2017. szeptember 2., szombat

and whatever walks there, walks alone - Ias


Crimson Peak, Lucille/Edith fanfiction fordítás, az írónő, Ias engedélyével. 
Kábé ötvenszer olvastam el, mindig magammal hordozom az olvasómon, egyszerűen nem hagy szabadulni. Remélem, az én tolmácsolásomban is hasonló hatást lesz képes elérni, mert ez tényleg egy remekmű. (Egyvalami van, amivel nem értek benne egyet százszázalékosan, ez pedig Edith hozzáállása Thomas emlékéhez. Érteni fogjátok, mire gondolok.)
Eredetiben itt érhető el.
A történet ott kezdődik, ahol a film véget ért, némi változtatással: Edithnek nem sikerül megölnie Lucille-t, aki pedig foglyul ejti őt Allerdale Hall sötét és lankadatlanul figyelő, könyörtelen falai között. 



and whatever walks there, walks alone


„Lassanként megérted, hogy a szeretet és a gyűlölet Lucille Sharpe számára nem egykönnyen különválasztható dolgok.”


A világ pusztán vér és csont. Fehér hó vegyül a léggel, az ismerős formákat szürke, imbolygón táncoló árnyakká változtatva. A lábaid alatt vérzik a föld; vörösség bugyog a felszínre minden lépésednél.
Mindebből alig érzékelsz valamit. A tekinteted a szörnyetegre szegezed.
Hálóruhája és haja összegabalyodik a széllel, fehér és fekete rongycafatokként örvénylenek a teste körül. Mégis a szemei azok, amik foglyul ejtenek, két moccanatlan pont a zűrzavarban, üresek és eszelősek, akár egy kiéhezett farkasé. Élve felfal, kétséged sem fér hozzá. Ő a tündérmesék réme, hús-vér valójában, és sehol egy vadász, hogy kimetsszen téged a gyomrából. Mögötte, a levegőben valamiféle derengés ködlik, aminek köze sincs a hóhoz; Thomas torz, halott tekintete a félelemnél is elsöprőbb hatással bír rád, egyenesen a szívedig hatol. Tudod, hogy egyetlen esélyed van csak, hogy megmentsd magadat. Az ujjaid megfeszülnek a lapát nyelén.
Lucille nem vár tovább. Előreront, arca fogait felfedő, vad vicsorba torzul, miközben a magasba emeli a húsbárdot.
– Nézz rá! – Úgy kiáltod a szavakat, mintha mindegyik egy-egy védekezőn magad elé emelt kéz lenne.
Valami az arckifejezésedben megállásra bírja. Ő is éppen úgy szenved az elárultság mellkas-szaggató fájdalmától, mint te magad.
Nincs kérdés. Oda kell néznie. Orfeuszként fordul hátra, hogy szembenézzen a mélységgel.
De Lucille nem Thomast látja. A tekintete feljebb vándorol, túl Thomas masináján és a vörössel foltozott hómezőn, fel, a házhoz. Fölétek hajol, figyel, vár, nem érezvén semmi részvétet a lábainál viaskodó két, hangyaszerű alak iránt. Borzongás fut végig rajtad, amint tekinteted találkozik az ablakokéval, amik úgy merednek rád, akár egy, a felfoghatóhoz túlságosan groteszk teremtmény szemei. Olybá tűnik, mintha felétek dőlne, eltakarva az eget, mígnem nem marad más, csakis Allerdale Hall, csakis Crimson Peak.
Egy sikoly ránt vissza a valóságba. Lucille tekintetét éppúgy nem ereszti a ház, akár a tiédet, lélegzete gomolygó ködfelhőként tör elő, ahogy felsikolt. Ez a hang valahonnan mélyről szakad fel belőle, lényének egy hideg, vérvörös és megrongyolt szegletéből. Beléd szivárog, és megdermeszti a tagjaidat, ezzel lelassítva téged, amikor Lucille feléd perdül.
– Nem – sziszegi a szavakat a fogain keresztül átszűrve, a szemei valamilyen, eddig ismeretlen erőtől válnak még sötétebbé és elevenebbé. – Nem engedem, hogy elvigyenek innen. És te sem fogod.
Meglendíted a lapátot. Éle csupán a tiszta levegőt szeli át Lucille feje fölött, ahogy az lebukik az ütésed elől. A következő pillanatban már a hátadon heversz, a lélegzet beléd szakad, ahogy a nő rád nehezedik, és a földre szorít. Kezét a havas ég felé emeli – hol van a húsbárd? – majd egyszeriben lesújt, egyenesen a koponyádra, s ez az utolsó dolog, amire emlékszel.

