautazott Härnösandba, és azóta sem hallani felőle. – Felírtam a nevet és a várost, de arra nem volt érkezésem, hogy fel is fogjam az elhangzottakat. Eliassonból dőlt a szó. – Később kaphatták el Astridot. Nem Gronhag volt, nem lehetett, mert nagyon rosszul volt az ütéstől, amit tőle kapott. Ömlött a vér a fejéből. Azért kellett nekem átvennem, mert már szédelgett.

– Említett egy bizonyos Kaskot. Ismerte?

– Ó, dehogy. – A botjára támaszkodva talpra állt, és elkacsázott a fűtőtestig. Végigtapogatta, majd feljebb csavarta a hőfokot. – Őt soha senki sem látta az olyanok közül, mint én. A szervezet egy megbecsült befektetője és haszonélvezője volt, rendkívül jómódú ember. Ha egy új autóra volt szükség, egy új épület kibérlése szükségeltetett, vagy ilyesmi, mindig ezt a nevet emlegették. Két marokkal szórta a pénzt, és négy marokkal kapott vissza.

– Örjan Rudbeck ugyanezt mondta.

– Őt jól ismerem. Helyén van a szíve.

– Na és Jens Breinholst? Róla mit tud mondani?

– Breinholst? Igen, ismerem, neki dolgoztam, mielőtt börtönbe került volna.

– Ez kellemes változatosság – dörzsölte meg a homlokát társam. – Eddig már-már úgy tűnt, senki sem ismer senkit a Hjärtában. 

– A Hjärta óriási, nyomozó úr, nem ismerhet mindenki mindenkit. Összedolgoznak albán drogkereskedőkkel, orosz, szlovák, ukrán embercsempészekkel, és még sorolhatnám. Nagyon vegyes társaság. A Hjärta is csupán a szervezet svéd neve: az albánok Zemërnek hívják, az oroszok Serdtsének. Mint egy multinacionális nagyvállalatnál, sok az alkalmazott, és sok a hó alatt maradó titok. Szeretnék többet mondani önöknek, de elképzelésem sincs, mit akarhatott Kask Astridtól. Akkor láttam először, és utoljára.

– Köszönjük. – Noak és én egyszerre álltunk fel, kezünkben a jegyzeteinkkel. A táskám csálén lógott a vállamon. – Ami a későbbieket illeti, kétségtelenül beidézik majd a stockholmi főkapitányságra, vallomástételre.

Eliasson nem felelt, csak bólintott egyet. Egyszeriben rám tört a lelkifurdalás, amiért ilyen hidegen beszélek egy láthatóan sérült és magányos emberrel, aki állítása szerint (és Noak véleménye szerint is), segíteni akart eltűnt barátnőmnek.

Amilyen gyorsan csak tudtam, eltemettem magamban az érzést, és a kijárat felé indultam. Noak nem követett azonnal, megállt a nappali ajtajában, és visszafordult a lassan feltápászkodó férfi felé.

– És Rakel Moenről tud valamit? – kérdezte.

– Rakel Moen?

– Igen. Tudja, az a nő a legnagyobb kérdőjel az egész Hjärta körül. Vannak feltevések, hogy volt egy ikertestvére, akivel évekkel ezelőtt végeztek, de még sok más kérdés is felmerült vele kapcsolatban. Sokáig halottnak hitték, de több szemtanú is látta, és felvette egy biztonsági kamera is egy vegyeskereskedésben. 

Eliasson kibicegett a nagyszobából. A bejárati ajtóig már együtt jöttek.

– Tudom, ki az, de vele sem találkoztam. – Pepitában ugyanazt mondta, amit Örjan Rudbeck; semmivel sem kerültünk előrébb Rakel Moennel kapcsolatban, ami nem volt valami szívderítő. Azonban végre volt a kezünkben egy név: Sebastian Gronhag, a terepjáró vezetője, a férfi, akit apám látott, és akivel Eliasson elmondása szerint Astrid a nevelőapámhoz hasonlóan elbánt, az egy szál feszítővasával.

– Annyi biztos – szólalt meg Eliasson újra, amikor már az udvaron álltunk –, hogy veszedelmes nő. Mind veszedelmes. – Elfúlt a hangja, mintha elfogyott volna a levegője. – De Rakel Moen vezető személy. A párja is az. Kask sem különb. És mind szörnyű ember. Ezek bármire képesek a szervezet fennmaradásáért, higgyék el.

