Óda a békétlenséghez

Üldözni valamit, valamit, amire úgy tűnik, égető szükségünk van, de... talán mégsem? Talán az áhított béke ott van tőlünk pár lépésnyire? 

Odakint zuhog az eső. Csendesen, mintha titkolni akarná a saját létezését.

Ő nem látja a zivatart, de minden esőcsepp koppanását kristálytisztán hallja, a falnak dőlve, lehunyt szemmel számolja őket, görcsös kitartással, minden idegszálával erre koncentrálva, és közben elképzeli, hogy ezek a szabad, ó, dühítően szabad és rövidéletű vízcseppek végigcsorognak fakó arcán, és visszaadják szemeinek csillogását, ahogy a vad szél újjáéleszti benne az erejét.

Minden egyes másodperc végtelennek tűnik a fülsiketítő csendben, Asgard börtönében, ahol a csend azért gyötrelmes, mert így a rab számára a lelkiismeret minden fájdalmas kiáltása kétszer olyan hangos.

Hát ide vezetett… a békére vágyók útja, a mód, amit ő választott. Muszáj volt tennie valamit, az állandó zajgás odabent, a lelkében, ezer láb mélyen csaknem eszét vette, az átkozott égzengés, mellyel minden szívdobbanása járt, nem engedte gondolkozni és felperzselte belülről. Irigyelte azokat, akik körülötte megtapasztalhatták a békét. Látta azt a megfoghatatlan, mégis minden ízében valóságos csodát szerelmesek mosolyában, győztesek kurjantásában, a gyerekét felkapó apa szemében, a víz andalgó hullámzásában, ahogy a lusta szél álmatagon végigsimított rajta.

A magánya ilyenkor sebzőbb volt bármely pengénél.

Tudta, hogy nyugtalanságát megbecsületlensége szüli. S mikor a szíven elhatalmasodik a düh – a szereptelenség és az észrevétlenség miatti harag – a világból eltűnnek a színek, illékonnyá válnak és megsemmisülnek, s minden keserű gyorsasággal lesz fekete és fehér.

Semmi sem lesz többé igaz, tiszta és becses.

Loki megharcolt a saját békéjéért, és mégsem jutott hozzá. Képes lett volna felégetni maga körül a világot, hogy végre magáénak tudja örökös szenvedésének ellenszerét: a hatalmat… a hatalmat, amit megérdemelt, amit elragadott tőle a hazugságok lavinája…

A hatalom… milyen tünékeny… mégis titkon a legszelídebb lélek is szomjazik rá, mert mélyen, legbelül, ott van az ösztöneinkben…

De még önmaga fölött is elvesztette az uralmat. Háborút indított, melyről azt hitte, megnyerheti, és közben egy percre sem nézett hátra.

Újból és újból kitéptem magamból a lelkemet, és addig tiportam, mígnem véglegesen megnyomorodott… 

De Thor, aki a békéjét egykor a diadalmámorban lelte meg, utána rohant. Loki nem értette, miért.

Minden erőddel próbáltad belém szuszakolni az általad ismert énemet… de ne küzdj tovább, őt már meggyilkoltam, a tulajdon két kezemmel, és már kivérezve hever a helyén maradt mocsár mélyén.

Küszködött, harcolt inaszakadtából, és végül minden mozdulat, minden elszántságtól fűtött gondolat, minden csatakiáltás értelmét vesztette. De ő nem adta fel. Képtelen volt rá. Nem tudta tovább elviselni a mennydörgést… és gyűlölni akarta azokat, akik képesek voltak azt mondani, hogy nem kell többé harcolnia, hogy a békét, a gyógyírt a folytonos elégedetlenségre, más módon is megkaphatja.

Az egyetlen megoldás a harc… a harc, de ki ellen?  

Üvegketrecében a tárgyak szanaszét hevernek, ő pedig egy rongyhalmazként gubbaszt a sarokban, némán számolgatva az esőcseppeket, melyek hamarosan fogyásnak indulnak, majd végleg elcsendesülnek.

Felpattannak a szemei, de már azelőtt tudja, hogy fivére az üvegfalnál áll, hogy odanézne. Felé fordítja a fejét, ajkai hamis mosolyra görbülnek, szemei mint két esőmosta akvamarin.

- Nem kellene itt lenned.

Thor nem felel egy ideig, csak nézi őt; a tekintete mélyebb és sötétebb, mintha összesűrűsödött és megkötött volna benne a kín.

- Ahogy neked sem – mondja végül, és félretűri gubancos haját. A feszengő mozdulat többet mond bárminél.