~~

Ágyban fekve ér az ébredés. A rémálmok megkövesedett hóként gyűrnek maguk alá; valójában akármelyik másik reggel is lehetne ez a hajnali nap fényében semmivé fejlő kísértetekkel. Ugyanakkor a folyosókat kísértő árnyak nem ejtettek fájó sebet az arcodon, vagy okoztak kíméletlen fejfájást, ami a koponyád közepébe hasít, és présel ki minden ésszerű gondolatot belőle. A szádban agyag és vér ízét érzed.
– Mi… Hol… – Nem vagy biztos abban, hogy a szavaid valóban elhangoznak; mikor szóra nyitod a szád, olyan érzés tölt el, mintha egy bábmester figurája lennél, aki küszködve igyekszik életet lehelni a nyers fába. A mennyezet felé fordítod a pillantásod: sarkaiban összesűrűsödik a sötétség, a faragott baldachin fölötted mintha kitátott szájként készülne elnyelni. Nem kellene itt lenned. Úgy volt, hogy elmész – igen, így történt.
De valami történt. Jól ismert szemek köré gyűlő, jól ismert feszültség szülte ráncok. Vér a küszöbön. Egy hideg, hideg mosoly.
Az emlék megmozdít benned valamit; a levegőbe körülötted reszketeg félelem vegyül. A gramofon. A szalagok. Thomas… Alan
Megmoccansz, hogy megemeld a karod. Csak ekkor veszed észre, hogy megkötöztek, szorosan és aprólékos körültekintéssel. Az anyagdarabok, amiket a fejed fölé rögzítettek, a csuklódba vájnak, s mikor a lábaiddal próbálkozol, oly erős fájdalom tör rád, hogy a fogaid megcsikordulnak, a szemeid könnybe lábadnak.
– Úgy vélem, jobb lenne, ha nem mozgolódnál.
Szinte nem is ismered fel, annak ellenére, hogy az ágyad szélén ül, előrehajolva, hogy láthassa az arcod. A haja kiengedve, hosszú tincsei kócosan és fésületlenül omlanak alá. A ruhája félrecsúszott, a vállán megszáradt agyaghoz hasonló vérfolt éktelenkedik. Ami azonban a leginkább megragadja a figyelmed, a szája, ami arra a borzalmas, megmagyarázhatatlan mosolyra görbül. A szemei, amik korábban mindig valamiféle belső lángban égtek, most tűzvész utáni sivárságot tükröznek.
A kötelékeid a bőrödbe vágnak, ahogy kétségbeesetten próbálod kiszabadítani magad. Lucille mindezt látszólagos elégedettséggel nézi végig.
– Biztosíthatlak, hogy a kötések rendkívül erősek. Nem fogsz kiszabadulni.
Szipogás tör fel a torkodból, magával vonszolva az előző éjszaka emlékeit, melyek úgy másznak elő a sötétségből, mint holmi csótányok.
– Mit… Miért… – Összeomlasz. – Alan. Hol van Alan?
– Az amerikai úriember? Nem kell aggódnod miatta. – Lucille szemei megvillannak. – Oda raktam, ahová a többieket is. A kádak egyikébe.
– Nem… – A hangod nem több, mint nyöszörgés. Túl gyenge vagy, hogy harcolj a jeges beletörődéssel, ami úrrá lesz rajtad. Láttad a sebeit. Túl gyenge volt, hogy küzdjön. És most, és most, jóságos ég… Van még bármid, amit nem vesztettél el? Elfordítod a fejedet, és lehunyod a szemeid, ellenállva kibuggyanó könnyeidnek. Csupán egy mód van rá, hogy megbizonyosodj róla. A szemhéjad mögötti sötétségnek beszélsz; ugyan már tudod a választ, de meg kell kérdezned. – Thomas…?
– Csss. – A hangja lágy, mint a selyem, mint a bőr a tenyerén, amit az ajkadra szorít. A szemeid kipattannak; Lucille arca mindössze centikre a tiédtől, lehelete úgy cirógatja a bőröd, mint egy molylepke szárnyai. – Többé nem mondod ki ezt a nevet. Senki sem, soha többé.
Szavainak értelme lassan kristályosodik ki benned, de még mielőtt eldönthetnéd, hogy az igazságszolgáltatás feletti megelégedés, vagy gyász-e, amit érzel, az ajkadra feszülő kéz az orrodra vándorol. A levegő hiánya egy pillanatig szinte komikus, keveredve az egész helyzet eszelőssége fölött érzel meglepődéssel. Milyen nevetséges, hogy nem tudsz lélegezni, miközben ez a hely szellősebb már nem is lehetne… Aztán maga alá temet a rettegés, remegésre és rángatózásra késztetve, lábaid tiltakozva rúgkapálnak, ám Lucille keze olyan, akár egy vasfogó, ami akár az összes fogadat is összetörhetné az állkapcsodban. A tüdőd levegő híján önmagát emészti fel. A szemed sarkából színfoltok kúsznak elő, majd összekapaszkodnak a szemeid előtt, mintegy füstfelhőt alkotva.
A füst hamarosan az egész szobát betölti, mígnem semmi más nem marad.
És akkor a nyomás megszűnik. A levegő végigkarcolja a torkodat, ahogy vad hévvel a tüdődbe tolul. Köhögsz, öklendezel, ám a gyomrodból semmi sem nyomul föl, s Lucille mindeközben csak vár, mint akinek valójában már nincs mire várnia, mint akinek az élete mostanra nem több annál, mint hogy az idő múlását figyelje.   

Nagy sokára vagy csak képes rábírni magad, hogy megszólalj.
– Miért nem ölsz meg? – A kérdés sokkal bátrabban hangzik, mint amilyennek valójában érzed magad. Talán annak a szikrányi reménynek köszönhető ez, ami a bordáid mögött zsong, a gondolat, hogy talán ez a nő melletted mégis képes a könyörületre. Hogy talán egy kis rész benne nyitott az észérvekre.
– Ó, Edith – suttogja Lucille. – Megölni téged a legnagyobb öröm volna számomra ezen a világon. De akkor egyedül maradnék. Teljesen egyedül, és nem lenne hová mennem. – Minden szó vontatottan és sötéten hagyja el az ajkát, mintha egy sírhant mélyéről beszélne. Egyik keze a hajadba simít, a tekintete azonban a szobát kémleli, bele-belerévedve az árnyakba.
– Mit akarsz tenni velem? – A hangod megül a csendben, mintha fonálon függne. Világos számodra, milyen vékony az a fonal, és mily feneketlen a szakadék alatta.
Lucille elmosolyodik – pontosabban a szólva, a mosoly, ami beszélgetésetek kezdete óta ül az arcán dermedten, kicsivel tovább szélesedik. Ujjai az orcádra kalandoznak, hüvelykje érzékeny bőröd cirógatja.
– Itt maradsz velem, Edith. Így soha nem leszek egyedül.
Megrezzensz, amivel megérinti a heget az arcodon. Nem tehetsz ellene semmit, ahogy a sikoly ellen sem, ami kitör belőled, amikor ujjait az orcádba vágott vörös csíkba vájja.