– Az előbb azt mondta, nem ismeri Kaskot – jegyeztem meg.

– Nem is, de biztosra veszem, hogy nem kedvelném, hölgyem.

Ezzel lezártuk a kikérdezést. Noak elindult a kocsi felé, én azonban még visszanéztem egy pillanatra.

– Eliasson úr! – kiáltottam, mielőtt a férfi becsukhatta volna az ajtót. – Ludvig Kask halott, ha tudni akarja. Megölték a pajtásai.

 

Nullára merülve estünk be az östersundi szállodába, ahol szerencsére gond nélkül beazonosították a foglalásunkat. A negyedik emeleten kaptunk szobát, Noak a négyszázkettest, én pedig a négyszázhármast. Ahogy Ollénak is mondtam, a szálloda nem volt egy nagy eresztés, mivel önköltségből álltuk ezt a kis utazást, és egyikünk sem volt Krőzus.

Vacsora közben még váltottunk pár szót a megtudottakról, és összeegyeztettük a meglátásainkat, habár nem tudtunk teljes erőbedobással a témára koncentrálni, mert mindkettőnket jobban lekötött a májas rizottónk. Evés után sietve jó éjt kívántunk egymásnak, aztán mindketten bezárkóztunk a magunk szobájába. Noak rendkívül kimerültnek tűnt, így helyesnek is láttam, hogy mihamarabb ágyba kerüljön, főleg, hogy másnap ismét csak sok munka várt ránk.

A kofferemet az ágynak támasztottam, ami a kicsi, vajszín falú szoba közepén állt. Az ablakot sötétpiros függönyök fedték, amelyekre ráfért volna már egy alapos mosás. Az ággyal szemben egy kerek tükör lógott, az apró fürdő az ajtótól jobbra nyílt. Elővettem a NIN pólómat és egy tiszta alsóneműt, és megcéloztam a helyiséget. Gyorsan lezuhanyoztam, a hajamat előtte gondosan kontyba kötöttem, nehogy összevizezzem. Szöget ütött a fejembe a gondolat, hogy a nap fejleményeit meg kellene osztanom Frohlanderrel, és Ollét is meg akartam kérni, hogy nézze meg, Sebastian Gronhag benne van-e a bűnügyi nyilvántartásban. Ahhoz már késő volt, hogy mobilon zargassam őket, nekem viszont nem volt hordozható gépem, a zsebszámítógépem pedig csutkára merült, így kénytelen voltam Noaktól kölcsönkérni a laptopját.

Kinyitottam az ajtót, és átkopogtattam a szemben levő szobába. Nagyjából három percig nem érkezett válasz. Háládatos módon senki sem járt arra, a szállodának nem volt nagy forgalma, ámbátor abban a pillanatban az sem érdekelt volna, ha valaki meglát minden szégyellőséget mellőző póló-bugyi kombinációmban. Minél hamarabb a végére akartam érni ennek a napnak.

Végül aztán társam kinyitotta az ajtót, fekete pólóban és melegítőnadrágban, amit hirtelenjében kaphatott magára. Látványomra csodálkozó kis nyekkenést hallatott, és rémesen zavarba jött.

– Kellene a laptopod – jelentettem ki tárgyilagosan.

Noak még ahhoz is fáradt volt, hogy válaszoljon, csak mormogott valamit. Félálomban visszabotorkált a szobába, kis ideig kotorászott, majd ásítozva a kezembe nyomta a gépét. Kurtán megköszöntem, és minden további nélkül visszasétáltam a saját szobámba. Én csuktam be előbb az ajtót, Noak mindaddig megkövülten álldogált a küszöbön, mintha még életében nem látott volna két csupasz női lábat.

 

Feladó: kerstinsolberg128@yahoo.com

Címzett: jacobfrl@poliskont.se

 

Jó estét!

Zökkenőmentesen alakult Gustaf Eliasson kihallgatása, együttműködő volt, és minden kérdésünkre válaszolt. Röviden összegezve: ismerte Hjulströmöt, de csak különféle szívességeket tett neki. Örjan Rudbeckkel és Breinholsttal állt munkakapcsolatban. Valószínűleg Rudbeck bebörtönzése után Rakel Moen vette át a klubjuk vezetését. Eliasson nem ismeri Moent, de Astridról lényegesen többet tud. Azt állítja, hogy aznap este egy bizonyos Sebastian Gronhagnak kellett volna elfognia, de Astrid ellenállt, és olyan sérülést okozott neki, ami ellehetetlenítette, hogy leszállítsa, így a feladat Eliassonra hárult. Ő viszont inkább felajánlotta Astridnak a segítségét, majd amikor Astrid ezt elutasította, futni hagyta. Noak hitelt ad a szavainak, én nem tudom, mit gondoljak.