Nincs már meg a régi fényed… egyikünknek sincs meg többé.

- Gúnyolódni jöttél? – kérdezi Loki, miközben feltápászkodik.   

- Ne tévessz össze magaddal, Loki. – Felszegi a fejét, a szemeiben gyengén leplezett szemrehányás. – Sosem nevetnék azon, hogy hibáztál.

Öccse már az üvegfalnál van, arckifejezése változatlan: mosolyog, mintha egy szavát se venné komolyan, de közben remeg belül, s ez a reszketés a pillantásában köszön vissza.

- Akkor miért jöttél?

Miért nézel így rám? Miért nézel úgy, mintha még lenne remény?

- Nem tudom – suttogja Thor, és elfordítja a fejét. Mélyen köpenyébe burkolózik, mintha fázna, libabőrrel verné ki Loki pillantása. – Válaszokért – helyesbít végül.

Loki félrebillenti a fejét, s már nem mosolyog; belefáradt a közöny erőltetésébe.

- Elő akarod csalogatni belőlem a lelkemet, a felszínre hozni, és pöröly helyett a szeretetnek nevezett fegyverrel feltörni a jégpajzsomat?

Thor az üvegre tapasztja egyik széles tenyerét, mintha átnyúlhatna rajta és megragadhatná őt.

- Szóval pajzs mögé rejted a lelked?

- Szóval azt hiszed, van még lelkem?!

Loki hangja indulatos, hátrál egy lépést, mintha attól tartana, hogy bátyja megérintheti az üvegen át.

- Tudom – válaszolja Thor, a hangja és arca elhatározott, megingathatatlan, és abban a percben nyilvánvalóvá válik, hogy előbb szaggatná darabokra a kozmoszt és égetné ki a saját szívét, mint hogy beletörődjön, hogy fivére nincs többé.  

- Mit tudsz te… - sistereg Loki hangja, karjait összefonja és fél testtel elfordul. Nyoma sincs már a hazug, örömtelen mosolynak és színlelt felsőbbrendűségnek.

És immár reszket minden porcikám… mert látom a szemedben a vihart, az építő fergeteget, amitől – s ne kérd soha, hogy kimondjam – annyira nagyon rettegek...

- Hiszen te félsz… - mondja Thor, és még közelebb araszol az üveghez, arcáról leolvad a határozott kifejezés, és korábbi eltökélése ellenére a hangja már aggodalmas, gyengéd.

Loki felordít, csaknem toporzékolni kezd, és miközben hátat fordít az őt pásztázó tekintetnek, felkiált:

- Én nem félek! Hallgass!

- De hisz…

- HALLGASS!

Haragjában feldönti az éjjeliszekrényét; a kristálypoharak a földre csattannak és ezer szilánkra hullnak. Könyvei egymásba gyűrődve, kiszolgáltan érnek földet.

- Loki…

Zihálva felé fordul, a szemei kerekre nyílnak. Az első, amit meglát, bátyja megkeseredett arca, melyben fénypontokként világítanak azok a megannyi jelentőséget hordozó, víztükörszerű szemek.

Aztán meghallja a zárak kattanását.  

A fejében felzúgnak a gondolatok, és emiatt kővé dermed. Thor látszólag semmit sem vett észre, csak őt nézi és csak őt látja, mint az utóbbi időben mindig.

Loki tovább fülel, érzékeny hallását teljes egészében az ajtókra hangolja – s már-már biztos benne, hogy nem téved…

Még túl korán van… nincs dolguk az őröknek…

Váratlanul előrelendül, és két kezével az üvegre sújt; pillantása izzik, mialatt nekifeszíti magát a ketrec falának, és torkaszakadtából üvölt.

- Nem kellene itt lenned! – Thor hátrahőköl, döbbenten néz fel testvérére, aki most teljesen másképp, kétségbeeséssel színezett hangon ismétli ugyanazt, amit a beszélgetésük legelején. – NEM KELLENE ITT LENNED! Tűnj el! Hordd el magad!

Ám még mielőtt Thor felfoghatná Loki szavainak valódi jelentését, a teste összerándul, és megrogy a térde; ajka halk nyögésre nyílik, miközben a hátához nyúl, és kirántja a testéből a mérgezett nyílvesszőt.

Loki feje fölött összecsapnak a hullámok. Karja lehullik a teste mellé, és elborzadt arccal nézi, ahogy fivére légzése rohamosan akadozóvá válik, s egykor szerető, testvéri mosolyra hajló ajkai közül előtör a vér.