~~

Amikor legközelebb felriadsz, minden sérülésedet ellátva találod. Duzzadt káosszá vált arcodat géz fedi. A kín és a kaparó, kutakodó ujjak emlékétől önkéntelenül is lehunyod a szemed, hogy útját álld feltörő könnyeidnek. A béklyók rajtad változatlanul masszívak.
Az ajtó kisvártatva kitárul.
Lucille megjelenése megváltozott, mióta utoljára láttad; haja újra elegáns hullámokba csavarodva simul a fejére, ruhára zöld és fémes fényű, mint a pillangók szárnya. A mosolya akár egy folt, ami azonnal az ember szemébe ötlik. Ez az egyetlen jele annak, hogy gyászol, egy lyuk az arcán, ott, ahol emberi kifejezéseknek kellene lenniük. A tekintete, akár egy rovaré. A kezében tartott tálcán egy teáskészletet cipel.
– Jól aludtál? – tudakolja szívélyesen. – Remélem, kipihented magad.
Néma maradsz. A szitkok, amelyeket kiköpködhetnél, a rimánkodás a kegyelemért, a zokogás, ami a torkodban pang – egyetlen pillantás Lucille arcára egyértelművé teszi, hogy mind felesleges lenne. Nyoma sincs rajta emberi érzelmeknek. Csupán egy sínen levő terv aprólékos kiszámítottsága.
Az ezüst evőeszközök megcsendülnek a megpakolt tálcán, ahogy előrelép.
– Ideje megreggelizned. – A gyomrod összeszorul, de nem a rosszullét miatt; idejét sem tudod, mikor ettél utoljára, a tested gyönge az éhségtől.
Egy halk csattanás kíséretében lerakja melléd a tálcát. A teáskanna mellett a jól ismert zabkásás tál várakozik, félig magába nyelve egy mívesen kimunkált kanalat, amit Lucille fürgén az arcodhoz emel, mire ajkaid elutasítóan egymáshoz feszülnek.
– Nem… Nem fogom… – Elrántod a fejed.
Lucille felsóhajt. Ez az egyetlen figyelmeztetés, mielőtt kígyóként előrekap, és a hajadba markol, hogy visszacibálja a fejed, olyan kíméletlen hévvel, hogy hallod, ahogy a hajszálaid kiszakadnak a bőrödből. Fájdalomkiáltásod ösztöni. A helyére egy kanálnyi zabkása kerül.
Öklendezel, vergődsz, de hiába, végül a sűrű pép a nyelvedről a torkodba csúszik. Menthetetlenül előcsorduló könnyeid hálóján át látod, hogy Lucille egy újabb kanálra valót kanyarít ki a kásából. A mozdulatai precízek, nyomát sem mutatva ingerültségnek vagy dühnek. Minden rezzenése gondosan kimért. Pontosan tudja, hogy mit csinál.
– Miért? – susogod. – Miért mérgezel?
– Nincs benne méreg. – Rögtön látja, hogy nem hiszel neki; a kanál koppanva süllyed vissza a kásába. A következő fémeszköz, ami a látókörödbe kerül, egy kés karcsú pengéje. A tested megfeszül, de tudod, hogy nincs hová futnod. Nem tehetsz mást, mint tűröd, hogy Lucille gyengéden hozzáérintse a pengét az arcodon ülő kötéshez, mintha bebocsátásért kopogtatna. – Ha meg akarnálak ölni, drága Edith, azt nem méreggel tenném. – Látod, ahogy feljebb vezeti a pengét, egészen a kötés legszéléig. Elképzeled, vajon milyen érzés lenne, ha hirtelen lesújtana vele.
Valami ekkor megváltozik Lucille arckifejezésében; állandó, kísérteties mosolya elhalványul. Egy pillanattal később a kés eltűnik, és ismét a zabkásáért nyúl.
Újfent az ajkadhoz tartja a kanalat, noha látja a hitetlenséget a szemeidben. Mikor világossá válik, hogy eszed ágában sincs együttműködni, megvonja a vállát, és a kanalat a saját szájába dugja. Hallod, ahogy a fém a fogához koccan, miközben a torkád figyeled, ellenőrizvén, valóban lenyelte-e az ételt.
– Látod? – kérdi. Előrehajol, és akár egy kígyó, kiölti a nyelvét, hogy láthasd, nem vert át. – Nem mérgezném meg saját magam, nemde bár?
Nem mernéd lefogadni. Mindazonáltal, amikor ismételten a szádhoz emeli a kanalat, ellenkezés nélkül elfogadod. Kétségtelen számodra, hogy Lucille örömmel leerőltetné a torkodon a reggelit, ha kellene, és aztán a következőt, majd a következőt is. Ez a könnyebbik lehetőség, gondolod, ahogy a kanál végigsiklik a nyelveden, maga után hagyva hamuszerű ízét.
 Lucille mindvégig farkaséhséggel figyel. Nincs semmi, ami megtörje a csendet nyeléseid zaján és a súrlódáson kívül, ahogy a fém a porcelánhoz ér. 

A következő ébredésednél majdhogynem képtelen vagy megmozdulni. A karjaid ólomsúlyúak, oly erő húzza őket az ágy felé, hogy még egy centinyi magasságra is lehetetlenség felemelned őket. Az egész tested túlságosan nagynak és idegennek tetszik, mintha vörösagyagba forgattak volna, az pedig megszáradt és megkeményedett volna körülötted. Szétnézel magad körül, amennyire mozgás nélkül képes vagy rá. A szoba sötét, pusztán pár gyertya világítja meg, amelyek inkább csak elmélyítik az árnyakat.
A szoba sarkában mocorgás ragadja meg a tekinteted. Valami fehér és áttetsző függ alá a plafonról – egy pókháló. Valami kínlódik benne, egy légy igyekszik zümmögve és kétségbeesetten rázkódva kiszabadulni. A póknak semmi nyoma. De tudod, hogy nem járhat messze.
A szíved a legelevenebb dolog pillanatnyilag benned, vadul kalapál, mintha a mellkasodon áttörve próbálna elmenekülni. Muszáj mozgásra bírnod magad, kimásznod ebből az ágyból, vagy legalább elfordítanod a tekinteted a vadul zizegő kis lényről a sarokban, amit kényszerűen szemlélned kell. Megmozdítani a fejed oly nagy erőkifejtést igényel, mint egy felgörgetni egy óriási sziklát egy sártól síkos dombra, de óráid vannak rá, napjaid, az örökkévalóság. A fejed végül átbillen, és te megpróbálsz rájönni, hogy ezúttal mit művelt veled Lucille. A karjaid a lepedőn hevernek melletted, immáron kötelékek nélkül. Semmi sem látszik rajtuk, a sárgás zúzódásokat leszámítva, amiket az anyag mart a bőrödbe. A ruha, amit viselsz, nem az, ami legutoljára rajtad volt, és úgy tűnik, valaki gondosan el is igazgatta a testeden. Nem rémlik, hogy átöltöztél volna.