Sjölanddal kapcsolatban nem tud semmit, szerinte tévedés folytán került be a neve a noteszébe.

 

Megálltam az üzenet írása közben. Noak fekete Toshibája halkan sóhajtott egyet, már merülőben volt. Úgy döntöttem, nem írok Ollénak is külön, inkább megkérem Frohlandert.

 

Kérem, ha belefér az idejébe, futasson le egy keresést Gronhagot illetően. Érdekelne, szerepel-e a bűnügyi nyilvántartásban, illetve, hogy hol lakik. Eliasson szerint Härnösandban (ami nem esik messze innen, így nem jelentene gondot egyúttal őt is kikérdezni).

Előre is köszönöm.

Kerstin Solberg

 

Elküldtem az e-mailt, és kiléptem a levelezőprogramból. Hirtelen nem is tudtam, mit kezdjek magammal, még a székből sem volt kedvem felállni. Fáradtságtól égő szemekkel vizslattam Noak háttérképét, ami egy lovardában készülhetett. Társam egy nagytestű pej mellett feszített fura sisakban és lovaglócsizmában, balján a nővére állt tündöklő mosollyal, a kezében egy másik, deresszürke ló kantárszárával. Noak és Eva hihetetlenül hasonlítottak egymásra: a nőnek ugyanolyan rozsdaszín haja, hosszúkás ívű álla és meleg mosolya volt, mint neki.

Égnek emeltem a szemeimet. Noak viselkedése lehetetlenül ellentmondásos volt; nem állt szóba Evával, de azért félig ő volt a háttérképe.

 

*

 

– Nem is tudtam, hogy lovagolsz – motyogtam, miközben a kiválasztottam egyet a McDonald’sban vett csibefalatok közül, és kettéharaptam. Útrakészek voltunk (tankoltunk, és a dupla reggelit is letudtuk), így semmi akadálya sem volt annak, hogy elmenjünk Härnösandba, egyedül csak Frohlander jóváhagyásának hiánya.

Noak a szájába tömte a gyrosa maradványait, amit egy közeli dönerestől szerzett. Esetében a McDonald’s szóba sem jöhetett.

– Kölyökkorom óta imádok lovagolni.

– Én sosem lelkesedtem érte.

– Miért nem?

– Férfiként biztosan hozzá vagy szokva, hogy egy saját akarattal rendelkező valami van a lábaid közt – feleltem bujkáló mosollyal. – Én sosem tudnék megbarátkozni ezzel.

Pír öntötte el az orcáit, de azért felnevetett. Vele szemben már megengedtem magamnak a szabadszájúságot, tudtam, hogy nem fogja komolyan venni a heccelődéseimet.

– Oké. – Összegyűrte a gyros papírját, és az egyik közeli szemeteskosárba dobta. A McDonald’s parkolójában rostokoltunk a kocsi mellett, mindketten orrig meleg ruhákba burkolózva. Rettentően erős szél fújt, ami ide-oda cibálta a gallérunkat és könnyeket csalt a szemünkbe. Östersundban sokkal hidegebb volt, mint Stockholmban. – Van wifi?

– Van, csak Frohlander még nem méltóztatott válaszolni.

Mindketten szuggerálni kezdtük a zsebgépemet. Noak nem győzött csodálkozni, amikor megtudta, hogy rendelkezem egy ilyennel is, de nem engedtem, hogy nyomogassa, mert félő volt, hogy ráakad a Hollens szerveréhez navigáló könyvjelzőre. Nem akartam, hogy kérdezősködjön, márpedig minden joga meglett volna hozzá.

– Végre! – morrantottam, mikor a gépem jó tíz perc múlva megrezzent, jelezve, hogy e-mailem jött. Ahogy számítottam is rá, Frohlander engedélyezte, hogy kerüljünk Härnösand felé, valamint megerősítette, hogy Sebastian Gronhag valóban ott él. Nagy meglepődésünkre a felügyelő szerint a férfi nem szerepelt a bűnügyi nyilvántartásban, viszont az interneten azért talált róla pár dolgot, többek közt a saját honlapját, ugyanis Gronhag egy kertészbolt tulajdonosa volt.

– Kertészbolt – hümmögött társam. – Ez érdekes.