Egész testében jéggé fagyva áll, tekintete hol a földre csukló, mellkasát markoló Thorra, hol a felfeszített ajtón belépő sötét elfre terelődik – és eközben a nyugodt külső mögött valami milliónyi darabra törik benne, akár a földre eső poharak.

A sötét elf, Malekith, lassan megkerüli az elkékült arcú, elhalóan szuszogó villámistent, és a cellához lép. Keze egy széles, íves mozdulatával megolvasztja és összezúzza az üveget, és közben végig Asgard bukott hercegének szemébe néz.

S akkor – szinte valami csöndes reccsenés is hallatszik – szétreped a jégpajzs.

- Neeeeee! – Loki ordítása úgy zeng, mint egy iszonyú hurrikán, és összegörnyed, mintha megütötték volna; a testéből irtózatos erejű mágia robban ki, mely a falnak ütközve elenyészik, ám a cellában óriási pusztítást végez: a széket a falnak taszítja, az ágyat fa- és fémtörmelékké gyűri, a könyveket erőtlen, pehelykönnyű fecnikké hasogatja.  

Aztán elcsendesül, és színtelen arcát az elf felé fordítja, aki addig szótlanul figyelte őrjöngését.

- Üdvözlégy, Laufey fia, Loki – szól, sötét tekintete mély barlangként ásít. – Eljöttem, hogy kiszabadítsalak, és megkérjelek, hogy állj mellém! A céljaink azonosak. Bosszú. Az asgardiaknak, ezeknek a képmutató, aranymázas pojácáknak az eltörlése!

Merően néznek egymás szemébe. Loki elernyeszti az izmait.

- Ő nem Laufey fia… - hangzik a hörgésbe hajló tiltakozás a földön fekvő, saját vérében ázó Thor felől, akinek e mondat láthatóan az utolsó lélegzetébe került.

Malekith nem pillant rá.

- Tudom, hogy mire vágysz, Loki – folytatja, miközben hátrébb húzódik, hogy Loki kiléphessen a hasítékon. – A saját békédre, melynek kulcsa a kezedben egyesülő hatalom. Jól ismerlek, ezért jöttem el. – Odafönt kiabálás harsan: az asgardiak bizonyára észrevették, hogy betolakodók vannak a börtönöknél. – Én megadhatom neked a békét, amire oly régen vágysz.

Loki arcából semmit sem lehet kiolvasni; a lábainál heverő Thorra szegezi valószínűtlenül kék szemét, állkapcsa feszes.

- Siess, nagy vezér! – harsogják Malekith őrei. – Fogytán az időnk!

- Hogy döntesz? Ne tévesszen meg a hamis ragaszkodás, amit magadban érzel. Ez nem az otthonod. Ez nem a fivéred. Te ez vagy – mutat rá a véres testre. – Ezt akarod igazán. Kell hát a béke?

Te nem adhatsz meg nekem semmit, Malekith… nem lesz minek megbékélnie… mert éppen most lettél a lelkem gyilkosa.

Mély levegőt vesz, melybe minden sejtje belereszket, majd Malekith felé fordul, s közben tenyereit finoman összeérinti. Mire pillantása találkozik az elfével, már el is szabadul természetfeletti energiája, ami hatalmasat taszít ellenfelén. Loki felkiált – a hangszalagok, a bőr és a csontok szinte szétpattannak – és tekintetében eszelős hévvel a gyilkosra veti magát, közben ujjait madárkaromszerűen széttárja, hogy fegyver híján a puszta körmével kaparja le a húst Malekith arcának szabadon lévő feléről.

Az állig felfegyverkezett elf könnyedén visszatartja őt. Külső szemlélőnek talán nevetséges lenne, ahogy a mezítlábas, csapzott hajú Loki a vezérnek ront, de Loki számára nincs ebben semmi nevetség… nincs más, csak a semmit sem látó, halló és érző düh… mert már megértette… tudja, hogy Malekith alig pár perccel korábban vette el tőle az ő igazi békéjének lehetőségét és forrását. S ezt a lehetőséget, ezt a forrást – a bátyját, igen, és ebbe korábban még belegondolni is undorodott – az előbb látta méregtől fuldokolva összeesni.

Malekith karjának egyetlen mozdulatával a földre küldi őt; vékony teste mély nyomot hagy a padlóban, és tüdejéből kifeszül az összes levegő.