Halk léptek surrognak a közelben. Bénult vagy, még a szemeidet sem bírod behunyni. Ismét csupán kisgyermek vagy, sóbálvánnyá dermedve a sötétségben, ahol valami neszezve, füstlábakon közeleg feléd. Ám most Lucille az, aki kibontakozik előtted egy perccel később, szilárdan és a teljességig elevenen. Előrenyúl, és maga felé fordítja az arcod – nincs erőd ellenállni, megakadályozni, hogy a fejed hervadt virágként oldalra bukjon. Arcéled a párnába fúródik. Küszködve igyekszel megnedvesíteni az ajkad, forgásra bírni a nyelved, hogy megszólalhass.
– Azt mondtad… nem mérgezett…
Lucille elfojt egy kuncogást.
– Nem is volt az. Csupán begyógyszereztelek. Bizonyára nem akartál életed végéig lekötözve maradni, akár egy kutya?
Finoman az arcodra simítja a kezét, hogy ez alkalommal valamivel óvatosabban félrefordítsa a fejed. A kötés alatt a bőröd úgy bizsereg, mintha hangyák akarnák átrágni magukat rajta. Lucille tekintete a tiédbe mélyed. Kegyetlen diadalmasság sugárzik belőle, az afölött érzett elégedettség, hogy tökéletesen a hatalmában tart.
– Mindössze mi vagyunk egymásnak. Ugyan ki más törődne velünk ezen a világon?
A kezedért nyúl, és a szemeid vonalába emeli, hogy láthasd, ahogy összefűzi ujjaitokat, érzed a bőre a melegét, és képtelen vagy elhúzódni, bármilyen erősen is próbálkozol. Az érintésétől libabőrössé válsz, mintha a karodon ülő finom pihék ki akarnák tépni magukat a húsodból. Lucille másik keze az arcodról a nyakadra siklik, oly hidegen és lágyan, akár egy vízcsepp, elidőzve a vállgödrödnél, majd egyre lejjebb merészkedve. A melleid között aztán megtorpan, s te majd’ egy percnyi tétlenség után rádöbbensz, hogy a szívverésedet figyeli. Szemeit a mellkasodra szegezi, mintha láthatná az izom riadt pulzálását mögötte; egy macska, amint a víztükör alatt ficánkoló halat igyekszik becserkészni. Átvillan az agyadon, hogy talán azt fontolgatja, átfúrja az ujjait a bőrödön és a csontjaidon, addig kutakodva odabent, amíg valami olyanra nem lel, amit kellően értékesnek vél. Ujjai a ruhád anyagára feszülnek, körmei megkarcolják a bőröd. Alig egy pillanattal később azonban a nyomás megszűnik, a karod pedig visszazuhan a tested mellé, ahogy Lucille magadra hagy.
Még jóval azután is magadon érzed érintésének fantom-lenyomatát, hogy egy halk kattanással becsukja maga mögött az ajtót. A csontok a kézfejedben sajognak ott, ahol megszorongatott. A szíved fölött öt apró tűzpont lángol.

~~

Nehéz lenne megmondani, mennyi ideig heversz abban az ágyban. Mennyi idő telt el azóta, hogy az élet, amit választottál magadnak, semmivé foszlott, felfedve a rothadó pusztulást, ami valójában volt. A hosszú, üresen kongó órákban, amik Lucille látogatásai között telnek el, nem tudsz mást tenni, mint merengeni, és küzdeni, hogy valamiképp mozgásra bírd a tagjaidat, amik egykor lehetővé tették, hogy oly kecsesen keringőzz, hogy a gyertya Thomas kezében ne lobbanjon el. Az arcod időközben már szinte teljesen meggyógyult. Ebből arra következtetsz, hetek telhettek már el így. Sokat gondolsz Thomasra, de nem annyit, mint amennyit frissen megözvegyülten kellene. Összességében úgy találod, jobb, hogy halott. Eltávolítottad magadból, leválasztottad, akár egy üszkösödésnek indult végtagot. Ő Lucille-hez tartozott – ő volt a csalétek, és Lucille a penge. Talán mindkettőtöket szeretett. De a szeretete korhadt belülről.
Így hát nem gondolsz rá. Lucille már más lapra tartozik.
Beszél hozzád, megetet, segít a tisztálkodásban. Lucille immáron betölti az egész életedet. Ő a gondviselőd, a börtönőröd, az egyedüli társaságod. Valamilyen módon te is ugyanezt jelented számára; ő is ugyanoly magányos, mint te vagy.
Most, hogy a kezeid nincsenek többé kikötve, kijut neked némi önállóság, ugyanakkor a fogások változatlanul érkeznek, keserű utóízük a nyelvedre tapad, végtelen kábaságba száműzve téged. Még ahhoz is túl gyönge vagy, hogy egyedül kikelj az ágyból. Épp csak egy kicsivel vagy több, mint a hajtincsed, amit Lucille a komódjában őriz, vagy a titkokat rejtő könyvek, a pajzán képek Lucille ládikójának mélyén.

Hallod, ahogy felsikolt éjszakánként, a hangja áthallatszik a szobájából. Nem láttál szellemeket Thomas halála óta, de hallod őket – a levegőben úszó nyögéseiket, a csontok és porcok súrlódását a folyosó padlóján odakint. Nem valószínű, hogy Lucille látja őket, de talán nincs is szükség rá; bizonyos kísértetek nem a folyosókat járják.
Egyik éjjel arra ébredsz, hogy az ajtód komótosan kitárul a sötétségben. Kínlódva igyekszel megemelni a fejedet és elűzni az elmédre telepedő ködöt; kisvártatva felfogod, hogy a behatoló ember. A szellemek nem teszik be az ajtót maguk mögött, és nem is szelik át a szobát tétova léptekkel, ügyelve, hogy ne csapjanak zajt. Egy sápadt arc bontakozik ki előtted a feketeségből. Lucille.
Egy szellemre számítottál. Nem tudnád megmondani, mi az, ami miatt Lucille mégis inkább tűnik holtnak, mint élőnek, ahogy föléd emelkedik, markáns arccsontjai átütnek a húsán és bőrén, ezzel egészen koponyaszerűvé maszkírozva őt. Nem szól. Te nem vagy képes rá. Beszéd helyett leül az ágy túlsó felére, a kezét végighúzza a puha ágyneműn, látszatra a gondolataiba merülve. A haja megrongyolt, fekete kelmeként vonja körül a vállait. A szemei, akár a ház vak ablakai, s egy pillanat erejéig mintha különös, sötét alakokat látnál táncolni bennük. Ekkor válik világossá előtted, hogy ez a nő pontosan tudja, milyen az elátkozottság.
Ez a felismerés némi megértést ébreszt benned, de semmiképp sem rokonszenvet.
– Mostanság álmodom – súgja oda neked a sötétben. – Pedig eddig sosem tettem. – Hosszú csend áll be közétek, miközben mereven ül az ágyad szélén, akár egy összeomlás szélén álló ház, te pedig ernyedt tagokkal fekszel, harcolva az elalvás ellen. Fogalmad sincs, mire készül. Rossz előérzet gyötör. Hallod, ahogy az ágyrugók megnyekkennek, ahogy a fekvőalkalmatosság besüpped a rá nehezedő súly alatt – s egyszeriben Lucille arca a tiéd mellé kerül, teste a tiéddel párhuzamosan nyúlik el az ágyon, de nem ér hozzád. – Félsz itt egymagadban? – leheli. Igyekszel szemmel tartani a szemed sarkából. Az ajkaidat vaskosnak és erőtlennek érzed, de tudod, hogy muszáj felelned neki.
– Néha – mondod végül. Remegés rohan végig az ágyon, egyszersmind rajtad. 
– Hiszel a gonoszban?  
Alig hallható, örömtelen kis nevetés szakad ki belőled. Ebben a kérdésben Lucille nem hagyott neked választást.
Azt, hogy milyen hibát követtél el, csak egy perccel később érted meg, és már készülsz is a következményeire – de Lucille csak fekszik melletted némán, együtt lélegezve veled. Amikor aztán hozzád ér, egyik karját átveti a derekadon, míg a másikkal aranyszín hajad egy tincsével játszadozik, akár egy kislány a babájával.
– Ne nyúlj hozzám – tiltakozol, de nem tehetsz ellene semmit, és nincs hová menned.   
Kezei tovább vándorolnak rajtad, és belesimít a hajadba.
– Csak hunyd be a szemeid – duruzsolja. – És az összes rossz dolognak vége szakad.
Te azonban nem csukod be a szemeidet. Csak heversz ott, a sötétségbe meredve, amíg a karjai végül meg nem pihennek melletted. Lucille a válladhoz nyomja a homlokát; oly moccanatlanul fekszik, hogy tudod, kizárt, hogy elaludt volna. Nem mernéd biztosra venni, hogy egyáltalán szokott-e aludni. Te sem igazán teszed.

~~

Attól kezdve veled tölti az éjszakát. Lassanként hozzászoksz hűs, finom érintéseihez, ahhoz, hogy ujjai végigsimítanak rajtad, mintegy emlékeztetőül, hogy még mindig itt vagy, itt, vele. Az érintése olyan, akár egy pók lábainak csiklandozása, a szemei nedvesek és halvány fényben égők.
Már egyáltalán nem látsz kísérteteket. Nem többek, mint holmi susmorgás a tudatod peremén, egy füstsóhaj a szemed sarkában. Mégis olykor arra riadsz fel, hogy Lucille körmei a karodba vágnak, és ő maga úgy reszket melletted, mintha szét akarna hullani.
– Mit látsz? – suttogod. Nem képes többre, mint megrázni a fejét, megkövülten bámulva valamit, amit neked többé nem kell látnod.
Egyik reggel oly erővel markol az izmaidba, hogy úgy hiszed, kínozni akar – érintése le-föl cikázik a karjaidon és a lábaidon, mintha a húsod puhaságát tenné próbára. Csak másnap érted meg, hogy mit akar, amikor a kerekesszék feltűnik az ágyad mellett. Az izmaid persze még mindig olyan merevek, hogy szinte nem is segítenek, hanem akadályoznak abban, hogy a székbe küzdd magad. De hetek óta ez a legnagyobb szabadság, amit Lucille engedélyezett neked.
Az első dolgod, természetesen, egy szökési kísérlet. Megvárod, hogy Lucille szokásához híven leüljön a zongorához, mielőtt megmozdítod a szék kerekeit, lassan, nehogy meghallja, ahogy kigördülsz. Sikerül elevickélned az ajtóig, s felrántva azt szembesülsz a kint tomboló szél-és hóviharral. Tíz jardnyira is alig jutsz el, amikor egy kéz visszahúz, Allerdale Hall felé fordítva a széked, vissza a kitátott szájként ásító bejárathoz. A kiáltásaid elhalnak a viharban, és betöltik az előcsarnokot, ahogy az ajtó bevágódik mögötted.       
Nem tudod felmérni, mennyi idő telik el addig, amíg újra megengedi, hogy visszaülj a székbe. A gyógyszerek nem teszik ezt lehetővé. De amikor következő alkalommal is megkísérelsz elszökni, nem áll az utadba – csupán utánad megy, és visszahurcol, amikor már órák óta tévelyegsz a hóban, nyomát sem lelve az útnak vagy a kapunak, percekre a fagyhaláltól. A saját markában melengeti meg a kezeidet, mert a tüzek ehhez nem elég forrók. Egy csésze teát helyez felengedett tenyereid közé.
Ez az a perc, amikor véglegesen elveszted a reményt.