- Így döntesz hát… - mondja érzelemmentesen az elf. Loki testét eközben második bőrként teríti be a felszálló por. – Elveszted a békédet, amiért tönkretetted az életedet, és amire feltetted azt. Nem akadályozlak meg a bukásban. De nagy ajándékot adtál nekem, vészhozó Loki… lehetőséget arra, hogy a lehető legkevesebb fáradsággal megszabaduljak Thortól, Asgard fényes örökösétől… Sikerült a legvédtelenebb pillanatában lecsapnom rá: akkor, amikor te kötötted le minden figyelmét. Régóta tudok már róla, hogy te vagy a legszembetűnőbb gyengepontja, hogy milyen szánalmasan sebezhető lesz, ha rólad van szó, de egy percig sem gondoltam volna, hogy ez… viszonzott.

A válasz egy köhögésbe fúló, őrjöngő üvöltés. Loki vicsorogva, parázsló szemekkel megpróbál fölkelni, ám Malekith könnyen visszataszítja csizmás lábával.

- Nem öllek meg – suttogja. – Nem leszek olyan kegyes. Végezzenek veled azok, akikért feladtad a valódi természeted és álbőrbe kényszeríttetted magad.

Mit tudsz te rólam… csak árny vagy… és ami én vagyok, felette áll az árnyaknak, a sötétség lényeinek, még ha egy is vagyok közülük!

Mire kinyitja a szemét, az elfnek semmi nyoma. Csak Thor fekszik tőle alig néhány centiméternyire, halottsápadt arccal, mozdulatlan mellkassal.

Körmeit a tenyerébe vájja, úgy kényszeríti magát talpra. Majdhogynem tántorogva lép fivére mellé, és térdre esik mellette.

- Nem lehet, hogy így végezd be, te világok dísze, mindenki kedvence, tavaszhozó, villámszelídítő… Ez… nem… méltó… hozzád! – Az utolsó szót már ordítja, és öklei a magasba lendülnek. A sötétzöld, bűverejű fény teljesen bevonja a kézfejeit, melyekkel rögtön utána Thor robosztus mellkasára sújt.

Térj vissza, ne várakoztass, te boldogtalan… te, akiről azt hittem, hogy ámítom és becsapom, miközben önmagammal tettem ugyanezt… te, akit megsebeztelek, miközben rajtam esett nagyobb kár…

S mikor keze másodszor is Thor mellkasának vágódik, már tudja, mi lesz a vége.  

- Áruló! – csendül Sif hangja, ki abban a pillanatban tűnik fel a börtönkapuban, a Három Harcos élén. – Mit műveltél?!

Ám Loki nem hall semmit a saját szívének zakatolásán kívül.

- Végy vért a véremből… még ha az nem is közös bennünk… és nyerj életet a testemből!

- Várj, Sif! – Volstagg a karját kinyújtva tartja vissza a tajtékzó nőt, mialatt megigézve nézi őket.

Loki pedig újra erőt gyűjt és újra testvére mellére üt; és ahogy Thor szemének fénye erősödni kezd, úgy lesz fivéréé egyre halványabb; ahogy egy csepp vér visszakerül az ereibe, úgy tűnik el az Lokiéból; és ahogy egy megroppant csontja összeforr, Lokié reped el ugyanúgy.  

Öklei utoljára is lesújtanak, és ezzel megpecsételi a saját sorsát. 

Thor teste megreszket. Arcába, mintha rózsák nyílnának ott, visszatér a szín, és óriási hördüléssel felül – éppen időben, hogy két karja oltalmába vegye a lassan oldalára dőlő Lokit.

- Loki!

- Mi történt? Él még?

- Odin nevére!

Homályosan látja a fölé hajoló elképedt, riadt és meglepő módon aggodalmas arcokat; csak egyetlenegyet lát tisztán, kontúrosan… azt, amelyiket gyűlölni akarta, de sosem sikerült neki.

Loki törékeny mellkasa többé nem emelkedik fel, szemei fókusztalanná válnak és kiüresednek. De ő olyan békességet érez, amilyet még soha – tudja, hogy most nem veszi körül megvetés, lesajnálás, gúny és gyűlölet -, és már nem fél… nem fél megpihenni fivére karjaiban.

Mit számít, hogy hányszor esett a lelkem áldozatul gonosz ármánynak, kegyetlen hazugságoknak – melyek forrása olykor én magam voltam – te mindig ott voltál, hogy visszahozd… hát jöjj, és támaszd fel újra, szerető szívvel és olyan ősi hittel, mely talán csakis benned van meg ezen a világon… de ha mégsem, kettőnk közül biztosan.