Álmodban a házban bolyongsz. Elhaladsz a kísértetek mellett, akiket ébren már nem látsz, szótlanul – nem tudod biztosra, hogy mostanra vajon egy vagy-e közülük, megrekedve élet és halált közt, képtelenül a távozásra. A lifttel leereszkedsz a pincébe, de üresen találod – nincs ott sem Alan, sem Thomas, nincsenek testek sem. A kezed végighúzod a falon, az azon tanyázó, meg-megrebbenő, súlytalan molylepkék között, amelyek épp csak egy hajszálnyival valósabbak tenálad. S aztán, amikor végül felébredsz, Lucille már vár rád. Sohasem szabadulsz túl sok időre. Kénytelen vagy ebbe beletörődni, ha nem is teljesen, de egy kis részt mindenképp.

~~

Bekormányozod magad a fürdőszobába, Lucille-t az ágyban hagyva.  Ezúttal nem várod meg, hogy a csapból tiszta víz folyjon. A fürdőd vörös, megfesti a bőrödet, mígnem te magad is a szellemekhez hasonlóvá válsz. A hajadba vegyül; fakó arany és vérvörös. A ház megbélyegez, a bőrödbe ivódik, mígnem a részeddé válik. A fürdővíz a hideg föld és agyag szagát idézi. Elmerülsz benne, mintha a sírod volna, mintha Lucille a fejedbe mártotta volna a bárdot odakint a hóban egykor, és a békés, meleg kádak egyikébe taszított volna.
Csak nagy sokára veszed észre Lucille-t az ajtóban. Kifürkészhetetlen arccal kémlel téged, félig vörösbe rejtett idomaidat. Azon tűnődsz, vajon az anyjára gondol-e, hogy mily gyorsan változott a fürdővíz bíborszínűvé, mint amilyen most is. Ám amikor Lucille közelebb lép, a kezében nem csillan fém, pusztán a tekintete fénylik úgy, mint a hideg vas.
– Lenyűgöző szépség vagy, Edith – súgja. – Meg tudom érteni, miért rád esett a választása.
Most először hozza szóba Thomast, amióta az meghalt – amióta meggyilkolta. Nem tudod, hogy jó ötlet-e kimondani, amit gondolsz, de beszélned kell.
– Az nem csak ő volt – mondod. – Te is ugyanúgy kiválasztottál.
Lucille hidegen felszusszan.
– Ó. Igen. Ígéretes áldozati bárány voltál.
– Na és mi vagyok most?
Lucille hallgat. Hallani akarod a válaszát – mindennél nagyobb szükséged van rá. Miért tart életben? Valamiféle talizmán lennél a ház örökké figyelő szemeivel szemben? Az utolsó dolog, ami emlékezteti Lucille-t a saját emberi mivoltára? Vagy csupáncsak egy légy vagy, belegabalyodva a pók hálójába, amíg az úgy nem dönt, szárazra véreztet?

Nem kapsz feleletet a kérdésedre. Lucille olyan arckifejezéssel pillant rád, amit nem tudsz hová tenni – mintha kísértet lennél, vörösen csöpögő, felismerhetetlenre torzult, ő pedig egy rémült asszony, aki arra kényszerül, hogy tehetetlenül bámuljon téged. Szóra nyitod a szád, mire az ajkadra nyomja a mutatóujját. Engedelmesen elnémulsz, mint mindig. Nem szólsz semmit, akkor sem, amikor ujja felfedezőútra indul az ajkaidon, megcirógatja a szempilláid, gyengéden végigsimít a hajadon. Úgy érint, mintha még sosem látott volna embert életében, és meg kellene bizonyosodnia róla, hogy nem csak egy álombéli alak vagy.
– Azt ígérte, sosem szeret bele egyikőtökbe sem – suttogja. – Nyilván bolond voltam, hogy rád néztem, és hittem neki.
– Nem szeretett engem – jelented ki. – Nem tudta, mi a szerelem.
Lucille ujjai megrezzennek a halántékodon, hüvelykjének körme finom nyomást mér a szemgödröd alatti lágy részre. Valami átvillan az arcán; tompa, vak düh. Egy sóhajnyi időre megáll benned az ütő.
Ő azonban csak megrázza a fejét.
– Felteszem, te bizonyára tudod?
– Természetesen! – Utálod a hangod gyerekes csengését. Mégis hogy képes ez a teremtmény itt üldögélni melletted, és azt mondani:
– Úgy hiszed, szeretted őt. Öltél volna érte? – Az ajkaid elnyílnak: az ellenkezés némán és erélytelenül sugárzik a bensődből. – Sejtettem, hogy nem lesz a válasz.
– De nincs igazad – vitatkozol önmagadat meghazudtolva. – Olyan rémség, mint a gyilkosság, nem születhet szerelemből.
– A szerelem napról-napra emészt el minket – feleli. – Hogy máshogy viszonozhatnánk a szívességet? – Ujjai végigszaladnak az arcodon húzódó hegen, ajka bizarr mosolyra kanyarodik.
– Örömödre szolgál, hogy elcsúfítottál? – kérded, magadban azon morfondírozva, vajon hallja-e a szíved verdesését, hallja-e a visszhangját a hangod remegésében.
Lucille feje feléd mozdul, ajkai elválnak egymástól. Érzed szája nedves puhaságát a sebeden, amint minden szót egyesével a bőrödbe szuszakol:
– Az én kezem nyoma rajtad csupán megkoronázza a remekművet.
Keze a vöröslő vízbe merül, és te nem teszel semmit ellene.

~~

Eleinte még azzal hitegeted magad, hogy már nem lehet messze a tavasz.
Mégis inkább úgy tűnik, egyre mélyebbre és mélyebbre merültök a télben, a meleg legtávolabbi reménye nélkül; mintha a hideg egyre csak közelítene a ház falaihoz, jeges lélegzetét a kéményekbe lehelve, és táncoló hópihéket hintve az előcsarnok levegőjébe. A falak egyre szűkösebbé válnak körülöttetek, mintha hervadásnak indultak volna a fagytól, a csövek sikoltanak fájdalmukban.
Láz gyötör. Tűzként nyalogatja a tagjaidat, amikor Lucille-lel vagy, és ő a válladba mélyeszti a fogait, miközben a hátad ívbe feszül fektedben, és azt kérded: Miért csinálod ezt? 
De nem kapsz választ.
Úgy találod, a ház labirintus, és a nő benne a Minótaurosz. Úgy gondolsz magadra, mintha te is szobákból és rejtett zugokból állnál, ahol Lucille fel-alá járkál, karmaival a vastagon megült port szántva. A verejték olvadt hópelyhekként tapad a hátadra.
Gyűlölöd őt. Darabokra akarod szaggatni. Álmodban ujjaid karmokká görbülnek, hogy lenyúzzák a bőrét, utána pedig még számodra is elképzelhetetlen formákba gyúrják át őt.
Hisz belül mindketten éppen olyanok vagytok, akár a meleg agyag.  

~~

Nem tudod felidézni az utolsó alkalmat, amikor egyedül lehettél. Szobáról-szobára vándoroltok együtt, sosem érintkeztek, de nem is távolodtok el egymástól. Egyikőtök sem érti, miért, ám amikor magatokra maradtok valamelyik helyiségben, az mindig izgatottnak, feszültnek tűnik, mint egy ragadozó, ami arra készül, hogy a prédájára vesse magát. Meggyőződésed, hogy az épület figyeli minden lépésed. Amikor Lucille-lel vagy, tudod, hogy a ház nem árthat neked – olyankor egymástól kell a leginkább félnetek. Ez valamiféle furcsa megkönnyebbülést jelent számotokra.
Lucille a zongorán játszik, kezei sápadt pókokként barangolnak a billentyűkön. Zenéje szakadozó és kísérteties; éjjelente hallani véled, amint felszivárog a padlódeszkák között. Lucille karjai túl szorosan fonódnak köréd ahhoz, hogy ne legyen ébren, és tudod, hogy ő is ugyanúgy hallja. Mikor az árnyak megnyúlnak, látod, ahogy a szemeit forgatja, olyan alakokat követve, amelyek számodra láthatatlanok. Ilyenkor közelebb húzódik hozzád, hangtalanul. Most már veled együtt issza a teát, reszkető kezével addig emelgetve a csészét az ajkához, amíg a szemeibe vissza nem költözik a fény. Együtt tértek nyugovóra, elfordulva a másiktól, elfeledve a hideget és egymást.
Nem lenne túl nagy kihívás végezni vele. Kezded úgy találni, hogy talán örülne is neki – hogy ez az, amiért hónapokon át itt tart, minden percben megvetve téged, mégis minden tőle telhetőt megtéve, hogy a hatalmában tartson. Tudod, hogy gyűlöl, majdnem annyira, mint te őt.
Ámde lassanként megérted, hogy a szeretet és a gyűlölet Lucille Sharpe számára nem egykönnyen különválasztható dolgok.

De nem ez az, ami visszatart. Ha megölnéd, egyedül maradnál. Vagy ami még rosszabb, talán nem is annyira egyedül, mint azt hiszed.

~~

Egyik reggel magányosan ébredsz. A szoba csendtől vibrál. Nincsenek túlvilági sóhajok, vagy elmosódott alakok a levegőben – nincsen semmi, és ez rosszabb. A saját két lábadra állva kászálódsz ki az ágyból, próbálván emlékezni, miként használd őket, majd a keresésére indulsz. Olyan a ház szobáit járni, mint egy földről felszedett kagyló-vagy csigaházat tanulmányozni, várva, hogy ráakadj a benne elrejtőzött ocsmányságra.
A padláson lelsz rá. A semmibe bámul, amikor belépsz, kifejezéstelen arccal, üresen. Meghallja nehézkes lépteidet; a feje feléd rebben, s te nagyon szeretnél előállni valami indokkal, hogy miért indultál a keresésére, valami többel annál, mint hogy „Nem voltál mellettem.”
– Gyűlölsz engem, Edith?
Elgondolkozol a kérdésen.
– Igen – döntöd el. Ez inkább afféle megoldás, mintsem válasz, a tettek végeredménye, ami az elkerülhetetlen konklúzióhoz vezet. Nem hagyott más lehetőséget, minthogy gyűlöld. Amit nem tudsz megmondani, az az, hogy ha csupán a gyűlöleted létezik, miközben egymagad vagy a világban egy szörnyeteggel, akkor hogyhogy nem omlottál még össze, mint egy leégett ház.
Lucille elmosolyodik, mintha kurta kijelentésed a győzelme része volna. A mosolya ugyanakkor keserű.
– Nem mehetek el – mondja, újfent az ablakon túl elterülő fehér semmi felé tekintve. – A ház nem enged.
Lassan közelebb araszolsz.
– Nem tudja az utadat állni. A döntés csakis a tiéd. Te… Mi… elmehetünk akárhová.
Lucille lélektelen kacajt hallat.
– Emlékszem ezekre a szavakra. De én már réges-rég meghoztam a döntésem. Te is jól tudod, hogy a kísérteteknek szokásuk a kötődés. – Oda sem pillantva feléd int. A mozdulatból ezúttal hiányzik a megszokott rosszindulat, így kezesen letelepedsz mellé. – Ha elhagyhatnád ezt a helyet, hová mennél?
– Haza – válaszolod gondolkodás nélkül. De miféle otthon maradt számodra? Ezeken a rothadó falakon túl, minden, amit szerettél, halott, elfútta a szél. Crimson Peak nem az otthonod, inkább annak kézzelfogható hiánya. Nem tart itt, de mégsem távozhatsz.
Tekinteted Lucille-re téved, az erőteljes állkapocsra, a beesett szemekre. Ő az utolsó, akit ismersz, az egyetlen, akivel törődsz, még ha ez a törődés főként utálatból áll is. Amíg ő itt van, szó sem lehet elmenetelről.
Ugyanarra a pontra meredsz, ahová Lucille, azon tűnődve, vajon mégis mit láthat ott. Kicsivel később rájössz, hogy Lucille nem jelenéseket lát; a szemei kinti kietlenségre szegeződnek, elmerülve az apró mozzanatokban.
Először úgy hiszed, esik. Vízcseppek peregnek végig a tetőről alálógó jégcsapokon, könnyekként landolnak a talajon. Mögöttük a nap elhagyottan és dérsápadtan ragyog, ám a hótakaró már közel sem olyan vastag, mint volt. A tél a végéhez közeleg.
S ekkor megérted, mit akar tőled Lucille.

~~

Benyakal egy egész kanna teát, egyik csészével a másik után. Téged nem kínál meg belőle. Csak nézed, ahogy a feje egyre súlyosabbá válik, ahogy a kilöttyent tea végigcsepeg a porcelánon, foltot ejtve a ruháján és a csészealjon. Nem hagyja abba, amíg ki nem ürül a kanna; csak ekkor pillant rád élettelen szemeivel. Mélyükön gyönge fény pislákol, mintha barlangok nyílnának ott.
– Fáradt vagyok – mondja. – Azt hiszed, lefekszem.
De nem a hálószobák felé vezet. Beléd karol, csoszogva lépdel melletted, ahogy mindketten bebotladoztok a liftbe, és ő fémes csattanással becsukja mögöttetek a rácsot. A föld szaga betölti a légútjaidat, mintha a húsod és a csontjaid ténylegesen vörösagyagból állnának a bőröd alatt. Lucille reád nehezedő súlya alatt kis híján a földre rogysz.
A kádakhoz támogatod. Látod lelki szemeid előtt a testeket, amint magzatpózba görnyedve lebegnek a sűrű, bíbor anyaméhekben. Kérdés nélkül is tudod, melyik kihez tartozik: Enola itt. Thomas ott. Alan, csupán egy karnyújtásnyira.
És ez, a legutolsó, ez Lucille-é.
Az agyag vörösében fehérség örvénylik, úgy fest, akár a zsíros hús. Táplálék iránt sóvárgó, eleven lény. Felsegíted Lucille-t a kád szélére, az arca vértelen, szempillái félárbocon. Megemeli az egyik kezét, hogy végigsimítson az arcodon, érintése könnyű, mint egy pillangó szárnyáé. Ajkára fáradt, repedésszerű mosoly fut – ez a legőszintébb reakció, amit emberemlékezet óta láttál tőle. Nem kéri a megbocsátásod, hisz úgysem adnád meg neki. Sosem hazudtál arról, hogy gyűlölöd. Pusztán megkímélted a részletektől.
– Azt mondtad, sosem ölnél a szerelemért – szól, hangja üres bensőből zeng. – Olybá tűnik, mindketten megszegtük a fogadalmunkat.
– Te miféle fogadalmat szegtél meg? – Meggyőzöd magad, hogy nincs mit szégyellned a hangod reszketegségén.
Lucille arca mosolyra emlékeztető kifejezésbe torzul, egy mosoly, ami megviselt, sorvadozó, másodpercekre a végzetétől.
– Ugyanazt, amit az öcsém is.

Meghajtod a fejed – egy pillanatig tart. Utána hanyatt a kádba lököd. Tenyere elválik az arcodtól, ahogy hátrazuhan, és belecsapódik az agyagba, ami azonnal belepi. Habozás nélkül nyeli magába, átitatva ruhájának kékjét, lassan kúszva az arca felé. Nem veszi le félig lehunyt szemeit rólad; úgy fest, mintha álomba merülne. Nincs az arckifejezésében sem hála, sem megkönnyebbülés. Mindössze egy apró, elégedett mosoly, ami vérfagyasztóan gyengéd tekintete alatt függ.
S aztán az agyag lezárja azokat a szemeket, befedi a száját, az orrát és a haját, és Lucille Sharpe nincs többé.
Észre sem veszed, hogy zokogsz, amíg ki nem fújod a levegőt, szakadozón és fájón. Kérdés számodra, hogy megkönnyezni a szörnyeteg halálát vajon a gyengeség jele-e. Valószínűleg ez csupán a feltörő érzelmek hatása, amelyek végre betöltik az űrt, amit a gyűlöleted vájt a mellkasodba.
A fagyott agyag húscafatokként csüng alá Thomas gépezetéről. Éppen úgy kapaszkodsz fel a rajta, mint legutóbb, ám ezúttal senki sincs a nyomodban. Nem használod a liftet – soha többé nem térsz vissza a házba. Amikor kiküzdöd magad a hóba, a világ csaknem felismerhetetlen számodra tündöklően kék egével és vérvörös havával. A levegő az arcodba mar, de a nap meleget lehel a bőrödre, és verejtékkel mossa le rólad a havat. A lépteid bukdácsolók. A város felé tartasz; el kell tűnnöd, mielőbb.   
Nem tudod, képes leszel-e rá.
De nem maradhatsz itt egyedül.

2 megjegyzés:

  1. Ezzel a finom, választékos fordítással összetörted a szívemet.
    Köszönöm. <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon örülök, ha tetszett, drágaság <3 Mindkettőnk nevében köszönöm a kommentet :3 ♥ (Sírjunk együtt).

      Törlés